Kenyeres Zoltán
KOSZTOLÁNYI ÉS A TÁRSASÁGOK
montázs-esszé - 2. rész
(részlet)

MÓRICZ ZSIGMOND: A VILÁG LEGSZEBB VÁSÁRA

A PEN Klubnak véletlenül éppen a vásár ideje alatt kezdődött a kongreszszusa. S a világ idecsődült íróit senki sem vitte ki a vásárra. Hogy magától valaki ki ne tévedhessen, egyik nap elvitték őket a lóversenyre, másnap meg a Balatonra. Balatonföldvárra vitték őket és Balatonfüredre. Kenesén pl. meg sem állottak velük, mert Kenesén mégis van valami modern fürdőkultúra. Nem akarták megmutatni a világirodalomnak, hogy van Magyarországon az életnek valami üteme. A sivatagi szépségekkel, a természeti varázzsal akarták őket elszédíteni, a miniszterelnöki palota erkélyével, amely valóban a világ legszebb képei közé tartozik ilyen szép nyári éjszakán, de az életünk pezsdülő, életet teremtő s életet követő képeivel nem.
    Az egész magyar gondolkozásnak jellemző tünete ez. Hiányzik belőle az okosság, a célratörés. (Nyugat, 1932. I., 622-623.)

FOGALMAZVÁNY FRANCIA NYELVEN. ISMERETLENNEK

Budapest,1932. május eleje.
(Magyarul:)
    Uraim, rövid leszek.
    Igaz, hogy a magyar PEN Klub a kongresszus előtt meglehetősen kényes helyzetbe került. Teljességgel irodalmi jellegű ellentét támadt köztünk, melynek során klubunk hatvanegy tagja elhatározta, hogy kilép a magyar PEN-ből. Később azonban közös akarattal megegyezés jött létre a csoportok között, annak érdekében, hogy biztosítsuk a kongresszus megtartását. Mint a magyar PEN egyik elnöke, az a kérésem, hogy ne vitassuk itt meg ezt a családi pörpatvart. Magunk fogjuk rendezni a kongresszus után! (Levelek, i. m. 1029.)


LEVÉL ANDREW CECIL BRADLEY ANGOL IRODALOMTÖRTÉNÉSZNEK

(Eredetileg francia nyelvű fogalmazvány, 1932. pontosabb dátum nélkül.)

Kedves barátom, mint tudja, azzal kérkedem, hogy beszélek és olvasok angolul, sőt szerényebb ismerőseimnek angol nyelvű leveleket is írok. De most, Önnek a makulátlan művésznek írva nem merek erőszakot tenni Shakespeare nyelvén. Ezért fordultam a franciához.
    (...) Ami a PEN-ünket illeti: a felbomlás állapotában van. Hadd tájékoztassam a helyzetről. A kongresszus előtt [olvashatatlan} nyomására lemondtam az elnökségről, s velem együtt 61 tag - köztük kiváló írók - kilépett a Klubból. Nem forradalmárok, de liberálisok, akik ugyanolyan pacifista elveket vallanak, mint Galsworthy úr. Annak érdekében, hogy megtarthassuk a kongresszust, békét kötöttünk, minthogy a konzervatívok megígérték, hogy [olvashatatlan}. Nem tartották be szavukat. Következésképp kiújult a harc, s a 61 tag (és velük én) ismét kilépett a PEN-ből. A konzervatívok, akik tisztában vannak vele, hogy egyedül nem tudják kitölteni a PEN-t, megbízták egyik képviselőjüket, hogy tárgyaljon velünk. Pillanatnyilag függőben az ügy. (Levelek, i. m. 1036-1037.)


