Szőnyi György Endre
SHAKESPEARE ÉS A KULTURÁLIS REPREZENTÁCIÓK ELMÉLETE
(részlet)

Most vessünk egy pillantást saját értelmezői jelenünkre, és nézzük meg, miként válik manapság Shakespeare kulturális reprezentációvá. Statisztikailag is bizonyítható, hogy Shakespeare jelentős helyet foglal el a legkülönfélébb emberi közösségek kulturális reprezentációi között, annak ellenére, hogy ma már elvégezhető az angol szak úgy, hogy a diák egyetlen Shakespeare-órán sem vett részt. A Shakespeare-ipar azonban virágzik, mind az akadémia (konferenciák, tudományos társaságok), mind a művészet (színházi előadások és filmek, Shakespeare-fesztiválok Amerikában és Gyulán), mind pedig a kommerciális-rituális reprezentációk területén. Ez utóbbihoz tartozik a Dávidházi Péter által oly tanulságosan leírt Shakespeare-kultusz, a zarándoklat, a Stratford-jelenség, s az ezzel együtt járó jelképek és emléktárgyak ipara. A gazdag és sokrétű reprezentációnak alig vannak földrajzi határai: nem korlátozódik az angol-amerikai, vagy az európai-nyugati kultúrára, gondoljunk csak az indiai Shakespeare-filológiára, vagy Kurosawa japánosított filmdrámáira. Elmondhatjuk, hogy Shakespeare esetében szinte az egész emberiség egyetlen értelmező közösség.
    A három reprezentációs terület - tudományos, művészi, valamint üzleti-turisztikai-rituális - közül az első kettővel foglalkozom. Mindkét tevékenység művelésére jellemző, hogy a megszülető reprezentációk két véglet között helyezkednek el. Az egyik az esszencialista/historista megközelítés, amely a változatlan örök értékeket és az eredeti jelentéseket keresi. A tudományban ma is sok filológiai vizsgálat folyik ennek jegyében, a színházi gyakorlatban ide sorolható a Globe színház londoni rekonstrukciós kísérlete (de van egy hasonló a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban is), ahol kvázi-tizenhatodik századi felfogásban játsszák a darabokat. Ezeknél jóval elterjedtebb a túltengő pragmatizmus, amelynek jelszava a tudományban és a művészi interpretációban is az "anything goes". E hozzáállás diktátorai a színházrendezők, s a szélsőséges individualizmust a közönség általában honorálja. Bevallom, magam is élveztem Alföldi Róbert nem egy rendezését, de ha saját korunk logikája szempontjából el is tudtam fogadni radikális megoldásait, nem mondhatom, hogy az általa megálmodott Velencei kalmár befejezése, amikor Antonio és haverjai pisztolylövésekkel kivégzik Shylockot, vagy amikor a Szentivánéji álom maffiózó cigánytáborrá avanzsált tündérei a darab végén legépfegyverezik egymást - szóval nem mondhatom, hogy ezek a fogások Shakespeare szellemében készültek.
    De hát mi is Shakespeare szelleme? Mi a műalkotás szelleme? - ha egyáltalán van ilyen. Komolyan kell feltennünk a kérdést, amely már számtalan heves elméleti vitát provokált. A közelmúlt egyik legérdekesebb pengeváltása Richard Rorty, Jonathan Culler és Umberto Eco között zajlott le, Catherine Brooks-Rose közreműködésével 1990-ben. Eco ebben a vitában fejtette ki - amit az előadások évében megjelent The Limits of Interpretation című könyvében részletesen is kidolgozott -, hogy az interpretáció konvencionális kódja nem teljesen esetleges, az olvasó értelmezési szabadsága nem teljesen határtalan: a mű maga szab korlátokat. Vele szemben Rorty szinte anarchikus álláspontot foglalt el, azt állítva, hogy mindenki arra használja az irodalmi műveket, amire éppen kedve tartja. A kód-kereső elemzésről úgy vélekedett, hogy többet ér ?élvezni? a műveket, mint a kódok kódjának megtalálása reményében felboncolni azokat.
    A dekonstruckcionista kritikus Culler köztes álláspontot foglalt el Rorty radikalizmusa és Eco rigorózus interpretáció-elmélete között. Közös platformra helyezkedve Ecóval hitet tett a professzionális elemzés mellett. Nem a műélvezet elmélyítéséért, hanem hogy a szakmai közösségen belül hozzájáruljon tárgya jobb megértéséhez. Ugyanakkor elutasította Eco álláspontját, hogy bár a helyes interpretációk száma meghatározhatatlanul nagy, vannak biztosan rossz olvasatok is. Culler szerint az Eco-féle "modell-olvasó" értelmezése leginkább moderált, közepes, unalmas értelmezés lesz, míg egy rossznak tűnő, ám sokkolóan újszerű olvasat inspirálóbb lehet, és a tudományt is előbbre viszi.
    Bevallom őszintén, az én személyes véleményem ingadozik Culler és Eco álláspontja között. Elfogadom Culler érvelésének gyakorlati hasznát, ám szakmányban olvasva a vezető folyóiratokban a sokszor légből kapott és leginkább a vetélytárs kutatók "lenyomására" irányuló cikkeket, egyre inkább az ecói szigorra vágyom, amely nem is annyira szigorú, csak a józan észre apellál.
