Bíró Zsuzsa
MÁGIKUS LÁNC
(részlet)

"Tengeréhség..." - zihálta rekedten kémiatanárnőnk, aki saját tárgyát utálta, viszont rögeszmésen beszélt történelmi kérdésekről, egy-egy fejbecsapó fejtegetését még a százéves érettségi találkozónkon is emlegettük. "Tengeréhség, évszázadok óta ez az oroszok baja..." A térképhez rohant, hatalmas piros ceruzával mutogatta, hogy mekkora az orosz birodalom, és tengerek tekintetében milyen kevés jóban van része. Ott van, ugye, mondta megvetően, az a sötét, hináros Csernoje More, ott van Kamcsatkánál egy kis szelet a Csendes-óceánból, amit nagyképűen Ohotszki-tengernek neveznek, és persze ott van az Északi-tenger is, ám abban nincs sok köszönet, mert az év nagy részében jégtáblák borítják. És hiába nevezik a Kaszpi-tavat is tengernek, ezzel csak a jámbor muzsikokat ámítják, az ámítás pedig Potemkin herceg szemfényvesztő trükkjei óta az oroszoknál történelmi gyakorlat. Megvetően köhögött. Tudomásul kell venni, hogy a muszkáknak évszázadok óta a meleg tengerekre fáj a foguk, és emiatt állandó veszedelmet jelentenek Európa számára. Ezerkilencszáznegyvenhetet írtunk, még viszonylagos szólásszabadság volt. A történelem forgandó, mint a rulett nevű szerencsejáték, mondta a tanárnő, ezernyolcszáztizenkettőben Napóleon, sajnos, rossz színre tett, győznie kellett volna az oroszok ellen, a véletlenen múlott csak, hogy nem győzött. Ennél a pontnál a köhögés rohamszerűen jött rá, ez máskor is előfordult, tudtuk, hogy naponta két doboz Harmóniát szív el. Régimódi, csipkésszélű zsebkendőt tartott a szája elé, illedelmesen fulladozott. A franciák persze csacskaságokat locsognak azon a pergő nyelvükön, szerintük, ha Napóleon nem influenzás ezernyolcszáztizenkettő szeptember hatodikán, a borogyinói csata napján, ha érzi az ital és az étel ízét, akkor jobban odafigyel, és a Nagy Armada világraszóló győzelmet arat. Ez ostobaság, olvassuk el Tolsztojt, aki, bár orosz, mégiscsak gróf és hívő és szavahihető ember volt, háborúban ok és okozat sohasem ilyen egyszerű, de az tény, hogy totális francia győzelem esetén Európa arculata megváltozott volna, ezt Tolsztoj gróf is állítja, nem buktak volna el a negyvennyolcas forradalmak, nem tört volna ki a két világháború, a ruszkikról ma már senki sem beszélne, és nekünk megmaradt volna a mi szépséges kék vizű tengerünk, az Adria. Egy perc szünetet tartott, egy lélegzetvételnyi időt a gyászmunkára, az elveszített Adria miatt, hatvan másodperc, amely alatt mindnyájunk lelkét átjárta valami édes sóvárgás a nagy kékség után, tengeréhség, magyar módra. Egyetlen lány volt csak kivétel, Szverdlovszkban nevelkedett, és a nagy honvédő háborúról hebegett valamit, de nem találta a megfelelő magyar szavakat, a kémiatanárnő meg nem reagált, a lány csakhamar, könnyekkel a szemében elhallgatott. Néhányan együtt éreztünk vele, de eszünkbe sem jutott, hogy ezt ki is kéne fejezni. Tanárnőnk energikusan felírta a táblára, hogy 1812, a számot bekeretezte. Ezt a tragikus dátumot, ezt a vízválasztó eseményt soha ne felejtsük el, sipította rekedten, ha felnőttek leszünk is, emlékezzünk, mert jelentősége éppen olyan nélkülözhetetlen korunk megértéséhez, mint az anyag megmaradásának elve az e világi eligazodásban - ezt a természeti törvényt egyébként egy orosz és egy francia tudós fedezte fel.

A szóban forgó évben Borogyinóban azonban Lavoisier és Lomonoszov törvénye nem működik, a csatatér apokaliptikus látványt nyújt. Tolsztoj ötvenezer francia és négyszer annyi orosz katona haláláról ír, Napóleon emlékirataiban kijelenti, hogy a Nagy Armada ötven csatájából ez volt a legöldöklőbb. Meglepő tárgyilagossággal foglalja össze a tanulságot: "A franciákat méltán lehetett győzteseknek tekinteni, az oroszok azonban legyőzhetetlennek bizonyultak..."
    (Érthetetlen, hogy némely német romantikusok, költők, írók és filozófusok mért nevezik a történelmet "Isten megtestesülésének".)