SCHÖPFLIN ALADÁR: AZ IRODALOM ÉS A KONZULOK

A véletlen iróniája, hogy azon a napon, amikor Európa íróinak a PEN Klubban egyesült kongresszusa a magyar Akadémia termében határozatot fogadott el az íróknak és az írói gondolatnak hatósági üldözése ellen, egy magyar író a bíróság előtt állott azért a vakmerőségéért, hogy önéletrajzi könyvében hitet mert tenni olyan eszméiről, amelyek ellentmondanak a ma uralmon levő hatalmasok eszméinek. A magyar bíróság bölcsessége megmentett minket, magyar írókat attól a szégyenkezéstől, amivel társunk elítéltetése esetén mindenféle nemzetekből idesereglett kollégáink szemébe kellett volna néznünk. A vád alá helyezett írót felmentették. De maga a bíróság elé állítás ténye szimbolikusan megmutatta, hogy az író hatósági felügyelet alatt áll, amely mindig kész lecsapni rá, ha nem a fennálló hatalmi rend és az ezáltal kikészített közvélemény jámbor kiszolgálója, hanem gondolkodó és ítélő lény, aki bátor és őszinte hitvallója mer lenni gondolatainak.
    És talán szimbolikusnak mondható az a tény is, hogy az írók kongreszszusa szükségesnek látta egy, az irodalom létezésével mondhatni egyidős követelésnek, az írói szabadságnak határozatban való kimondását. Az irodalom szabadsága, mint minden szabadság, betegállományban van ebben a mai korban, amelynek számára a múlt század közepének gyönyörű szabadság-ideálja már csak március tizenötödiki szólam. A mai világ, mely szuronyokra és pénz-hegyekre támaszkodva sem érzi magát biztonságban, amelyben egy évszázados társadalmi rend egyszerre vonaglik saját belső válságában és egy Keletről jövő állandó fenyegetésben, félelemből támadt gyanúval néz mindenkire, akiben a kritika szelleme él, és az erő eszközeivel igyekszik, minden történelmi tanulság ellenére, elnyomni a szellem emberét, ha az gyakorolni akarja hivatását, a világ lelkiismerete, elfojtott emberi vágyak és aspirációk szószólója akar lenni (...)
    Érdemes elmondani ezeket a közhelyeket? Érdemes volt a PEN Klub kongresszusának meghozni azt a határozatot, amely idei munkájának egyik legkomolyabb eredménye? Lesz-e ennek valami hatálya? Nem lesz hatálya. Előre tudhatjuk, hogy az író kimondott igazsága, amint szembekerül a hatalom kívánságával vagy érdekével, továbbra is büntetendő cselekménnyé válik. És mégis érdemes volt mindezt elmondani. El kellett mondani. Az eszméért hitet kell tenni, ha van érvénye, ha nincs. Az eszme addig él, amíg vannak, akik hirdetik. Amíg vannak, akik készek szenvedni érte. A fáklyát kialudni nem engedhetjük, mert akkor mi lennénk felelősek a sötétségért, mely az emberiségre borul. (Nyugat, 1932, I., 618-620.)


"VORNEHME FAMILIEN..."

Egy szót a PEN Klubról. Mi voltunk azok, akik az áprilisi számban (432. old.) azt követeltük, hogy a Klub májusi budapesti világkongresszusa előtt némuljon el itthon minden disszonáns hang: a magyarság egyetemes presztizse követeli meg az egységes frontot. Most azonban, hogy a kongresszus szétoszlott, semmi okunk sem lehet rá, hogy véleményünket tovább is véka alá rejtsük. A kongresszus - őszintén bevallva - bátrabb és őszintébb hangot kapott, semmint eleve reméltük volna. Nyílt színvallása az irodalmat világszerte fojtogató reakció ellen, határozottan jelentős gesztus volt. De mondjuk meg azt is, hogy ennek a gesztusnak a sikeréhez a kongresszus magyar vezetősége igen kevéssel járult hozzá: hiszen Berzeviczy Albert v. b. i. t., a MÁK elnöke a legszívesebben szájkosarat tett volna a "kellemetlenkedő" tagok szájára, aminthogy az egyiktől meg is vonta a szót. A magyar vezetőségnek azonban egészen más valamit köszönhet a PEN-kongresszus, valami olyan mulatságos dolgot, amely alighanem rövidesen világ hahotájára kerül. Előttünk fekszik a kongresszus német nyelvű munkarendje. Eszerint május 18-án délben a kongresszusi tagok programja így fest:
    - Mittag: Reserviert für die Einladungen der ausländischen P. R. N. Club-Mitglieden bei ihren Gesandschaften und bei vornehmen ungarischen Familien.
    Hát ez a sznobság netovábbja. Nem tudjuk, kinek a fejéből pattant ki ez az ötlet, de annyi bizonyos, hogy ennél ázsiaibb Ázsiát keresve sem találhattak föl a számára. Hogy gondolták a dörgölődzésnek ezt a legundorítóbb formáját a rendező urak?! És kik azok az "előkelő magyar családok", akiket ilyen formában lehet a külföld szellemi elitje előtt kompromittálni?!
    Félünk, hogy ezek az "előkelő családok" rövidesen igen jelentős szerephez jutnak az új Mikosch rekvizítumok között. Ezt aztán igazán a magyar PEN Klubnak köszönhetjük! (Literatura, 1932. június, 514.)


