Tandori Dezső
A NAGYSZERŰ EGYSZERŰSÉG?

Nem, nem, az egyszerűség: kérdés, hogy nagyszerű-e.
Hirtelen tollat ragadunk, vagyis írógépet.
Hirtelen megkedvelünk egy régi
levelezőlapot: ezt eltesszük, kiáltjuk, mint egy
Kafka-hős, el, ahová az előző hasonlót,
csak az előző hasonlót hová tettük,
s akkor még mindig csak a levelezőlapoknál tartunk.

S mit jelent ez? Egy szoba szinte zárva.
Bejárunk, ott tartjuk papírholminkat,
de még szellőztetünk is (a konyha felől!),
a kutya elválasztó rácsa van a szárnyas ajtónak támasztva,
s ki teszi ezt: egyszerűen mi, akiknek
(a mi: fejvesztett se, fejedelmi se többes)
elképzelhetetlen volt a két szoba szétcsukása,

holott akkor az madár, madarak, két madár miatt történt.
Mi ezt a szobát csukva tartjuk, halottja után,
a rengeteg levelezőlaphoz nem zarándokolunk,
csak visszás vicc a Hé, hó! című versünk,
hogy nincs psziché, csak pszichó van,
nem, a tömérdek levelezőlappal, vagy kétezerrel,
a rengeteg dosszié halmát és a leszakadt könyvespolc

köteteit fedtük be, igazgattuk őket fontosság,
színösszetétel s egyebek szerint, és a madár
figyelte, megkedvelte (talán) ezt a műveletsort,
és ahogy, régebbi ízlésünktől eltérően,
s mert kevesebbet olvasgattunk könyvet
e belső szoba polcairól, képeslapokat raktunk
egy-egy kötetsor elé, a madár ezekkel

játszott, gondolom én, nyilván repült, sosem
az én jelenlétemben (kikövetelte, véltük mi,
magányát, magára csukatta a szárnyas ajtót,
mely most senkire-van-rácsukva, több madár
nincs; most nem tárgyam, hogy talán nem is lesz,
nem pontos kifejezés, hogy se ember, se madár,
se időpontok megbeszélése, és ez nincs is így,
nem is lesz így, talán, de azt nézzük, mi
van biztosan), leverte a képeslapokat,
talán rá is járt a dossziékra stb. fektetett...
Mint egy Schwitters-Merz-Mű, a különleges
német művész lakásbéli műve, hosszú lenne...
Szétbombázták, ő nem nagyon bánhatta
a bombázást, Norvégián át elmenekült,

bátor fickó volt ez a nagy absztrakt, nagy
vasárnapi (is közben) festő, titkon levelezett
a nácik háta mögött könyvgerincek alatt Párizzsal,
és így tovább, eljutott Angliába, lett új
otthona, majdnem elmentem egy lópályára ott, de
akkor már ez is kezdett bennem kihalni,
ahogy mára az utazás, váci vonaton, Vecsésre,

Vucsekovárra vagy Várdoskoppányra egyáltalán,
de elmentem a Newcastle-i Városi Múzeumba,
még lelkes múzeumnéző időmben, ez 1990-ig tartott,
pech, aznap volt épp szünnap, Schwitters
pótlólagos, már a Skót Határvidék környékén
készült utolsó, egyetlen ép Merz-művét,
összevissza gagyi tárgyak vad halmát, tornyát,

nem láthattam. Így torlódnak a nagy egyszerűségek,
ily összevissza a világ, ha nincs, vagy
általunk felismerve nincs rendező elve.
Nyilván van. Csak mi már kinek szólunk,
a jelenbe csak levelezések, dumák, latolgatások
illenek, és nem illik bármiről levelezni,
dumálni, bármit nyilvánosan latolgatni.

Jer, befejező oldal. Fáraszt a félretett
- visszacsatolás! - motívumot fejben tartogatnom.
Inkább fordítok tovább, majdnem ez lett:
inkább fordítom tovább folytatási munkámat.
Az a levelezőlap! Semmi levelezőlap
(ezen a nagyvázsonyi vár van, a még 60 filléres
bélyeg vicce, Okocsaival, Bokocsaival,
mit tudom én, Hunyadváryval, Kaskóval,
ki kitört a török ellen, valami Tarondinak,
Ratnodinak, vagy ki író úrnak küldték; már,
melleseg, fillér nincs is), a kései keserű
léptek vannak, kimenni nem kívánnék itthonról,
holott elviselhetetlenül - ó, az elviselhetetlen
nem itt kezdődik! - szétcsukva ajtajával

a két szoba. Mennyit ült az ajtószárnyon a madár!
sőt, a másik szárnyat, melyen előtte soha senki,
is kezdte meghódítani. Nos, a levelezőlapot
nincs hová beillesztenem, a Merz-mű megszűnt,
az enyém, nem az, hogy a madár nincs többé, nem semmi,
egyszerűen az sem igaz, hogy senki embert nem bírok
többé rendszerembe illeszteni, na, ki is kérnék maguknak,

öcsi, mostál már szájat, és satöbbi, kérdeznék,
nem, egyszerűen egy levelezőlapot nem bírok többé
rendszerbe illeszteni (ergo ne túlozzuk el),
és ezzel zárom, a műfaj szabályainak megfelelően,
mégis a versem. Egyetlen egyszerű nagyszerűségi
előnye, hogy tizenhárom szakasza van, ha
számolni még tudok. De hogy bajt, poént

ne hozzon, megtoldom ezzel: fogalmam sincs,
ha nem a mának, mely jövőnek írok. Ha nem a leg-
komolyabban foglalkozom magammal, s így
némely felismerésre harminc-harmincöt év kell,
hát hogy ne kérném, lassabban az irállyal,
nekem nem vérre fontos, hogy velem foglalkozzanak,
megélhetésemre törekedni sivár, meglenni

külön nem örvendve törekszem, vérezni meg
fogínyem ne vérezzen, ne dobáljanak ágyam
alá gennyes vattákat, biliben ne végezze életművem,
mert másképp úgyse tudnám felfogni, csak reálisan.
Ah, Kosztolányi szobrához könnyű eljárni!
Ah, a bronz a vért és a gennyet nem ismeri,
a részeg jólszituáltak vagy csavargók

köpete vagy vizelete is lecsorog róla.
Színjózanon vagyok a leg-szín-rettenetesebben.
És legrettenetesebb. Végiggondolni, hogy akkor minek,
mely jelennek, mely utókornak; mégis,
volt egy Paper Star, egy madár verse, volt a
Hyde Park alkonyán hajigált sárga gumilabda,
és ezzel térek akkor, csak itthon, haza,

mert már gondolatban se megyek többé sehova,
vagy ha, csak gondolatban. Az a nagysz. egysz.
csak ez, vagy ez se, jó uram, nehéz
napunk lesz, a sírásóárulást
lelepleztük, a leplet a Tabánba kivittük,
azt hazudtuk, urnában tartjuk majd magunkat, itthon,
így az akkori hivatali szabályok szerint euróért kiadták.