SZEMÉLYES TUDÁS - MORÁLIS ELKÖTELEZETTSÉG

Mund Katalin sok igazat és okosat mondott előadásában; elsőként a nagyszerű kutya-példát emelném ki, hogy az ember (Konrad Lorenz szavaival) saját képére formálja az állat természetét: hűség, jóindulat, s mindaz a kedvező tulajdonság jellemzi, amit a néphiedelem neki tulajdonít. Saját változatomban: a kutyát befogadja az emberi társadalom úgy, hogy levágják a farkát, holott az fontos egyensúlyozó szerve. Az emberi természet ellentmondásos, s alighanem ez teremti meg a mulatságos zűrzavart a társadalmi információ területén.
    A tudás maga is többszörösen kettős természetű; Polányi Mihály (pszichológiai-filozófiai előzmények után) fokális és perifériális tudásra osztja: utóbbi a tudat perifériáján mozog, s kevéssé vagy egyáltalán nem megfogalmazott, gyakran sokáig észrevétlen marad. A fokális és a perifériális (járulékos-mellékes) tudás viszonya azonban változó, helyet is cserélhetnek; egymáshoz viszonyított mozgásuk függ a tudomány fejlődésétől és a társadalmi dinamikától, amely mindig meghatározza a tudás pozícióját a világ egészében. A perifériális tudás mögöttes állományában hallgatólagos dimenzió húzódik meg: minden tudásunk mögöttes tartománya ez, amelyből előlépve kijelentéseink megfogalmazódnak.
    Polányi élete vége felé - a személyes tudás kategóriájának kidolgozása
után - figyelt fel a Viktor Frankl által felállított pszichológiai-filozófiai fogalomra: az értelem akarása alapvető motívum, amelynek alapján az ember megszervezheti saját életét, formát adhat létének, a szó olyan értelmében, ahogyan nálunk korábban a Vasárnapi Kör filozófusai is gondolták. A megformált élet elkötelezettséget hordoz, amelyet a tudás személyes jellegének vállalása hoz létre. Az ember értelmet ad tetteinek és benyomásainak, észleleteinek és törekvéseinek, s hisz ebben az értelemben (ahogy kijelentéseink igazságában is hiszünk): így a hit megelőzi a logikát. A logika azonban kényszerítő erővel hat: a személyiségünk mélyén megfogant felismeréseknek engedelmeskedniük kell a kifejezési módok közmegegyezés szentesítette törvényszerűségeinek, a közlés és az érvelés, a bizonyítás szabályainak.
    Polányi Mihály írta le - több évtizedes természettudományos tapasztalat birtokában - a minden kijelentésre érvényes valószínűségi jelleg axiómáját, s a pontatlanságot, illetve a pontosságot a természettudományos kísérletekben közelítő jellegűnek tekintette. A valószínűség olyan bizonytalanságból fakad, ami ismeretelméleti értelemben feltételezi a hit kategóriáját: a hitet saját kijelentésem igazságában, s így általában az igazságban, amelyet e motívumra támaszkodva a bizonytalanság ellenére is el lehet érni. A zűrzavarok és tévedések kerülő útjain, viszályok, sokszor kicsinyes marakodások közepette kanyargós utakon kibontakozó társadalmi tudást első megközelítésben a minden tudásunk továbblépési horizontján megjelenő bizonytalanság is motiválja.
    Koestler - az 1940-es években Polányi inspirátora, barátja, jóformán munkatársa - az Alvajárókban lenyűgözően mutatja ki, hogy periférikus elemekből, gyakran a hallgatólagos szférából hogyan lép ki a váratlan, de reális felfedezés - irreális, fantazmagórikus, tudományelőtti vagy akár tudománytalan eszmékből és téveszmékből a valódi tudás (például Kepler esetében az asztrológiából a bolygópályák leírása, Püthagorasz munkásságában a szférák zenéjéből az összhangzattan s a geometria néhány alapigazsága). Galilei jellemzése pedig tartalmaz egy rejtett - hallgatólagos - felfedezést is. A Föld mozgásába vetett hit képviselője bizonyos értelemben hiába ütközött meg a Szent Inkvizícióval, ellenfelei (élükön a ma már legendába emelkedett bíborossal) többnyire tudták, vagy tudásuk hallgatólagos szférájában sejtették, hogy a Föld valóban mozog, s Galileinek igaza van. Ez az ismeret kimondva-kimondatlanul már benne volt a kor kultúrájában (Koestler ezt kultúrtörténeti adatokkal igazolja) - nem a tudatlanság motiválta hát Galilei megalázását, hanem a tévesen értelmezett viszony a korszellemhez, a vallásos hit jelentőségének téves értékelése, amelynek lerombolását féltették a fizikai igazság elismerésétől. Meggyőződésem, hogy Galilei történetét így kellene tanítani, ezzel az ellenfeleire vonatkozó háttér-tudással együtt, hogy mindenfajta hatalmi megalkuvás és téves opportunizmus eredetét-modelljét beemeljük a társadalmi tudatba.
    Galilei példája általános jelentőségű: megmutatja, hogy a haladás ellenzőinek hallgatólagos szférájában, minden megcsontosodott védekező reakció közepette is, többnyire jelen van az ellenfél-ellenség igazságának - legalább homályos - tudata, amely később belátássá emelkedve a tudás fókuszába kerül, s lehetővé teszi, megteremti az ismeret általános elfogadásának előfeltételét.
