Peterdi Nagy László
VALAMI EURÁZSIA
(részlet)

Oroszország - a motor és a híd

Marad a kérdés, hogy az ötletek és megfontolások érvényesülhetnek-e a gyakorlati politika szintjén is, vagy tojásfejű értelmiségiek ábrándjai maradnak. Eurázsiáról mindenesetre nem csak civilizációs és kulturális ütközőzónaként van szó: olyan szubkontinens lenne, ami önálló gazdasági alappal is rendelkezik. Oroszország meghatározó szerepét földrajzi helyzete és szinte kimeríthetetlen energiatartalékai biztosítják.
    Oroszország köti össze a rendkívül dinamikusan fejlődő Délkelet-Ázsiát és az integrálódó Európát. Ez a hatalmas térség természetesen eddig is rendelkezett bizonyos közlekedési, mindenekelőtt vasúti infrastruktúrával. Igaz, a szélesebb nyomtáv némi problémát jelent. De ez csupán műszaki jellegű, és elhárításához máris hozzákezdtek. Így megteremthető a tengeri kereskedelmi utak alternatívája, amelyek ma alapvetően amerikai-angol kézben vannak - éppen ezek az országok akadályozzák leginkább a vasúti összeköttetés megjavítását. Már a 19. században, a transz-szibériai vasút építésének idején az volt az amerikai elemzők véleménye, hogy az orosz transzkontinentális vasút építése előrevetíti egy kelet-nyugati, orosz-germán birodalom veszélyét, amelynek globális hatását még az angol-amerikai együttes fellépés sem tudná ellensúlyozni.
    Az 1904-05-ös orosz-japán háború provokálása is a vasútvonal befejezése ellen irányult, mert a tervek szerint eljutott volna egészen Koreáig. Később a Szovjetunió szétesése is jól jött a tengeri kereskedelmi útvonalak üzemeltetőinek. A Szovjetuniónak évi 15 milliárd dollár bevétele volt a vasúthálózatán zajló nemzetközi forgalomból. Ez a helyzet lényegesen megváltozott. A tengeri szállítások volumene az 1990-es évektől évente 12 százalékkal növekedett, az oroszországi szárazföldi közlekedés hatodára csökkent, évi bevétele most alig haladja meg az 1 milliárd dollárt. A birodalom szétesésével darabjaira hullott az egységes szállítási rendszer is. Az egykori Szovjetunió számos régióját ma vámhatárok választják el egymástól. Ráadásul Oroszország elvesztette kereskedelmi flottájának jelentős részét, és idegen kézbe került több balti- és fekete-tengeri kikötő is.
    Mindezek a fejlemények Európa számára is igen fontosak, hiszen az olcsó szárazföldi útvonalak elengedhetetlenek a külkereskedelem számára, amely a legtöbb országban a nemzeti jövedelem döntő részét biztosítja. A magyar áruk is sokkal gyorsabban és biztonságosabban juthatnának el Délkelet-Ázsia térségébe, ha a transz-szibériai vasútvonalat és a kínai keleti vasutat meghosszabbítanák a koreai félszigetig. Senkinek sem lehet érdeke, hogy a térséget továbbra is vámhatárok szabdalják. Másrészről az eurázsiai közlekedési útvonalak kiépülése a nemzetközi együttműködés és a geopolitikai hangsúlyok új szakaszát is jelentené. És ez már nem mindenkinek egyformán érdeke.
    Nem kevésbé fontos tényező az oroszországi olaj és gáz zökkenőmentes biztosítása, amiről ma olyan sok szó esik. Számos energetikai tanácskozáson felmerül, hogy az EU keresheti ugyan, és keresi is az alternatív energiaforrásokat, de függése az orosz energiahordozóktól a belátható jövőben nem csökkenni, inkább növekedni fog. Ami az elektromos áramot illeti, az egykori Szovjetunió villamos energiahálózata egységes rendszert alkot, és ehhez számos volt köztársaság ma is kapcsolódik. Nem volna szerencsés a rendszer szétszabdalása. Legalábbis, ha eltekintünk a pillanatnyi nemzetbiztonsági szempontoktól. Amelyek persze nem egyértelműek. A kölcsönös függés és az ebből következő együttműködés sokat hangoztatott elvének kellene előbb-utóbb itt is megvalósulnia.


