Levendel Júlia
ÉLETALAPÍTÁS

Még a tavalyi év végén, mikor összeállítottuk első fogalomértelmező sorozatunk programját, bellém villant, aztán meg egyre többször elképzeltem, már világosan láttam, hogy miután se képességem, se vonzódásom nincs megúszni a dolgokat, itt, ma, amikor korreferensként felállok majd, legelőbb is meg kell kérdezzem magamtól: vajon annyira erőszakos vagyok, betelhetetlen talán a saját hangommal, s a magam közösségében olyannyira uralkodni igyekszem, hogy előadásommal kellett indítani és befejezni ezt a szemesztert? Vagy a sorrend a véletlen műve?
    Persze már az első rácsodálkozás után nyomban feleltem is: se egyik, se másik, s ami a jelenségben tetten érhető, az a mítosz. Már ahogy én értelmezem. És erről szeretnék beszélni.

Thomas Mann Freud nyolcvanadik születésnapjára írt és a bécsi ünnepségen elmondott tanulmányában nevezi a mítoszt életalapításnak, ami "a lélek ősnormáit" is kifejezi, és pillanatig sem titkolja, hogy minden mondata, minden metaforája az éppen készülő József-regényre mutat, abból ered, akörül forog, hiszen "a mitikus megismerés helye... csak a szemlélőben van, a szemlélet tárgyában nincs". Ha valahol, hát itt jogosnak érzem ezt a szélsőséges szubjektivizmust. Vitathatatlan az a megjegyzése is, hogy az emberiség történetében a mítosz a kezdetekhez, a kezdetlegeshez kötődik, az egyes ember életében viszont a későit és érettet jelenti. Az érzékelt, tapasztalt tény mögött próbálom kitapogatni az elméleti tényt: az emberiség őskorában, s aztán még sokáig, ó- és középkorokon át a mítosz mindenekelőtt hiátust töltött be. Mindaz - napkeltétől napnyugtáig, évszakváltozástól a születés és halál rejtelméig -, ami titokzatos, és többnyire nem elbűvölő, hanem félelmetes volt, mert nem kínálkozott rá természettudományos magyarázat; még nem lehetett kényelmesen, felelősségtől szabadulva a tudósokra hárítani, a létezés megannyi titkát mítosz értelmezte, és mesélte egyben. A felvilágosodás, s még inkább a pozitivizmus hatására a mítosz elveszítette ezt a funkcióját; a mindent tudománnyal, adatokkal, megmérhető, ellenőrizhető tényekkel hitelesítő gyakorlat során ripsz-ropsz devalválódott; de a 20. század szörnyű mítoszai és a rögtön, gyors reakcióként (nagyon is érthetően) megfogalmazódó, heves mítoszellenesség között is megjelent valamiféle szerethető mítosz-védelem - a mítosz újraértelmezésének igénye.
    Először is kitetszett, hogy a mítosz többfunkciós - kezdetektől az -, s ha egyik értelmezési feladata megszünt, jócskán maradt még más. Mitikus látásmód, mitikus képzelet nélkül ugyanis sivárabb az élet és silányabb a gondolkodás. Azt hiszem, a kultúrtörténet adós egy ízig-vérig felvilágosodott szellemű felvilágosodás-kritikával, olyan elemzéssel, amely bemutatná, mennyire hiányzik az egész világformáló szellemi irányból, mozgalomból a mítosz, hogy leginkább ez hiányzik belőle, hogy a felvilágosodást éppen mítosz-érzéketlensége miatt lehetett a lapos racionalizmus és pragmatizmus ideologizálására használni. Hiszen, még mindig Thomas Mann-nál maradva, "az ember számára fődolog a felismerés; meg akarja találni a régit az újban és a tipikusat az egyénben. Ezen nyugszik az élet minden meghittsége, amely ha egyszer vadonatújnak, egyszerinek és egyéninek mutatkozik anélkül, hogy lehetőséget nyújtana, hogy régtől ismertet fedezzünk fel benne, csak rémületet és zavart keltene". A mítosz tehát, mint bármely vallás, eszköz lehet a nyájba vegyüléshez, de mitikus szemlélettel - és csak azzal - "magasabb rendű igazságba tekinthetünk" (ezek is Thomas Mann szavai), és megismerjük a "mindig érvényeset", hogy aztán ez "mitikus méltóságot" adjon.