Szétnézek ezen a virtuális színpadon, ami az akkori Európa; könnyen áttekinthető, legjobbjai mintha ugyanannak a klubnak volnának a tagjai. Azt hinné az ember, ezek a hölgyek és urak visszafojtott lélegzettel követik az eseményeket, ám nem erről van szó, legfeljebb a különféle nemzeti érzések kései, elszánt fellobbanásáról, némi harci zajról, füstről, könnyről. Felvillan egy ősi, vitézkötéses jelmezbe, nyusztos süvegbe öltözött figura törökös üstökkel, a lelkes népdalgyűjtő, költő, természettudós és alkimista, Pálóczi Horváth, aki annyi németellenes szerzemény mellett néhány franciákat gúnyoló éneket is ír és terjeszt, és megjósolja Napóleon bukását, csúfondárosan kíván jó szerencsét "a muskau-i úthoz...", és kineveti a visszavonulókat: "fut az erős, fut a kevély..." Ez a magányos hang a Dunántúlról jön, Berlinből messzehangzóbb beszédek hallatszanak, Fichte hazafias szövegeitől zeng a város, a filozófus, aki a század elején Jénában, az ifjú romantikusok ujjongásától kísérve visszakövetelte Európa fejedelmeitől a gondolatok szabadságát, most a teológus-filozófus Schleiermacher és a színész-író Iffland társaságában (ezt néhány évvel később Adele Schopenhauer meséli a Weimarba látogató Lotténak...) állig fölfegyverkezve, kardját csörtetve járkál a porosz főváros utcáin. A távoli Szentpétervárról is érkeznek illegális úton harci dalok, az emigráns költő, Ernst Moritz Arndt különféle orosz hercegek palotájában írogatja a porosz katonákat buzdító, francia-gyűlölettől átitatott verseit, miközben Mme de Staël a cárral az alkotmányos monarchia lehetőségeiről cseveg. (A hírneves hölgy, aki svájci kastélyának házi őrizetéből szökött el Savary, a rendőrminiszter kopói elől, Svédországba tart, a trón várományosát, Bernadotte herceget akarja a majdani hatodik Napóleon-ellenes koalicióba beléptetni.)
    Néhány nagy ember azonban mintha más időkben, más terekben mozogna - micsoda aszimmetria! Hogy Goethe szíve nem a "hazafias ügyért dobog", hogy az eseményeket általában úgy tekinti, "mint aki szilárd szirtfokról néz le a tomboló tengerre...", és hogy komolyan gondolta Napóleonra vonatkozó híres mondatát: "Ti jámborok, csak rázzátok a láncaitokat, az a férfi túlságosan nagy hozzátok képest", ez köztudott. De hogy körülményeik tűz és víz különbözősége ellenére Kazinczy véleményei több dologban hasonlítanak a német mesteréhez, az meglepő. Akár a Wilhelm Meister írója is mondhatná, amit Kazinczy hisz is, vall is, vagy ahogy ő fejezi ki, "hiszem és vallom, tagadhatatlan, hogy ő általa (t.i. Napóleon által) a? Gondviselés nagy dolgokat viszen véghez". Vagy: "Bújjon el az a patrióta, aki nem cosmopolita is egyszersmind." Itt Széphalom, amott Weimar, Goethe is, Kazinczy is elszörnyedve és illúziók nélkül beszélnek honi seregeik gaztetteiről. Június 22-én a franciák a Nyemen folyóhoz érnek, ugyanezen a napon, pontosan százhuszonkilenc év múlva Hitler csapatai fogják átlépni az orosz határt. Goethe a Biela völgyi fürdőhelyre, a cseh Töplitzbe készül, ahol Beethoven majd elzongorázza neki az Egmont kísérőzenéjét, amit a bécsi Opera igazgatója rendelt meg. "Ha Goethének rólam ír, keresse ki mindazokat a szavakat, amelyek kifejezhetik iránta való mélységes tiszteletemet és csodálatomat; éppen magam is készülök írni neki az Egmont tárgyában, amelyhez zenét komponáltam, mégpedig kizárólag a költeményei iránt való szeretetből, mert ezek boldoggá tesznek engem. De ki mondhat elegendő köszönetet egy nagy költőnek, egy nemzet legdrágább kincsének?" - így Beethoven, előző évben, a fiatal Bettina Brentanónak. És E. T. A. Hoffmann egy korabeli recenzióban: "Bizony örvendetes jelenség, ha két nagy mester egyetlen nagyszerű műben összekapcsolódva elégíti ki a művelt hozzáértő minden követelését. (...) Annál is inkább nagy nyeresége a művészetnek ez a szerzemény, mivel - valóban különös eset! - eddig még egy nagyszabású, megzenésítésre vagy akárcsak zenei díszítésre alkalmas Goethe-mű sem örvendhet kiváló, klasszikus kompozíciónak." A találkozás egyébként nem sikerül túl jól. Beethovent akkoriban már nagyon zavarja előrehaladott süketsége, Goethét kissé idegesíti a zeneszerző zabolátlan személyisége. "Beethovent Töplitzben ismertem meg - meséli később a költő zenészbarátjának, Zelternek. - Tehetsége lenyűgöz, csak teljességgel féktelen személyiség; a világot roppant