Belső ruhatár
Ez a JAJ

Negyed százada, szóval negyvenöt évesen készítettem L. J.-vel a rádióban Intés az őrzőkhöz címmel irodalmi műsort, melyet a Bartók adó éppen házasságkötésünk negyvenötödik évfordulójának elődélutánján ismételt, s a mulatságosan szorongató számok összjátéka is ingerelt, hogy próbáljak akkori magammal szembenézni. Az egy és háromnegyed órás kompozíció alcíme ("- mindannyiónkhoz, fenyegetettségek idején") különösen birizgált, s nem csekély önagresszivitással gondoltam: na, ma ilyesmire aligha vetemednék, túl azon, hogy másmilyenre sem.
De túl-e?
És mi volna az a "túl"?
És miért nem?
Hallgassam csak meg előbb a huszonöt évvel ezelőtti "irodalmi összeállítást".
Hát meghallgattam, és a művek ereje, az előadás visszafogott, de nem titkolt pátosza, a lenyűgöző Bartók-zene oldotta az agitatív alcím miatti feszengésemet, hogy ugyan melyik idő nem volt fenyegetettségekkel terhes és miféle prédikátori erőszakosság vagy naivitás képzeltette velünk: a rádión keresztül mindenkihez szólunk és a címadó Ady-verset háromszor ismételve szinte irányt mutatunk. Pedig ez történt, mert irodalmi összeállításunk ?82-ben alkalmi válaszként született a politika "békeharc"-címke alatt kezdeményezett egyik akciójára, ugyanis a műsorkészítés lehetőségét egy pártközpontban rendezett felső szintű értelmiségi-politikai tanácskozásra keveredve L. J. botrányos megjegyzése pattintotta ki, aki I. P. handabandázása  közben azt mondta, "ne haragudjon, de ez nem így van". A jelen lévő rádió elnökének talán megtetszett a mondat; vagy nem, mindegy, mert amikor felajánlottuk neki, hogy az irodalom eszközeivel bemutatjuk, "hogyan van", rábólintott. Ezért hangzik el prológusként Karinthy Prológusa, amelyben a sátáni hatalom csábítja a költőt az éppen folyó műsor bevezetőjének hangulatos-rutinos összeütésére, s ő - érzékelve a helyzetet - , azt írja végeérhetetlen sorokban, egyre nagyobb betűkkel, hogy: JAJ, JAJ.
Erre az irányra mutattunk, a sárkányfogvetemény-ember tragikus tévesztéseire, az ember embertől elszenvedett kínjainak abszurditására, a belesodródás és elrongyolódás félelmetes zuhanásaira, a tévénéző tömegek kitermelt közönyére -  és ez a JAJ, ez a nyögés ma is időszerű, él és szól, talán szorongatóbban, mint valaha.  
A műsor pedig része lett annak a kísérletezésnek, melyet a Kádár-rendszer két évtizedében, ?68 és ?88 között folytattunk, hogy az irodalom Babitstól tanult értelmét, az összekapcsolódást, és annak gyakorlatias formáját, a cenzúrázatlan  műhelyt valamiképpen megteremtsük; változat volt a megfojtott Eszmélet folyóirattól a betiltott középiskolai tankönyvig indázó erőlködések hosszan tekergő, megalázó sorozatában, s azon kevesek közé tartozik, amelyek legalább egyetlen alkalommal megvalósultak. Létrejöttük eleve, szinte aránytalanul értéknek számított, hiszen a rendszertől függetlenül öltött bennük alakot valami más, ahogy a nézeteivel, később személyesen is hozzánk közel álló, akkor már öt éve (most harminc éve) halott kolozsvári filozófus, Bretter György fogalmazta programként: itt és mást.
Itt most más van.
Bretter nem erről álmodott.
És mi sem, bár - mint a műsor története is jelzi -  eszményeink őrzése mellett inkább a próbálkozás, a réskeresés volt és maradt alapvető módszerünk  - de ha így van, akkor vágjak már neki a válasznak, hogy végül is ma hogyan hangzik fülemben ez az "iránymutatás", különös tekintettel a romantikus-patetikus őrzők metafora érvényességére.
Van ennek ma jelentése?
Van valami megragadható abban az érzésben, amit a műsorban negyedszerre, zárásként elhangzó vers Latinovits Zoltán hangján megpendít?
Mert megpendíti, ma is meg; szól, s ahogy akkor a nyolcvanas évek örökkévalónak tetsző, birodalmi betonszürkeségéből, ma a zagyva konzumvilág kattogó közönyéből, tárgyias idegenségéből ragad ki és fordít szembe a rontással csupasz egyértelműsége, az elszörnyedés és vágyódás elemi - de mondhatom azt is: transzcendens ereje. Az elhangzó művek többsége Tolsztojtól Kafkáig és Vörösmartytól Askenaziig, Pilinszky Jánostól Randall Jarrellig olyan eleven, életet adó tűzhöz, lánghoz hasonlítható, mint ami itt látható megfestve a Belső ruhatárban.
Vissza kell hát vonnom kezdeti puffogásomat, hogy ma nem vetemednék "olyasmire", amikor hónapról hónapra éppen azt teszem, és örülök, hogy tehetem,  de az őrzők metafora mai képzeteit keresgélve  - miközben érzékelem és meggondolni próbálom a globális fenyegetettségek és a honi mentális-kulturális szétrongyolódás tényeit -, csak a JAJ-t tudom kinyögni.          
Eltelt huszonöt év.
Mi változott?
A hiábavalóság mintái eldurvultak, nőtt és szaporodott a kín cifrázata, a kiábrándulás tömege, a bukás kockázata, és így tovább.
Az őrzők metaforája maradt.
HORGAS BÉLA