    Thomas Mann bizonyára nem ismerte a 20. század huszas éveiben született nagyszabású Loszev-művet, A mítosz dialektikájáról szólót, s nekem valahogy ez a feltételezett nem-ismerés is mitikus - méghozzá jólesően. Mann, amikor az élet meghittségéről beszél vagy a mítosz olyan nyilvánvalóan dialektikus jellemzőit emlegeti, mint hogy "a régit az újban és a tipikusat az egyéniben", hiába nem tudja, nagyon közel kerül az orosz gondolkodóhoz. Nekem érzékelhető közelségbe, mert az a szellemi közeg, maga a terep, számomra realitás - abban az értelemben, ahogy Loszev leírja a mítoszt: "nem ideális létezés, hanem életszerűen felfogott, teremtett tárgyi realitás". Alekszej Loszev (akit egyébként műve elkészülte után nem sokkal letartóztattak és kényszermunkatáborba hurcoltak) égetően szükségesnek tartott "egy lényegi-értelmi, tehát mindenekelőtt egy fenomenológiai mítoszfeltárás"-t. Kemény ítéleteiből, polemikus meghatározásaiból is kihallatszik, hogy a tudománytörténet fontos gyarapodásánál, a gondolkodásmód pozitív változásánál-változtatásánál is nagyobb szüksége van, neki magának az élet meghittségére. Arra a közelségre tehát, amit én, talán mi, realitássá tehetünk. Még két mozzanatot emelek ki Loszev mítosz-értelmezéséből, hogy megerősítsem szellemi jelenlétének tényét. "A mitológia - írja - nem tudomány, hanem életszerű viszony a környezethez"; s a másik fél mondat: "a mítosz a személyes létezés, vagy pontosabban: a személyes létezés képe, a személyes forma, a személyiség ábrázata".

Sok évtizeddel ezelőtt, mert nem vártam be, hogy szabályosan, mondhatni, illendően csak életem alkonyán, kellő emelkedettséggel leltározzak és fedezzem fel saját történetem mitikus elemeit - nem várhattam, hisz oly harsányan követelte tőlem minden részlet az értelmezést, az összefüggések meglátását, a fogantatásom és születésem körülményeitől a gyerekeim születéséig és aztán a szüleim haláláig, ahogy a társadalmi mozgások-történések közvetlenül belekavartak legszemélyesebb dolgaimba, és ahogy szántszándékkal én is belekavartam magam a közösség dolgaiba - szóval felnőtté válásommal együtt fel kellett ismerjem, hogy az eseményekben és az eseményekhez kötődő képzeteimben valami rendszer van, más szavakkal: gyanút fogtam, hogy amire rálátok, azt közönségesen sorsnak szokás nevezni, csakhogy az én sorsom szembeötlően épített (az eszmélkedésem előtt történteket például a szüleim építették), erőteljes közreműködéssel alakult, többek között azzal, hogy rálátok. S minthogy a felnőtté válás és az íróság, pontosabban a történetkreálás kényszere nálam egybeesett, bajosan dönthetném el, hogy azért találtam ki és tálaltam föl annyi fiktív embert, helyzetet, mert túlfejlett a sors-felismerési képességem, vagy változatlanul oksági kapcsolatot feltételezve, de okot és következményt felcserélve: azért látok mitikus rendszert a saját élettörténetemben, mert megszoktam, hogy sorsokat konstruáljak. Tény, hogy minden elbeszélő mítoszt, legalábbis mítosz-fragmentumokat teremt - életet alapít. És pillanatig se tévesszen meg senkit: ha a teremtett szereplő jellegzetessége a jellegtelenség, sőt a jelentéktelenség - mint Gogol Csicsikovjának vagy Kosztolányi Kovács Jánosának -, a megjelenített semmilyenség is mítosz-variáció.
