Handi Péter
TÜKÖRJÁTÉK
(részlet)

1. IDŐK

Mintha tejpára szállna alá, kékesen derengő. Sefcsikék háztetője foghíjasan mered a ködbe. A harmadik emeletről morzsás abroszt ráznak, csak a lengetést hallani. A fehérség elnyeli a színeket.
    - Micsoda köd - lehel a levegőbe Bándi. - Még fél órát tart, aztán felszáll... Az Északi-sark viszont mindig ilyen, éjjel is. Ott nincs árnyék... Hová megyünk?
    Sefcsik nem felel.
    - Ott nincs is szükség árnyékra - mélázik tovább Bándi. - Ha ilyen sűrű fehér a köd, ugyanúgy megbújhat benne az ember, mint az árnyékban...
    Sefcsik kipróbálja, hogy látható-e a lehelete, aztán felel:
    - Gőzfürdőbe megyünk.
    A Dembinszky utca végtelen. Száraz falevelek zörögnek a cipőtalp alatt. Ez már a Liget. Sefcsik futásnak ered, Bándi lihegve éri utol:
    - Hova rohansz?
    - Oda kell érnünk... mielőtt felszáll... - a tejtengerbe böki kesztyűs ujját.
    - Miért?
    - Hogy láthatatlanok legyünk, te marha!... - köhög, aztán szélesen mosolyog, sápadt arca elgömbölyödik. - Be a gőzbe, majdnem a paplan alól, érted? Még nem látott senki...
    Tavaly meghalt a húga. Ejtőernyős volt, egyszer korán nyitott, közvetlen ugrás után, és a kibomló selyemköteg beleakadt a gép farkába. Sefcsik nemrég magyarázta, hogy a pilóta rázni próbálta a gépet, de nem tudott segíteni. Mátyásföldön szállt le, s már várták a halottszállítók.
    Gémberedett tagjaik elernyednek a gőzben. Sefcsik a mellét, karját dörzsöli.
    - Szerelmes voltam a húgodba.
    Ha állnak, a víz térdig ér. A pihenőben hajtogatott, frissen mángorolt lepedőt adnak. Még szinte éget. Sefcsik később jön utána. A kőpadon keskeny gyékény húzódik, kinyújtózva ráfekszik, a fejét is becsavarja a lepedőbe. Úgy szól, fojtottan:
    - A rómaiak nem voltak hülyék, ha Várnainak hinni lehet... Ámbraolajat használtak a gőz után, meg illatos kenőcsöket. A húgomnak is volt ilyen jószagú kenőcse.
    - Igazán?
    - Aha... Máris nyertünk egy kémiaórát. Most lehet szünet. Kilenc lesz, papikám! Kész vagy?
    Bándi már ruhában áll. Mégiscsak bemegy földrajzra a suliba. A nyugat-indiai szigetvilág lesz ma, s ha csukott szemmel a padra hajtja a fejét, utazhat is. Igaz, Galócz már észrevette múltkor:
    - Ne aludjon! - szólt rá, és megállt közvetlenül a pad mellett.
    Kárpáti elfelejtette figyelmeztetni. Talán direkt nem szólt.
    - Nem alszom - kapta fel a fejét, és eltűnt a Riviera körszelete a kék tengeröböllel.
    - Úgy? Nem aludt? Hát akkor mit csinált a mi Bándi barátunk, halljuk?!
    A mennyezet alászállt, Galócz búbos koponyája egyvonalba került az övével. Az osztály féloldalt dőlt. Ő bambán hallgatott. Galócz feje megnyúlt, s beírta az osztálykönyvbe. Kárpáti próbálta menteni a helyzetet, talán bűntudatból, amiért nem figyelmeztette:
    - Tanár úr, a Bándi beteg. Talán nem tetszik tudni róla, nekem is a nagynénje mesélte, s most kötelességemnek tartom megmondani.
    Galócz felnézett az osztálykönyvből, összehúzta szemöldökét. Ő is csodálkozva meredt Kárpátira, vajon mit fog kihozni ebből ez a zsonglőr, aki rendszerint nem tudta, mi lesz a következő mondata. Kárpáti nyelt egyet, és folytatta:
    - Bándi nagynénje, aki Afrika-utazó, nemrég érkezett haza... Ugandából, ahol pártküldetésen volt. Valamelyik állami laboratórium kérésére, kísérleti célra hazahozott egy tucat cece-legyet, amelynek csípése álomkórt okoz, s gyógyítása hosszú ideig tart...
    Kárpáti szünetet tartott, s hogy időt nyerjen, köhécselt, lekapta hétdioptriás szemüvegét, majd visszatette. Többen fojtottan röhögtek. Galócz mereven figyelt a falon egy pontra, közvetlenül Kárpáti fölött szállt el a tekintete.
    - Bándit véletlenül megcsípte egy ilyen légy, s most valami gyógyszert szed, izé... persze ő nem beszél erről, még nekem se mondta el!