    (Szükséges itt megjegyeznem, hogy a hatalmi törekvés motiválta hazugság és színlelés más lapra tartozik, habár ezeket is le lehet vezetni a személyes tudás elméletéből. Ugyanis: nem tudok hazudni, ha nem ismerem az igazságot. Minden hazugság az igazság tagadása, amelyet elhallgatásként szorítok le hallgatólagos szférámba: ha nem ez a helyzet, akkor tévedek, amelyet eloszlat majd az igazság felismerése. Elhallgatott-hallgatólagos tudásom lehetetlenné teszi az elköteleződést, a hitet saját igazságom mellett, aminek minimális előfeltétele, hogy legalább belső beszédem szintjén megfogalmazzam. Így a színlelés lehet makacs, merev, de morális tartalma nincs; végül mindig lelepleződik. A tévedés magában hordja a továbblépés lehetőségét, a hazugság és a színlelés leleplezése csupán egy korábbi állapot helyreállítását teszi lehetővé, amelyből lehet újraindulni.)
    A saját kijelentésem igazságába vetett hitből törvényszerűen következik, hogy belső és külső viselkedésemben elköteleződöm e hit képviselete mellett, amely tudományos szinten érvelési és bizonyítási kényszert jelent, a kísérlet és a logika eszközeinek felhasználását - másrészt társadalmi elkötelezettséget igazságom képviseletére e szélesebb horizonton. A hit-logika-elköteleződés olyan morális együttes, amely a tudományos közvélemény szintjén túl meghatározza az egész társadalom számára közvetített tudással létesített viszonyunkat is. Közéleti elkötelezettséghez, társadalmi kérdésekben nyilvános szerepvállaláshoz vezet, s végül akár a diktatúrák elleni harcban is megjelenik. (Így volt ez Polányi és Koestler életében is.)
    A morális háttér vizsgálatához Polányit fiatalkori Dosztojevszkij-élménye, illetve Koestler regényének (Sötétség délben) kihallgatótisztjei, az erkölcsi relativizmus és a teljes értékvesztés ábrázolása vezette. Ezért írt később a morális inverzió jelenségköréről mint lehetséges elfajulásról, az értékek önmaguk ellentétébe fordulásáról. Hite szerint az ember saját igazságába vetett hite lehetővé teszi az inverz jelenségek legyőzését, meghaladását.
    Tulajdonképpen ez az állandó küzdelem zajlik a tudományos felfedezések és igazságok hirdetésének világában. A tudóst is vezérelheti számos "értéktelen" érték: anyagi és presztizs-érdek, becsvágy és féltékenység, gazdasági és politikai nyomás - a közhelynek, amely szerint "a tudás hatalom", s így hatalomvágyat szülhet, mélyebb értelme van. A vetélkedések, viszályok és harcok azonban hosszabb távon - mint a tudomány története bizonyítja - elvezetnek a kompromisszumokhoz, amelyeken át az igazság társadalmi körben érvényesül, s végül közmegegyezés tárgya lesz. (Gondoljunk a DNS két felfedezőjének egymás közti konfliktusára, amely végül mégsem érintette a DNS struktúrájára vonatkozó tudásunkat.)
    Polányi a Személyes tudás utolsó fejezetében szépen - bár kissé utópisztikusan - ábrázolja a tudósok közti megegyezés kialakulását, s mindenfajta társadalmi közmegegyezés mintájának, modelljének tekinti, amelynek átültetését a valóság többi területére kívánatosnak tartja. (Itt nem a tudósok államáról, hanem ideáltipikus viselkedésüknek mint általános magatartási normának az elterjesztéséről van szó.) Az igazságát képviselő tudós - az ember - szükségszerűen kapcsolódik a nyilvánosság szférájához, ahol ez a képviselet megvalósul, s ezzel - ha a társadalmi szabadság megfelelő foka biztosított - tudását hozzáférhetővé teszi. A tudás érvényesítésének előfeltétele a demokratizmus és társadalmi nyitottság. Ellenkező esetben az olyan emberek boldogulnak, mint Ivanov és Gletkin, a Sötétség délben kihallgatótisztjei, az elnyomott emberek pedig, mint Raszkolnyikov, bűnözővé válnak.
    A szabadság előfeltételével lehet a tudósok közti megegyezés társadalmi közmegegyezéssé, s a megszületett kollektív tudás a teljes társadalmi lét szervező középpontja. Lehetővé válik, hogy az igazság elkötelezettjei képviselhessék meggyőződésüket, s ha kell, harcolhassanak érte, s hogy ellenfeleik hallgatólagos tudásukat megfogalmazott tudásra váltva csatlakozhassanak e harc végeredményeként maguk is a közmegegyezéshez. Ennek horizontján aztán újabb ismeretek, újabb tudás és újabb konfliktus mutatkozik, amelynek megoldását majd újabb küzdelem hozhatja meg - ez a spirális, végtelenbe nyúló folyamat igazolja a saját meggyőződésbe vetett hit mindenkori érvényesítésének szükségességét és igazságát.
BÁRKÁN GYÖRGY