    Történetkreálást, konstruálást, életalapítást, építést, csupa teremtő aktivitást emlegettem, s bízom benne, elég kihívóan nem mondtam semmit, ami elrendeltségre hagyatkozó szellemi magatartásra utalna. Meggyőződésem ugyanis, hogy a mítosz fogalmának újraértelmezésekor mégiscsak figyelembe kell venni azt a bizonyos funkció-megszűnést, illetve funkcióváltozást, így igényelhetünk a saját nagykorúsításunkkal, szellemi önállósodásunkkal együtt újfajta, felnőtt mítoszokat. A felnőttség pedig aktívat, tudatosat, konstruktívat jelent nekem.
    S most, mítoszomnak megfelelően, kedves filozófusom, Nicolai Hartmann teleológia-ellenes fejtegetéseiből idézek - istenem, hányszor írtam, mondtam ezt az elmúlt harminc-negyven évben! olyan sokszor, hogy érdemes megint rákérdezni, nem szajkózás ez már?, de hát éppen a mítosz újraértelmezésekor, nekem legalábbis, kikerülhetetlen. Hartmann ugyanis egész életművével, ontológiai és esztétikai tanulmányaiban makacsul bizonyítja: az ember óriási lehetősége az értelemadás, kivált, hogy egy magában véve értelemmentes világba vihet értelmet. "Egy már értelem szerint rendezett világ - írja Hartmann - ... megcsalná. Az a metafizikai szükséglet, amely egy ilyen világot követelménnyé avat, az ember roppant önámítása és önfélreismerése... A gondviselést minden korban azok védelmezték, akiknek az ethosz és a felelősség nem az élet legkomolyabb dolga volt; vagy pedig azok, akik nem voltak képesek szigorú következetességre a saját gondolkodásukban". Vaskos Esztétikájában, amelynek első változatát ?45 tavaszán és nyarán Potsdam-Babelsbergben írta, nem a világtól elzárkózva, inkább az apokaliptikus rombolásnak, az általános éhínségnek és kétségbeesettségnek ellenállva, afféle huszadik századi hősiességgel - nos, az Esztétika is az eredendően értelemközömbös világ értelmezésének filozófiai himnuszát zengi, s elmagyarázza, hogy "minden erkölcsi értelemben jó tett, minden bölcs gondolat... értelemadó. Önmagából, azaz... nem csak más miatt van értelme. Így minden jóakarat, minden részesedés a lelkiekben és a bensőben... minden megértés és belső azonosulás, amely áttöri a jeges magányt - már önmagáért értelmes és más dolgoknak értelmet adó, mert csillapítja az emberi szív mély vágyát az értelemteljesülés iránt".
    Ebben a hartmanni szellemben gondolom, hogy a mítosz ma a legsűrűbb értelemadásként definiálható.
    Mindannyian ilyen-olyan adottságokkal és adottságok közé születünk, vannak igen előnyös és roppant megterhelő adottságok, és majdnem mint a mesékben meg a giccses történetekben, a véletlen is felemelhet és lesújthat, de talán nem határozhatja meg létezésünket és személyiségünket, mert szinte minden adottsággal lehet valamit kezdeni. A döntő éppen az lesz, hogy mit kezdünk társadalmi körülményeinkkel, a gazdagsággal vagy szegénységgel, lehetőségeink szűkösségével vagy tágasságával, tetszetős külsőnkkel vagy testi fogyatékunkkal. Azt hiszem, végül is az adottságok legfinomabb "kezelése" során teremtünk sorsot és mítoszt magunknak - de csak akkor, ha a teremtőerő szakadatlanul csúcsra járatott öniróniával társul.