A PEN KLUB MAGYAR CSOPORTJA KÖRÜL

A PEN Klub magyar csoportja körül még mindig nem ültek el a viharok. A jobboldaliak állítólag ígéretet tettek a franciáknak, hogy nyomban a budapesti kongresszus lezajlása után tagjaik sorába fogadják azokat a baloldali írókat, akik eddig nem lehettek a PEN Klub tagjai. Most ezt az ígéretet a jobbszélsők letagadják, mire egészen példátlan méretű kilépési és lemondási lavina zúdult az elnökség nyakába. E percben már igazán nem tudni, ki van még belül és ki van már kívül, ki a bárány, ki a farkas. Mi, őszintén megvallva, nem értjük ezt az egész játékot. A kongresszus előtt talán még lett volna valamelyes értelme, hogy a baloldal is benn legyen a Klubban; de ma, amikor igen bennfentes külföldi írók véleménye szerint az egész nemzetközi PEN- intézmény rövidesen amúgy is beadja már a kulcsot - ma mindenáron arra törekedni, hogy valaki Pekár Gyulával együtt lehessen a PEN Klub tagja, kissé suta vágy. A budapesti PEN-kongresszus lefolyásáról egyébként mi elmondottuk a véleményünket. Érdekesen egészíti ki ezt most Avigdor Hamereinek a Múlt és Jövő júniusi számában megjelent "beszámolója", amelyből a következő jellemző sorokat emeljük ki: "És látnunk kellett őket emberi gyarlóságukban is. Látnunk kellett őket a búcsúvacsorán, ahogy az egyik kétszer utasítja vissza a húsos tálat, mert nem ő kezdte meg, hanem más; ahogy a másik meg van sértve, mert nem az asztalfőre ültették; a harmadik becsmérli a bort (a magyar bort!), mert "jobbhoz van szokva"; a negyedik, aki a tegnap a legfontosabb ülést hagyta félbe, mert "megismerkedett egy pesti szépséggel"; az ötödik nem akar beszélni, mert "gyenge" volt, amikor szólásra emelkedett. És látnunk kellett a nő-tagokat arany láb-perecekkel és monoklikkal és meztelen komolytalanságaikban... Nem vagyunk pesszimisták. Nem angyalokat akarunk látni a PEN Klubban, de embereket, akik az emberi szenvedés keserű hangján beszélnek. Erre pedig várnunk kell. Várjuk azt a PEN-kongresszust, amelyben nem párttagok versenyeznek a tapsért, hanem a szomorú, de bízó próféta-apostolok világgá dörgik azt az igazságot, amelyért minden percben várják a keresztrefeszítésüket." Az az érzésünk, hogy amíg Berzeviczyek és Pekárok viszik a PEN dolgait, addig egészen fölösleges dolog az ilyen várakozás! (Literatura, 1932. július, a "sárga lapon" oldalszám nélkül)


HATVANY LAJOS LEVELE YVETTE LEBAS-NAK

Budapest, 1932. május
Kedves Barátnőm!
Feleségem, testvérem s magam is mind el voltunk ragadtatva Öntől, sajnáljuk, hogy már elment; nagy öröm lesz számomra, ha együtt írhatunk a terra incognitá-ról könyvet. Mivel politika iránt egyáltalán nem érdeklődik, politikával kezdem, azaz irodalompolitikával. Szende okvetlenül figyelmeztesse a lapokban az írókat - avis aux écrivains -, hogy a PEN Klub most megválasztott elnöke, Berzeviczy úr, aki elnöke az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak is, az irodalomtói idegen individuum, a szellem fehérgárdistája, tudatlan tudós, s hogy aki a külföldieket fogadni fogja, Pekár Gyula, a legrosszindulatúbb, legtehetségtelenebb író, a szellem hitleristája, aki az ötvenhatszoros gyilkos Héjjas Iván barátságával kérkedik. De hisz tudja Szende magától is, mit kell írnia. S írja meg azt is, hogy a PEN Klubból Krúdyt, Hatvanyt, Ignotust, Kemény Simont, Dóczyt, Vámbéryt, Birót, Balla Boriszt, Barabás Gyulát - egyszóval minden haladó szellemet kizártak. Az ide érkező francia íróknak nem szabad interjúkat adniok, amíg velem nem beszéltek. Jules Romains-t, Luc Durtaint és Crémieux-t várják. Amint megérkeznek, azonnal hívjanak fel telefonon: 653-10. (...)
        Az Ön
        Hatvany Lajosa

(Hatvany Lajos levelei, s.a.r. HATVANY Lajosné, ROZICS István, Bp., 1985, 341-342)