utálatosnak tartja, ebben, mondjuk, igaza van, csak sajnos, ennek a meggyőződésnek tudatában képtelen az életet élvezni, ráadásul azt mások számára is élvezhetetlenné teszi." Délutánonként a két istenség a fasorban sétálgat, egyszerre csak szembejön velük Mária Ludovika császárné a kíséretével. Ismert anekdota: Goethe alázatosan leveszi a kalapját, félreáll és hajlong, Beethoven lejjebb húzza a kalapját, begombolja a felöltőjét és keresztbefont karral hatol át a csoport legsűrűbbjén, valóságos diadalút: Rudolf főherceg kalapot emel előtte, a császárné előre köszön. Az esetet Beethoven egy ezernyolcszáztizenkettő augusztus tizenötödikén keltezett, Bettina Brentanónak írott szerelmes levélben meséli el. Ha egyáltalán megtörtént az eset, és ha valóban ő írta a levelet, és nem Bettina találta ki az egészet. Az utókor az eredeti szöveget ugyanis nem ismeri, csak a Bettina által lemásolt példányt. Kundera Halhatatlanság című művében a töplitzi epizódot irodalmi legendának nevezi. "A mi esetünkben két kalapra épül - írja -, az egyik mélyen a homlokba húzott, és hatalmas szemöldök áll ki alóla, a másik egy hajlongó férfi kezében van. (...) Bettina a költő megaláztatásának csúf madarait röptette ki Goethe kalapjából, Beethoven kalapjában pedig eltüntette (s ezt biztosan nem akarta!) a mester zenéjét." A megaláztatás csúf madarai azt jelentik, hogy a Goethe szervilizmusáról szóló sztorit Bettina bosszúból terjeszti, mivel előző évben a mester kitiltotta őt a Frauenplanról, szakított vele, megtagadta legendás barátságukat. (Bettina volt az egyetlen, aki tegezhette a nagy embert, kigúnyolhatta, gyerek módjára az ölébe ülhetett, kínos kérdéseket tehetett fel neki, csókolgathatta, viccelődhetett vele...) A kiűzetés azért történt, mert egy kiállításon Bettina megsértette Goethe feleségét, Christiane Vulpiust. Christiane mérges lett, izgalmában leverte Bettina orráról a pápaszemet. "Az a kövér véreshurka megőrült, és megharapott..." - mesélgette Bettina és egész Weimar ezen szórakozott. A történet ambivalens, mint minden olyan helyzet, amibe Bettina Brentano, a német romantika eme kissé mitomán kedvence belekeveredett. Ki tudja, hitelesek-e a neki írott állítólagos Beethoven-levél szerelmes szavai? ("Adieu, adieu te Kedves, utolsó leveled egy teljes éjszakán át feküdt a szívemen és felüdített engem; muzsikus ember mindent megengedhet magának. Uramisten, mennyire szeretem én Önt. Leghívebb barátod és süket fivéred, Beethoven.") A képet zavarossá teszi a tény, hogy a halhatatlan kedvesnek szóló Beethoven-levél ugyancsak ezekben a töplitzi napokban íródott, és hogy sok kutató szerint a rejtélyes címzett éppenséggel Bettina sógornője, Clemens Brentano Antónia nevű felesége. Ködös elképzelések és többféle bizonyosság keveredik egymással, a romantika története egyben a romantikus szerelmek kronológiája is.
    "Bettina első szerelme - írja Kundera - a bátyja, Clemens volt, akiből később nagy romantikus költő lett, azután, mint tudjuk, Goethébe volt szerelmes, és rajongott Beethovenért, és imádta a férjét, Achim von Arnimot, aki szintén nagy költő volt, majd belehabarodott Hermann von Pückler-Muskau grófba, (...) neki ajánlotta a Goethe levelezése egy gyermekkel című kötetét, aztán, amikor már az ötvenet taposta, Bettina anyai-erotikus érzelmeket táplált két fiatalember, Philipp Nathusius és Julius Döring iránt, (...) azután csodálója volt Karl Marxnak, akit rákényszerített, hogy hosszú éjszakai sétát tegyen vele kettesben, amikor menyasszonyánál, Jennynél vendégeskedett, (...) gyengéd érzelmek fűzték Liszt Ferenchez, de csak futólag, mert felháborította, hogy Liszt csak a saját dicsőségével törődik. (...) Az utolsó általa istenített férfit személyesen sohasem ismerte meg: ez a férfi Petőfi Sándor volt. (...) Bettina nemcsak egy nagy költőt fedezett fel a világnak (Sonnengott-nak, Napistennek nevezte Petőfit), hanem a költő által a hazáját is, amelynek létezéséről Európa jóformán semmit se tudott. Ha arra gondolunk, hogy a magyar értelmiség, amely 1956-ban fellázadt az orosz birodalom ellen, és lángra lobbantotta az első Sztálin-ellenes forradalmat, a költőről elnevezett ?Petőfi-körbe? tömörült, eszünkbe jut az is, hogy szerelmeivel Bettina jelen van az európai történelem azon hosszú szakaszában, amely a tizennyolcadik századtól huszadik századunk feléig tart.