GUAM - A félelem bére

Ha el is fogadjuk, hogy az eurázsiai integráció nem csupán szobatudósok képzelgése, és eltekintünk a gyakorlati megvalósítás ezernyi gondjától, bajától, még mindig nyitva marad a kérdés: az oroszországi hatalmi elit vállalja-e ezt a doktrínát minden súlyos kockázatával és költségével együtt? Mert akadnak más vállalkozók is. Például Kazahsztán. Nurszultan Nazarbajev és a kazahsztáni elit jelentős része, úgy tűnik, igencsak érdekelt egy eurázsiai birodalom létrejöttében, ám nem akar feltétlenül Oroszország farvizén haladni. Hasonló dilemma előtt áll néhány más poszt-szovjet állam elitje is.
    Eurázsiai terveiben Oroszország nemigen számíthat még az egykori SZKP PB rendes tagjának fiára, a mai azerbajdzsán elnökre, Alijevre sem. És nemcsak a Kaszpi-, hanem a Fekete-, sőt a Balti-tenger felől is csábító szirénhangok hallatszanak. Az Oroszország vezette integrálódással szemben Grúzia, Ukrajna és Azerbajdzsán alternatív szerveződést hozott létre, a GUAM-ot. Vezetőik 2006 május végén csúcstalálkozót tartottak Kijevben, és megerősítették a szervezetet: elfogadták a szervezeti szabályzatot, amelynek értelmében belekerült nevébe "a demokráciáért és gazdasági fejlődésért" fordulat és deklarálták nyitottságát más fekete-tengeri és balti országok felé.
    Az utóbbi időben Oroszország így igen feszült viszonyba, szinte kereskedelmi háborúba bonyolódott Ukrajnával, Grúziával és Moldáviával is. Azerbajdzsánnal azonban más a helyzet. Kijevben Alijev elnök szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy országa továbbra is érdekelt az együttműködésben Oroszországgal. És Oroszország jól tudja: ha az azeri politika nyugati irányba fordulna, az megnehezítené hozzáférését a térség gazdag energiatartalékaihoz. A GUAM többi tagjának azonban nem tetszik Azerbajdzsán kettős orientációja, és igyekeznek nyomást gyakorolni rá.
    Oroszország nem lehet teljesen biztos Nazarbajev szándékai felől sem, bármilyen hathatósan támogatta geopolitikai törekvéseit mindeddig a kazah elnök. Kazahsztántól nagyon sok függ, mert szintén igen jelentős olajkészletekkel rendelkezik. Asztana jó néhány éve hangsúlyozza eurázsiai identitását, de legszívesebben magát helyezné a centrumba. Nazarbajev elnök 2006. május 26-án nagyszabású előadást tartott a már említett Eurázsia Egyetemen, amelyet a világsajtó részletesen ismertetett. Ebben ismét kifejezte elkötelezettségét a többszintű eurázsiai integráció eszméje és az orosz-kazah szövetség mellett. Hangsúlyozta azonban, hogy Kazahsztánnak idővel a térség tudományos központjává kell válnia. Bejelentette, hogy ennek érdekében nemzetközi szakértő testületet hoznak létre, és huszonötszörösére növelik a tudományra fordított összeget.
    Mindez nagyon szép. Csak az a kérdés, ha a kazah állam ezt eddig is megtehette volna, miért nem tette meg? Ha pedig eddig nem tehette, most miből fogja megtenni? Ilyen és hasonló kérdésekkel áll szemben a térség valamennyi új országának elitje. Pillanatnyilag az orosznál jóval olcsóbb türkmén földgázt a Gazprom exportálja Ukrajnába. Miért nem intézi ezt a két ország egymás között, közvetítő nélkül? Nyilván a megfelelő nagyságrendű tőke hiányzik az infrastruktúra kiépítéséhez. Azon múlik tehát minden, hogy ez honnan jön majd. Nyugatról? Keletről? Esetleg Dél-Keletről? Arra haladnak majd a csővezetékek és a sűrített gázt szállító konténerhajók. Nem az a fontos, hogy "Déli" vagy "Kék-Áramlat"-nak, netán Nabuccónak nevezik mindezt. Hanem, hogy mielőbb elkészüljön. Kétszer ad, aki gyorsan ad.