Bárkán György
WOYZECK - KÉPZETTÁRSÍTÁSOK
(részlet)

l. A képzettársítás mint irodalmi-közírói műfaj: az első pillanatban abszurd, logikátlan kitaláció benyomását kelti, mint posztmodern korunkban annyi más, amelynek felbomlott a struktúrája, s eltűnt belőle a következetesség társadalmi igénye-normája. Pedig a képzettársítások kibomló láncolata a maga tér- és időbeli érintkezésen és oksági összefüggéseken alapuló sorrendjében az emberi lélek olyan alapműködése, amelyből a bonyolultabb, összetettebb konstrukciók táplálkoznak, s amelyet struktúrájukba foglalva tovább építenek. De mintha ezek az összetettebb építmények fogva is tartanák, gátolnák a tiszta képzettársítások kibontakozását. Az asszociáció mint költői tartalom és hajtóerő megjelenik a szürrealizmus, dadaizmus, expreszszionizmus alapsémáiban, ábrázoló értéke azonban az irányzatokat megalkotók szándékai ellenére nem a társítás mint művelet mesterségesen létrehozott létezésében, hanem abban rejlik, hogy mit társít mivel, s ez mit fejez ki miből. A próza is felhasználta az asszociációt mint a pszichikum egyik alapműködését; mögötte egyén és világ alapkonfliktusa áll: az egyén - mint világtól független egész - háttérbe szorult valóságvonatkozásaival, önmagába zártságával és saját lélektani-biológiai (vö.: Bloom-Ulysses testi reprezentációit) létének mélységbe hullásával. Korábban azt hitték, hogy az aszszociációból alakul ki minden magasabb rendű logika, majd azt, hogy az ember alapvető hajtóereje a fokozatosan megtestesülő logikus eszme (Hegel), majd ezt elvetve, a szükségletek, motivációk feltárása után az 50-es években gyorsan kibontakozó kibernetika világában Norbert Wiener és köre matematikai logikát talált az emberi világ működési elveinek leírására. A visszacsatolásos rendszerek modelljeit pedig a posztmodern próbálta túllépni-elsöpörni, szétfolyó határai között a logikai-etikai elkötelezettségek szigorú határainak folytonos tágításával, elmosásával. A képzettársításokat ugyan nehéz kiszakítani a rájuk épített, és sokszor magasabb rendűnek vélt struktúrákból, de ma - még? - nem működik bennünk olyan logika, amely egyszerre tudná megragadni az egyidejűleg létező valóság-szeleteket, mint ahogy szemünk sem tudná bejárni egy átlátszatlan, fekete gömb átellenes részét.
S ha a gömb nem forog vagy nem jár körül bennünket, nincs más hátra, nekünk kell körüljárnunk a gömböt. Képzettársításaink így térhetnek vissza ugyanazon valóság felszínből kiinduló, s a középpontig hatoló metszeteihez, a visszatérések időbeli egymásutánja, a metszetek kihasításának sorrendje és sorozat-összefüggései pedig a képzettársítások mögött s fölött kibontakozó logika rendjét-trendjét ragadhatják meg.

2. A kor sok más felbomlott logikája között alapvető - s talán a többi ebből származik - a személyiség elemekre esése; az egydimenziós ember megjelenése a múlt század közepén az egyén sokrétű viszonyrendszere helyett egyetlen reláció uralmát hozta, annak kizárólagos logikájával. A sokoldalú személyiség (ész és érzelem, szenvedély és mértéktartás, vágy és elfojtás egésze) alighanem a felvilágosodás filozófiájában teljesedik ki törésektől s ellentmondásoktól mentesen; belső fejlődésének fokozatos elidegenülését pedig a maga egészében valószínűleg Hegel írta le A szellem fenomenológiájában.
    Hegel végső soron arról írt, hogyan találhatja meg az egyén önmagát, milyen utakat kell megtennie, hogy önmagához érjen, vagyis megvalósítsa s kiteljesítse mindazt, aminek lehetősége az út kezdetén már megvolt benne. Ez a perspektíva azóta elveszett, s Hegel teljességre törekvéséből ma sokan kizárólag a totalitárius akaratba hajló torzulásait veszik figyelembe. Holott az egydimenziós ember maga a totalitárius akarat megtestesülése, az egyetlen relációhoz tartozó szerep. Ezzel együtt azonban elvesztek a személyiség viszonyrendszerének azok az összefüggései és jellemzői, amelyek mégiscsak - egyre bonyolultabban, áttételek kényszerpályáin, szimbólumokba öltözve vagy az Én és a Másik szerep- és funkciómegoszlásai közepette - próbáltak kibontakozni. Egyik oldalon a tudat, másikon a cselekvés - ez az egyik alapvető szerepmegoszlás, a belső megkettőződés külsővé válása, az emberek közti viszonyrendszerbe polarizálódó s külsőből belsővé, majd ismét külsővé váló ellentmondás. E kettősség alapvető megjelenési-létezési módja: az úr-szolga viszony.