    Galócz, mint akit a falon lévő pont hipnotizált, továbbra is mozdulatlan ült. Bándi elvörösödött. Kárpáti álltában előre hajolt, látszott, hogy minden idegszálával az eredményt lesi. Úgy állt, mint egy sivatagba meredő strucc. A tanár felrezzent:
    - Üljön le, nem kérdezte senki - mondta, és folytatta az órát.

*

Lassan száll fel a köd, már kivehetők a legfelső emeletek, de a tetők helyén még vatták foszladoznak. A buszok zaja elől befordulnak a Landler Jenő utcába. Sefcsik határozott lépésekkel tart egy üzlethelyiség felé. Bándi követi. Repülőgép zúg a magasban. Már bent vannak a cukrászdában. Homályos helyiség, szívalakú asztalkákkal. Meleg. A pult az eszpresszógép vonalát felvéve meggörbül, s szinte beszalad a függöny mögé. Az ezüstös masina egyre erősödő sistergéssel apró gőzpamacsokat lök ki magából. Ezt a reggelt a gőzre komponálta Sefcsik; a köd, a fürdő, s most a cukrászda kávéillatú párái mind-mind lógásuk homályló fedezékei.
    - Hol a bélyeg?! - bugyborékol egy hang a sarokból, előbukkan a gubancos, fehér haj, a nyaknál megtörik, és "S" betűben folytatódik, az utolsó csigolyánál kezdődik a láb, de az asztaltetők és széklábak összezilálják és valószínűtlenné kanyarítják a test vonalait; kérdőjel hajol Sefcsik fölé, két kéz kapaszkodik a vállába, mintha fojtogatna.
    - Itt van, Herbert bácsi.
    A fiú kinyitja táskáját, celofán borítékot húz elő. A kérdőjel megragadja a borítékot és visszakacsázik a sarokba. Leülnek. A pult mögül karcsú lány emelkedik fel, hozzájuk lép. Arca fehéren világít. Sefcsik hangja meglágyul:
    - Lesz szíves érdeklődni a papánál, Margitka? Ma itt a barátom is - mutat Bándira. Mintegy feleletképpen a sarokból megint bugyborékol a hang:
    - Kávék, négy krémes, egy csomag cigaretta... Hol a San Marino?
    - Ma nem sikerült megléptetni, Herbert bácsi. Az apám szagot kapott, zárja a fiókokat.
    Ingerült morgás a sarokból, celofánzörgés. A karcsú lány a pult mögött hajladozik finom kanál- és porcelánzörejek kíséretében. Bándi csak most szólal meg:
    - Ki ez a lány?
    - Egy szűz - felel Sefcsik hangosan -, egy szent, fehér szűz, aki puha, friss sütemények között maga is puha tejszínhabbá vált...
    - Aha! - mondja Bándi és zavarában nem tudja, merre nézzen.
    Ezüst tálcán jön a kávé és a krémes. Margitka mosolyog, fehér arcán két piros folt, leteszi a tálcát. Sefcsik feláll, köszönete jeléül teátrálisan meghajol, visszaül.
    - Ugyan, ne izéljen már... - kuncog a lány, de Sefcsik leinti:
    - Csss! Ne halljam magától még egyszer, hogy "izé"! Ez nem magához való. A puha krémesek és habos kávé hercegnője nem használhat ilyen jampec kifejezést.
    A lány visszasiet a pult mögé. Bándi lesüti a szemét. A krémes habja elomlik a szájban, és a meleg kávé, mint a bársony. A sarokból az asztalra repül egy csomag cigaretta. Sefcsik a szakértő dohányosok mozdulatával kinyitja a csomagot, hüvelykujjával felpöcköl egy cigarettát a csomag aljáról, szájával hanyagul kiemeli. Szombaton láttak egy filmet, abban volt ez a jelenet.
    Kint esik. A fehéres köd elszürkül. Felállnak, Sefcsik kölcsönkér egy esernyőt.
    - A San Marino... - hangzik a bugyborékolás a sarok mélyéből.
    - Meglesz, Herbert bácsi.
    Sefcsik kinyitja a hatalmas férfiesernyőt, a fejük fölé emeli; sötét denevérszárny.
    - Most hová?
    - A Híradó moziba, azt te fizeted.
*
Néhány évvel később, a Híradó mozi előcsarnokában ismét találkozott Bándi Sefcsikkel. Már mindketten túlestek a gimnáziumi éveken, Bándi anyagbeszerzőként dolgozott egy állami vállalatnál ("egyéb" származása miatt nem vették fel egyetemre), és első pillantásra felmérte, hogy Sefcsik nem az, aki volt. Huszon-éveinek ellentmondó görnyedtséggel, gondterhelt arccal álldogált az előcsarnok egyik szegletében, lódenkabátja rosszul gombolva, s a durva kötésű sál olyan erőltetetten csavarodott nyaka köré, mintha valamilyen testi fogyatékosságot takarna. Kezét zsebébe süllyesztve tanulmányozott egy plakátot, és idegesen tekintgetett jobbra-balra, mint aki láthatóan tart valamitől vagy vár valakire. Ahogy hozzálépett, Sefcsik hátrahőkölt, aztán vonakodva előmerészkedett szájszögletéből egy mosoly, és félúton az arcára merevedett.