A PEN-KONGRESSZUS UTÓREZGÉSEI

A budapesti PEN-kongresszus külföldi tagjai tudvalévőleg ígéretet vettek a budapesti PEN jobboldali vezetőségétől, hogy a baloldali magyar írókat záros határidőn belül tagjaik közé fogadják. Miután ez nem történt meg, a német PEN-szövetség - nyilván tüntetésül - Hatvany Lajos bárót, német nyelven megjelent könyvei alapján a német PEN tiszteletbeli tagjává választotta meg. Ilyenformán, ha még egyáltalán sor kerül valamilyen PEN-kongreszszusra, Hatvany Lajos - Pekárék - jóvoltából - idegen színekben képviselheti a magyar irodalom ügyét az irodalom nemzetközi agórájában. (Literatura, 1932. szeptember, a "sárga lapon" oldalszám nélkül)

LEVÉL DE VIENNE GRÓFNAK

Budapest,1932. november 18.
(Magyarul:)
    Nagykövet Úr, a Becsületrend Lovagjának oklevelét, melyet már a nyár elején volt oly kedves címemre külügyminisztériumunkba továbbítani, csak nemrég adták át hatóságaink. Először is elnézést kérek tehát, hogy ilyen későn mondok köszönetet Excellenciádnak a Francia Köztársaság értékes kitüntetéséért.
    GyermekkoromtóI a latin civilizáció tiszteletében nőttem fel, kiválólag a francia civilizáció tiszteletében, s mindig arra törekedtem, hogy honfitársaim figyelmét és szeretetét e kultúra kincseire irányítsam. Mint költő, fordító és újságíró is boldog vagyok, és büszke, hogy hazámban e nyugati kultúra hűséges őrzőjének tekintenek. Ha - bizonyára Excellenciád bölcs és hízelgő figyelmességének hála - a francia kormány volt oly kegyes megtisztelni e magas kitüntetéssel, legyen szabad nemcsak munkám és erőfeszítésem jutalmát látni abban, hanem biztatást is a jövőre nézve.
    Teljes szívemből legforróbb köszönetemet küldöm Excellenciádnak, Magyarország barátjának, mi több, az irodalom kartársi hívének, s kérem, tolmácsolja annak, akit illet, mély hálámat.
    Hálás köszönetem és őszinte tiszteletem mellett, kérem, Nagykövet úr, fogadja nagyrabecsülésem és tiszteletteljes odaadásom kifejezését. (Levelek, i. m. 1034-1035.)


BABITS MIHÁLY: ÜZENET ÉS VALLOMÁS

(...) Rossz csillag jár az irodalomra, s ezt be kell vallanunk egymás között, mikor így annak nevében összejövünk testben vagy szellemben, s már szinte titkos cenákulumokon, mint valami első keresztények, vagy utolsó pogányok. Nem maradt más számunkra, mint a hit, hit egymásban és önmagunkban, hit a szellemben és az alkotásban, ama bizonyos Szentlélekben, amely még mindig meghódíthatja a világot, amíg csak egyetlen ember agyában fészke van. Éreznünk kell, hogy ez a hit ellenkezik a világ hitével, s amikor a Lélek madarának fészket adunk, mintha egy üldözött bujdosót rejtegetnénk, aki gyűlöletes és félelmes a világ előtt. A forradalmárok hite ilyen talán, s meglehet, hogy az igazi irodalmárban mindig van valami a forradalmárból is, s talán rá is szolgáltunk minden gyanúra s üldözésre. Én ha őszinte vallomást kell tennem, s ha igazi jóljáró kulcsot akarok adni írásaimhoz azoknak, akik még törődnek velük, kényszerülök beismerni, hogy legmélyemben mindig elégedetlen és forradalmár voltam, kora gyermekségemtől fogva lázított a csúnyaság, ostobaság és igazságtalanság, melyet magam körül láttam, s igazában legnyugodtabb szavam is tiltakozás és forradalom volt: rímeim harmóniája tiltakozás a világ harmóniátlansága ellen, s még konzervativizmusom is dac és lázadás! értse aki érti. Elégedetlen mindig és mindenkori környezetemmel szemben; elégedetlen és telhetetlen; aki új világot akartam alkotni örökké, mert a jelenvaló nem volt jó nekem! S így maradtam máig, eleven tiltakozásnak egy kor, egy világ, egy élet ellen, már csak azáltal is, hogy élek és vagyok még, s betegen is le tudtam írni ezt az üzenetet. (A Nyugat Irodalmi Szalonjának december 10-i estjére. Nyugat, 1932, II., 575-576.)