3. Walter Benjamin Német emberek címen 1931-32-ben levélgyűjteményt jelentetett meg a Frankfurter Zeitungban, amely azután 1936-ban (!) könyv-alakban is napvilágot látott az akkor már jelentősen megváltozott német "kultúrkörben". A külsőből belsővé, majd ismét külsővé váló lélektani tartalomnak ez valóban szép példája, mert a kötet összeállítója, s kommentárjainak szerzője munkáját Detlef Holz álnéven jelentette meg - svájci emigrációból. Maga a cím megtévesztő volt: a "német" jelző a hitleri cenzúrát a kor melldöngető nemzeti felfuvalkodottságára emlékeztette, ezért Walter Benjamin a német szellem olyan valóban nagy alakjainak leveleit válogathatta össze, akiknek gondolatait föld alá kényszeríttették, megtagadták vagy meghamisították, jobbik esetben elhallgatták. Huszonöt levélről van szó, s egymás mellé válogatva sorozatot alkotnak: a felvilágosodástól 1936-ig terjedő időszak német történelmét átívelő reflexiók krónikája.
    A francia felvilágosodással párhuzamosan, a 18-19. század fordulójáról származó levelek nagy szellemek gondjairól, anyagi nyomorúságáról, s a korai polgárság szeretetben gazdag érzelemvilágáról árulkodnak. A kicsinyes külső körülményekkel, filléres problémákkal viaskodva is érezhető az egyenes, őszinte s büszke tartás, az idő előrehaladásának függvényében aztán ez fokozatosan megváltozik: a külső körülmények problémái háttérbe szorulnak, s a kifejezés intim hangneme helyett a jelenkorhoz közeledve bonyolultabb, kritikai jellegű, elkötelezetten nemzeti, de minden felfuvalkodó dagálytól s etnocentrikus-előítéletes torzítástól, agressziótól mentes hazaszeretet hangjai jelennek meg a levelekben.
    A huszonöt levél sorozatát - az időbeli sorrendet egy mélyebb összefüggés kedvéért megváltoztatva - Goethe levele zárja. Így ő kétszer szerepel a kötetben - s ez az elrendezés szimbolikus: a polgár humanizmusának túlélése-továbbélése az őrület és rémület korában.
    A kötetbe rendezett levelekhez Adorno írt utószót: sajátos dialektikája alapján a valódi mondanivaló hordozójának a hiányt tekinti, mindazt, amit a cenzúra kijátszása érdekében nyíltan megfogalmazni nem lehetett, viszont e levelek a maguk egymásutánjában a német szellem legértékesebb hagyományának hordozói.
    Hiány és megjelenítés e kettőssége határozza meg az úr-szolga viszonyt is, a fenti dichotómia szimmetrikus ellentéteként: ketten együtt valósítják meg az Ember Egységét. Az úr ráutaltsága nyilvánvaló, a szolga kivitelezi mindazt, amit az úr nem tesz meg, viszont akar, a szolgának meg nincs akarata, csak végrehajtó-megvalósító képessége, amelyet az úr hoz mozgásba, s "üzemeltet".

4. A töredékes szerepekre bomlott Emberi Egésznek felel meg a tény, hogy a Woyzeck is töredékekben maradt; s ezzel a korszakra vonatkozó mélyebb igazságot fejez ki a fiatalon elhunyt, forradalmár Büchner, aki talán halogatta-tervezgette egy végleges változat létrehozását. De - megkockáztatom a feltevést - ebben nemcsak rövidre szabott életideje, hanem mélyebben lobogó zsenije is megakadályozta. Hiszen a hasonlóan rövid idő alatt ellobbanó életű, s őrületbe hanyatló J. M. R. Lenzről írt novelláját is töredékben hagyta, pedig meglehet, éppen e rokonlélek A katonák című drámája inspirálta az ugyancsak katonai környezetben játszódó Woyzeck megírására. A formalitásokba szorított élet felszíne mögött meghúzódó kegyetlenség, s ellentéteként az érzelmeiben akkor még éppen kiteljesedő polgárság, s a kibontakozást beszűkítő merev, s háborúból háborúba, egyik rideg helyőrségből a másikba vándorló katonaság, amelyben inkább az élet sötét princípiuma az úr - úgy látszik, hogy a felvilágosodásból kiáradó szentimentalizmus Németországban ezt a negatív-mögöttes oldalt, a kegyetlenség-halál princípiumának mindenütt jelenvaló "zenei aláfestését" is felmutatja. (Így érezhetjük meg a Werther mélyén - jóval a végkifejlet előtt - minden fellobbanás után a halál vágyát és jelenvalóságát, így Lenz katonatisztjeinek kegyetlen érzéketlenségét a polgári leányok iránt, így az arisztokraták pusztítást előidéző gőgjének formalizmusból táplálkozó agresszivitását, s előjogokat védelmező birtoklási vágyát az Ármány és szerelemben.)
