Varga Zoltán Zsolt
MEGA-MADÁRTÁVLAT

Anyám immár madár-, sőt, mega-madártávlatból, az egekből figyel engem. Onnan legalább jól láthatja tonzúrámat, amit csupán halála előtt pár hónappal fedezett fel. Épp a pörköltjét ettem, ő fölém hajolt, hogy megcsókoljon, s szinte felsikoltott örömében. Bizonyítva látta az amúgy is nyilvánvalót: az ő szerelmetes magzata vagyok, akiben tovább csörgedezik kopasz Horváth nagyapám vére.
    Anyám elegánsan, gyorsan távozott, nem hagyta rám és családomra ápolásának gondját. Talán apja példája lebegett előtte, akit magatehetetlenségében több éven át gondozott. Amikor az enyhének vélt agyvérzés után írásos beleegyezését kérték a műtéthez, azt mondta: "Valamikor úgyis meg kell halnia az embernek." Ez az utolsó rám maradt gondolata.
    Már túl volt a műtéten, kómában feküdt az őrzőben, amikor a hír eljutott hozzám. Keresztülvágtattam a hófúvásos, síkos, dunántúli utakon. Ádvent volt. A kórteremben hárman feküdtek. Ha nem látom meg saját megöregített maszkomat, a kerek arcformát, a csapott homlokot, az enyhén ívelt orrot, a kiugró állat azon a borotvált fejű, nemét vesztett, kétségbeesetten lélegző haldoklón, fel sem ismerem. Orrából, szájából, oldalából csövek vezettek ki. Az egyik ujjbegyét is cső kötötte össze valami géppel, amelyik egykedvűen pityegett. Egy órán át beszéltem hozzá. Fogtam a kezét. Könyörögtem, hogy maradjon velünk. Amikor szóba hoztam Amerikában élő unokáját, akit mindössze négyszer látott, megrándult a karja, szemhéja egy pillanatra felhúzódott. Ez lett a búcsúnk. S még ez sem lehetett zavartalan. Ébren lévő szomszédja - hatalmas var a koponyája jobb oldalán - , hirtelen felült ágyában, és eszelősen meredt rám. Vissza kellett néznem, újra és újra.
    Három hétig tartott anyám küzdelme. Közben gégemetszést hajtottak végre. Az egyik lábát amputálták. A szemüveget sem volt hajlandó hordani - miként fogadta volna a mankót, a lábprotézist?
    Karácsony éjjelén halt meg. A statisztika szerint aznap megy el a legtöbb beteg a kórházakban.
    Eltemettük. Húsz éve nem látott rokonok állták körül a sírt. Futószalagon gyártott szertartást kapott (a pap öt perccel a ceremónia előtt kérdezett rá "Éva testvér" leszármazottaira), de illett hozzá. Munkás éveit futószalag mellett, cipőgyárakban töltötte.
    Szobrász vagyok, magam faragtam sírkövét. Amikor elküldtem fényképét a neten Amerikába, bátyám így fakadt ki: "Tömegsírba temetted anyánkat?" Hát igen. Egy helyen nyugszik anyjával, nővérével, s annak férjével. Anyám mindig is társasági lény volt, a cipőgyárban egyenesen a középpont, a mókamester. Miért épp az öröklétet töltené egyedül?
    Ha valaki, hát ő megérdemli, hogy immár madártávlatból, összefüggéseiben lássa a világot, mert életében csakis a napi gondok békaperspektívájából szemlélhette dirib-darabjait.