    Eco szerint a műalkotás körül három intenció találkozik. Első az intentio auctoris, a szerző szándéka. A befogadók szempontjából ez nem igazán fontos, de a kutatás számára nem elhanyagolható. A posztmodern nemtörődömséggel hangoztatott kijelentés, hogy "a szerző halott", nem teljesen igaz, és egyébként is passzé. Mert bár a szerző halott, és még életében is mondhatja, hogy "gondolta a fene...", a reneszánsz kutatások egészére mindenképpen, s a Shakespeare-kutatásra konkrétan is érvényesíthető a Warburg-iskola fontos tanulsága, hogy a műalkotások mögött gyakran fellelhető valamiféle "program", amely szerencsés esetben filológiailag is megtalálható, akár triviális formában, mint Edmund Spenser Raleigh-hez írt dedikációja, melyben elmagyarázza a Tündérkirálynő koncepcióját és szerkezetét.
    Az intentio auctoris-szal szemben az intentio lectoris, vagyis a befogadói szándék áll, amely lehet öntörvényű és nem feltétlenül jószándékú, használás helyett kihasználásra, kisajátításra is törekedhet, de - mint már tudjuk - a használat egyben kulturális reprezentáció, és ebben a minőségében mindenképpen legitim. De vannak-e határai? Eco szerint vannak. Az interpretáció totális szabadságának maga a mű áll ellen, ez az intentio operis, amely érdekes módon csak egyirányúan korlátozza az értelmezéseket. Nem célja, hogy elvezessen az egyetlen, tökéletes olvasathoz (mert ilyen nem létezik), arra viszont alkalmas, hogy kiszűrje a biztosan rossz, a művel össze nem férő olvasatokat.
    Hadd illusztráljam az eddigieket két példával. Néhány éve egy nemzetközi konferencián vitába keveredtem egy angol irodalmárral, aki meglehetősen radikális nézeteket fejtett ki A vihar kapcsán, az akkor divatos új historista elveknek megfelelően Prosperót posztkolonialista szemszögből mint gonosz gyarmatosítót és kizsákmányolót mutatta be, és az egész darabot egyfajta apokaliptikus vízióként értelmezte. A vitában felvetettem, hogy ha A vihar ilyen sötét és pesszimista darab, mit kezdjünk a Lear királlyal vagy a Troilus és Cressidával? Arra próbáltam utalni, hogy a mű intenciója, melyet például műfaja hordoz, nem enged meg ennyire radikális olvasatot. Az angol kutató válasza az volt, hogy az akkor éppen náluk játszott előadás végén Ariel szembeköpi az őt végre elengedő Prosperót, s véleménye szerint a huszadik század végén ez az egyetlen érvényes és lehetséges olvasat.
    1985-ben Weimarban részt vettem az akkor még kelet-német Shakespeare Társaság nemzetközi konferenciáján. A téma "az utópia" volt, a nyitó előadást az akkor még kelet-német professzor, Robert Weimann tartotta. Néhány nappal korábban fucsa politikai esemény zajlott le: az USA elrettentő bombatámadást hajtott végre az akkor kardcsörtető Kadhafi Líbiája ellen. Weimann nagyívű, filológiailag is megalapozott és újszerű retorikát alkalmazó előadást tartott, és érezhető volt az a posztmodern szemlélet, amely a professzort elvezette az amerikai katedráig. Ám előadása közepén váratlanul kilépett a tudósi szerepből, és heves politikai szónoklatban ostorozta az ártatlan líbiaiakat bombázó amerikai imperialistákat. Legnagyobb megdöbbenésemre a német tudósközönség felugrott, és hosszú nyílt színi tapssal fejezte ki egyetértését. Weimann előadását azzal zárta, hogy a kegyetlenre fordult világban ma - akkor - éppolyan nagy szükség van utópiákra, mint a kiábrándító Jakab-korban, amikor Shakespeare a románcok írásához fogott.
    Nyilvánvaló, hogy az említett angol irodalomtörténész és Robert Weimann valamiféle kulturális reprezentációt hozott létre Shakespeare kapcsán. Interpretáltak, reflektáltak, és a saját értelmező közösségük szükségletei szerint mondtak újra régi történeteket. Ebből is világosan következik, hogy a tudomány sem menekülhet az aktuális problémák, beszédmódok, gondolkodási paradigmák elől. Így vonult keresztül a Shakespeare-ológián az elmúlt években a "body"-tematika, a szubverzió és a szubjektum kérdésköre, a "gender aspektus" és számos más aktuális problematika. Ahogy én látom, most éppen a "Shakespeare és a jog" van feljövőben. Ha már a kulturális reprezentációk elmélete nem teszi lehetővé, hogy az igazságról beszélhessünk, vigaszul szolgálhat, hogy a jogi hermeneutika fókuszában leginkább az equity, a méltányosság koncepciója áll. Bárhová fejlődjön a Shakespeare-kutatás, azt gondolom, a kulturális reprezentációk elmélete még jó darabig alkalmas keretet biztosít, hogy e fejlődést feltérképezhessük és eredményeit feldolgozhassuk.