    A Woyzeck töredékeit rendezve kitűnik, hogy a szempontok hangsúlyozásával (hűség az alkotóhoz, a keletkezés dátumai, esztétikai összefüggések, színpadi játszhatóság stb.) egy korszak mindig önmagát is jellemzi. Pontosabban: egy korszak sajátosságait megjelenítve a darab sokrétű belső szimbolikájából mindig azok kerülnek előtérbe, s válnak a műalkotás struktúrájának szervezőjévé, amelyek magát a korszakot foglalkoztatják.
    Ezért emlékeztetnek a darab szereplői a marionett figuráira: megtestesült funkciók illetve szerepek, amelyeket a néző-olvasó értelmez a maga számára. A Kapitány a parancsoló, az úr-szolga viszony első tagjának közvetlen megtestesítője, aki fölényét mindenoldalúan kiterjeszti, és az egyébként kifogástalanul szolgáló Woyzeck kioktatásával morális és szellemi fölényt sugalmaz, illetve diktál. Az Ezreddobos a nyers erő és a durvaság alakja, aki a szinte állati sorba süllyedt Woyzecket tehetetlenségénél fogva próbálja ingerelni, hogy ezzel saját erejét növelje, és még inkább megmutathassa; a tehetetlenség végül szelídségbe fordul át, s megelőlegezi a Marie iránti részvétet. Az Orvos tudálékossága az engedelmes Woyzecket természettudományos kísérlet, valóságos élveboncolás tárgyává teszi: a tudomány, a gondolat, a szellem mint hatalom végleg kiteljesíti a szolga kiszolgáltatottságát.
    Woyzeck függőségei megjelenítik az úr-szolga viszonyt, s a kiszolgáltatott ember gépies parancsvégrehajtását - e marionettként rángatott bábu-lét egyetlen belső törvényszerűségre redukálódik: a parancsvégrehajtás, az ellenkezés nélküli, gépies mindent-átvevő mentalitás szimbóluma. A darab pattogó mondatai, Woyzeck kommentárjai, amelyekkel néha elutasítja a fejére olvasott morális, brutális vagy szadisztiko-tudálékos érveket, hogy azután mégis elfogadja, s ellenkezését magába fojtsa - végül a cselekvő engedelmességben rejlő, belsővé vált totális önelidegenülés drámájává teszi Büchner remekművét.
    A drámában bűnösség és áldozati lét sajátos ambivalenciája érvényesül: Marie, a gyermekét szerető, s hozzá mélyen ragaszkodó prostituált gondolataiban állandóan - Woyzeck élettársaként is - ott bujkál a múlt, az Ezreddobos pedig, ráérezve erre, úgy éli ki Woyzeckkel szembeni fölényét, hogy magáévá teszi az asszonyt. Marie önmegadása mint parancsvégrehajtás, beletörődés, engedelmesség, az úr-szolga viszony sajátos vetülete. Áldozati létét elfogadja, menekülni se próbál, számára ez a dolgok rendje. Woyzeck gyilkossága ugyanezt a kérlelhetetlen parancsvégrehajtást követi: szánja a lányt, de megöli, mert nem tehet mást, bosszuló gyilkosságában is követi-elfogadja azt a morált, amelyet a Kapitány képvisel, s amelynek értelmében meg kell torolnia a tettet, amelyet szerelme hasonló morál-parancs-odaadásban követett el. Ez is az úr-szolga viszony bensővé tett oldala. "Milyen véres ma a hold!" - kiált fel a sorsát megsejtő-elfogadó Marie az ítélet végrehajtása előtt: ez itt nem csupán a büntetést beletörődve váró lány projekciója, hanem a környezetben, körülményekben, a természetté vált morálban megjelenő kérlelhetetlen törvényszerűség megérzése, bensővé tett parancs, amely motiválja a passzív, áldozati beletörődést.
    A darab zárójelenete, a Woyzeck mellett éldegélő Andres és a szemtanúk kommentárja, amint próbálják megérteni-értelmezni s az ún. normalitás határaihoz viszonyítva elhelyezni Woyzeck cselekedetét, még inkább kiemelik-hangsúlyozzák Woyzeck értetlenségbe fulladó magányát.
    Az olvasó-néző azonban megérti, nemcsak Woyzeck utolsó cselekedetét, hanem a környezet értetlenségét is. A kettő összetartozik. Magyarázatra szorul azonban egy végtelenül egyszerű kérdés. Miért nem a csábító Ezreddobost ölte meg Woyzeck?