    Freudot köszöntő esszéjében még Thomas Mann is melléfog, amikor az ősi mitikus készség elemzésekor, az "átélt élet" és "átélt mítosz" fogalmairól szólva "a szentséges ismétlés"-re újabb kori példát hoz. Mert helytálló Kleopátrára hivatkozni, aki "teljes egészében Istar-Astarte-alak"-ként létezett és halt meg (lenyűgözően szép Mann elemzése), de veszélyes nem láttatni, hogy a későbbi utánzók öntetszelgésre használják a mítoszt. Hogy "Nagy Sándor Miltiadész nyomdokaiba lépett, és Caesarról joggal vagy anélkül vallották ókori életrajzírói, hogy Nagy Sándort óhajtja utánozni" - ezek a mitikus azonosulások még csak kétségesek, túlságosan közel vannak az archaikus gondolkodáshoz. De nehezen értem, hogyan veheti komolyan Thomas Mann Napóleon antikizálását, miért nem parodizálja a magát császárrá puffasztó hadvezért, aki arra vágyott, hogy Jupiter-Amon fiának adhassa ki magát, s akit az 1808-as erfurti nagy színjátékon készségesen, máig ható zagyvaság-mintával így üdvözölt egy transzparens: "Ha Isten fia újra földre szállna, Napóleonnak hívnák bizonyára". Tudjuk, micsoda különbség, ha egy elmeápolt képzeli magát Napóleonnak, vagy ha a világot uralma alá hajtó zsarnok tetszeleg isten-szerepben - de vajon nem veszélyes eleve és minden sors-felismerés, ön-mítosz-gyártás? Remélem, nem. Ez is rálátás, önreflexió kérdése. Ha a mítosz - a saját élet mitikus jellege is - értelemadás, összefüggések konstruálása, amellyel az egyszeri élet karakteresebb és színvonalasabb, sőt, a tudatosság és felelősség követelményével etikusabb is lehet, már humorérzék kérdése, hogy miközben halálosan komolyan vesszük a saját mesénket, sohasem feledkezünk meg arról, hogy jórészt mi magunk csináltuk-csináljuk a történetet, mi láttunk, és folyamatosan látunk benne rendszert, mi készítettük elő még a rácsodálkozásainkat, a néha megborzongató felismeréseinket is. Tehát a sorsunk, modernizált mítoszunk házilag barkácsolt.

Igyekszem nem elfeledkezni, azért is kérdeztem magamtól: az indítás után miért én vagyok a szemeszter utolsó előadója. Mondtam, hogy talán nem erőszakosságom, de nem is a véletlen műve. A sorozat - mondjuk módszertani - bevezetőjében felidéztem, milyen régen, vissza-visszatérő kényszerérzettel szerettem volna megvalósítani ezt a fogalomértelmezést, így hát amikor barátaimmal-szerzőtársaimmal a múlt év vége felé nem csillagot, fogalmat választottunk, szükségesnek tűnt számot adni, hogy mit is akarunk itt, miért és hogyan. Kezdeményezőként megpróbáltam ezt vázolni. És örültem, hogy társulhatok Farkas Attila Mártonhoz a számomra különösen fontos "mítosz"-témában. A választott fogalmak - úgy gondoljuk - ha lazán is, kapcsolódnak. Külön-külön is, de együtt, valamilyen logikai sorrendbe téve még inkább tükrözik szellemi műhelyünket, ízlésünket és kételyeinket, kíváncsiságunk természetét és érzékelt, megsejtett határainkat is. A mítosz - azzal, hogy az értelemadás sűrítménye - eleve az összegzés fogalmára asszociáltat, talán ezért is terveztük az első sorozat végére, bár egyikünk sem érvelt, nem indokolt - lehet, hogy a mítosz-építés éppen azzal kezdődik, hogy ezek a sejtések, asszociációk, kényszerérzetek, feladatok és egyebek az ösztönökhöz hasonló készenlétben vannak bennünk?