"A REMÉNY ADDIKTÍV"

Nagy András írja könyvének bevezető mondatában, hogy a remény addiktív, és azzal folytatja, hogy a történelemben és a személyes döntések indítékaként is az, s hogy erről szól könyve, két sorsfonal eggyé sodródásának eseményeiről, amely Bang-Jensen dán ENSZ-diplomata erőszakos halálához, és a magyar ?56 bukásához, a lázadók sorsára hagyásához vezetett - és valóban: a remény "személyes és kollektív haláltusája" jelenik meg a könyvben, hogy végül ezt olvashassuk: az illúzió "varázslatos alapelvei között megmutatkozott a politika valóságos arca: a pragmatikus, a közönyös, a halálos - de nem a hősi és jelentős halál tűnt itt át, hanem a kicsi és szörnyű és kétségbeesett. És mégis:
a világ pusztult el minden alkalommal." Aztán még egy sor új bekezdésben, a záró mondat: "És ebből lett a történelem. Ami persze az illúziókról szólt. Mi másról."
    Mert a reményt én is addiktívnak érzem (vélem), próbálom ennek a jegyzetnek a héjában is fölcsillantani, egy óhajtásban megjeleníteni, hiszen nem lehet olyan minimális, vagy akár liminális a hatása, hogy a mai nyomtatványtengerben, a politika választási kampányként dúló lidércnyomása idején ne legyen szükséges. Remélem tehát, hogy sokan (hagyjuk most a számokat!) olvassák el és értik meg, érzik át ennek a nagyszabású, tízéves kutatómunkával készült és tudományos pontossággal dokumentáló műnek a jelentését és jelentőségét. Írója megtalálta hozzá a sajátos formát, hangot és nyelvet, mellyel filozófiai és irodalmi műveltségét, írói tehetségét kamatoztatva megalkothatta. Szorongató kérdés, hogy a mai magyar társadalom, a széthasadozott, soha nem látott mértékben atomizálódott, már az önfelszámolásnál tartó értelmiség, s ezen belül az érvényesülés mentén ágáló kritika képes lesz-e értelmezni, közérdekű szellemi eseményként tárgyalni Nagy András alkotását. Képes lesz-e az elmúlt század egymásra torlódó és a köztudatig nem jutó, pusztító folyamatainak elemzését meg sem kísérlő magyar szellemi élet a könyvről érdemi diskurzust kezdeményezni és folytatni?
    Mégis ezt próbálom itt remélni, és nemcsak Beckett keserves minimuma szerint, hogy "mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk", hanem a Liget évkezdő számának ajánlásában idehúzva Farkas Attila Márton esszéjét a 30. oldalról. Úgy gondolom, hogy nemcsak témája, ?56 értékelése, hanem szemlélete, és realitása miatt is kapcsolható, és a folyóirat olvasójának bátran ígérhetem, hogy ha az itteni írás szól hozzá, és a keserű elemzésben tetszéssel hallja a szemérmes romantika hangjait, akkor Nagy András könyvét is feltétlenül el kell olvasnia.
H. B.