    - Szevasz! - mondták egyszerre, Sefcsik kabáthajtókájánál fogva beljebb húzta a szegletbe.
    - Ide figyelj! - súgta.- Én nem vagyok itt. Érted?
    Bándi késett a válasszal és a saját kérdésével, szinte megbénította, hogy a három év, mióta a középiskolának búcsút mondtak és útjaik elváltak, mekkora nyomot hagyott barátján. "Nyilván én sem vagyok az, akit ő ismert". Tudta, hogy Sefcsik sem került egyetemre (ő elégtelen tanulmányi eredményei miatt); a banketten látta utoljára, egy budai kertvendéglőben. Sefcsiknek nyoma veszett. Többször is kereste lakásukon, de senki sem volt otthon, egyszer pedig a házmester kivakkantotta, hogy elköltöztek: valahová... "Majd csak összekerülök az öregfiúval" - nyugtatgatta magát, s noha nem felejtette el barátját, egyre ritkábban jutott eszébe a magabiztos és mindenhez gyorsan alkalmazkodó fiú.
    A részleges feledés (nevezzük így) mentségéül szolgálhat, hogy az ő élete sem hagyott sok időt az iskolaévek nosztalgikus idézgetésére. Anyjával lakott egy hatodik kerületi bérház kétszobás lakásában, az anyja szövetkezeti varrodában dolgozott. Apja munkaszolgálatosként tűnt el a második világháború idején, ő akkor tizenkét éves volt. Érettségi után nehéz volt elhelyezkedni. Villamoson hallott beszélgetés hozta az első munkaalkalmat: valaki a peronon odaszólt egy férfinak: "Csepelen a Posztóban még vannak felvételek." Az első megállónál leszállt, kiutazott Csepelre. A személyzetis elkérte igazolványát, eltűnt vele, s mikor visszajött, bólintott: "Rendben van. Segédmunkásként kezdi a fonóban, aztán majd meglátjuk."
    - Nem értem - mondta Sefcsiknek. - Mesélj...
    Sefcsik köhögött, rángatózó feje úgyszólván eltűnt a rosszul szabott kabátgallér zöldjében. Egyik kezét továbbra is zsebében tartotta, a másikkal zsebkendőért kotorászott valahol az ingében. Ahogy köhögése alábbhagyott, a kendőt visszagyömöszölte ingzsebébe, és sunyi fejtartással ismét körülnézett a mozi előcsarnokában. Ő most illegálisan tartózkodik Budapesten, de csak estig. Addig kell lebonyolítania egy üzletet. Aztán az utolsó buszjárattal vissza!
    - Hová? - kérdezte Bándi.
    Sefcsik fürkészve nézte barátja arcát.
    - Hát te nem tudod? Minket kitelepítettek... Derecske mellé... egy tanyán vagyunk...
    Bándi csak nézte Sefcsik darabokból összevarrott sálját. "Derecske?", ismételte félhangosan. Sefcsik szaggatottan beszélt, szeme közben is a mozi előcsarnokát pásztázta. Elmondta, hogy egy hortobágyi tanyára zsuppolták szüleivel együtt mint osztályidegent, beköltöztették őket egy magángazdálkodóhoz, aki nem teljesítette a beadást. A kis parasztházba azonban előzőleg már beraktak egy öreg házaspárt, nyugalmazott ügyvéd és felesége, nyolcvan fele járnak. Így hát egy amolyan istálló-félében kaptak helyet a tanyán, valami dűlő mellett, ahol lószerszámokat és régi gépalkatrészeket tárolnak. Szalmazsákokra terített pokrócokon alszanak, az anyja vaskályhán főz, azaz főzne, ha volna mit. Petróleumlámpával világítanak, és a vécé kint, a fák mögött van egy sufniban, földbe eresztett kerek lyuk, fa-ülőkével...
    - De ez most nem érdekes - legyintett -, a baj az, hogy apa krumplit kapál, anyu a termelőszövetkezetnél kap néha ruhadarabokat foltozásra, és nem elég a pénz élelemre. Az ügyvédéknek sikerült magukkal hozni kisebb értéktárgyakat, de nincs módjuk eladogatni, mert öregek, betegek, és nincs is kinek. Vállaltam, hogy felszököm Pestre és eladok egyet-egyet, ha jutalékot adnak, érted? Ide nézz!
    Kivette eddig zsebében tartott bal kezét, tenyerében kis mintás, zsebkendőfélébe bugyolált csomag volt.
    - Herendi cukortartó, pillangómintás. Idejön egy manó, aki a Bizományi Áruházban dolgozik, és saját zsebére átveszi... Pult alól adja majd tovább...
    Bándi még mindig dermedten állt. Sefcsik visszacsúsztatta zsebébe a csomagot, ellépett mellőle.
    - Itt van az öreg - súgta vissza -, szóval engem nem láttál... Szevasz...
    Szürke köpenyes, szemüveges férfi felé sietett, eltűntek a lengőajtó mögött.