|
|
|
Farkas Attila Márton
OKTÓBERI TÉVES ESZMÉK
(részlet)
"Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az
egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a
társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak,
hogy élni csak kell. (...) Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott.
Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért
most fizetni kellett."
Hamvas Béla: Interview
A honi szélsőjobboldal nemzeti tabukat megtörő, azokat leginkább az
antiszemitizmus oltárán föláldozó széles körű tevékenységének egyik
jellemző epizódja volt David Irving magyarországi szerepeltetése. Mint
arra talán még többen emlékeznek, az ismert antiszemita történész,
akinek könyveit nálunk a Gede Testvérek nyilas kiadója jelentette meg
számos náci és antiszemita klasszikus társaságában, a két esztendővel
ezelőtti október 23-án, a közszolgálati televízió Éjjeli Menedékhely
című kulturális műsorában előadta elméletét ?56 "eltitkolt
valóságáról". (Korábban egyébként a MIÉP vendége is volt.) Irving
szerint a felkelés voltaképpen antiszemita pogromként indult, mivel a
magyarok a kormányt zsidó kormánynak tekintették. Matúz Gábor, az
Éjjeli Menedékhely szerkesztője és műsorvezetője, miután a tévéműsort
Irving szerepeltetése miatt betiltották, a témának egész könyvecskét
szentelt, s ebből lényegében ugyanezt tudhatjuk meg: zsidóverések és
akasztások terebélyesedtek szabadságharccá. A könyv
bemutatójának stílusosan a nevében is beszédes Arcvonal Kávézó adott
otthont, melynek falán ott díszelgett a vendéglátóipari alegység
névadójának, az egykori hungarista Keleti Arcvonal Bajtársi
Szövetségének második világháborús plakátja. Az üzenet nyilvánvaló: ?56
zsidóellenes szabadságharc volt, s ezzel a magát ötvenhatos lapként
megnevező emigráns nyilas újság, a Szittyakürt nézetei kaptak kvázi
országos fórumot. (A "külső nyomás" miatt talán némileg kozmetikázva.)
Egyébként a szélsőjobboldali Irving érdekes módon Kádárról mindenkor
igen jó véleménnyel volt, ennek elsődleges oka, hogy Kádár eléggé
ügyesen "árjásította" az állampárti elitet, így regnálása idején a
felső vezetők közül az egyetlen Aczélon kívül mindenki "magyar
származású" volt.
Mindez eddig csak a szélsőjobboldal szokásos
akcióinak egyike lenne, s mint ilyen, nem igazán kiemelkedő esemény.
(Bár Matúz könyvét a Kairosz adta ki - vagyis nem a legaljább kiadók
valamelyike -, s annak bemutatóján Kondor Katalin, a Magyar Rádió
akkori elnöke is megjelent, mi több a könyvhöz ajánlást írt.) Csakhogy
Matúz (illetve Irving) állításai a politikailag és kulturálisan
marginálisnak igen nehezen minősíthető "ellentáborban" is megtalálták
alátámasztásukat. Az Élet és Irodalom 48. évfolyamának kilencedik
számában ugyanis Standeisky Éva, az ?56-os intézet munkatársa Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban címmel olyan szellemiségű tanulmányt publikált, amire 1989 után a hazai mainstream sajtóban nem volt példa.
A szerző, aki nem győzi hangsúlyozni, mekkora történelemhamisítónak
tartja Irvinget, tulajdonképpen ugyanazt állítja, mint ez utóbbi - csak
ellenkező előjellel, illetve attitűddel. Standeisky nemcsak újból
fölmelegítette a forradalom alatti összes antiszemita - vagy általa
annak minősített - eseményt, hanem összeszedegette a különféle
jegyzőkönyvekben megemlített zsidózásokat, vagy ilyesféle utalásokat, a
zsidózást is tartalmazó kommunistaellenes gyalázkodó leveleket stb., és
ezekből mindjárt igazolást is nyert a forradalom antiszemita jellegére.
A szerző már a cikk elején leszögezi, hogy "elhamarkodott ítélkezések
helyett az antiszemita jelenségek számbavétele, okainak feltárása vihet
közelebb a történtek megértéséhez". Burkolt bírálattal illeti a téma
egyik legjobb ismerőjét is, Kovács Andrást, aki szerint a forradalom
napjaiban elenyésző volt az antiszemita jelenségek száma. Merthogy a
"zsidóellenes megnyilvánulások közé nem csupán a zsidók tettleges
bántalmazása, a lincselések, pogromok tartoznak, hanem a gesztusban,
szóban és írásban elkövetett atrocitások is. Ezekkel megsokszorozódik a
15-20 körüli szám. Az antiszemitizmus esetében azonban a ?kevés? is
sok. A zsidóellenes atrocitások viszonylag ritka előfordulása és az
antiszemita megnyilvánulások antikommunista jellege sem ok arra, hogy
lekicsinyeljük a forradalom alatti zsidóellenességet" - így az ítélet.
Vagyis a cikk minden kényszerű tiszteletkör, illetve a ma kötelező
(eléggé erőltetettnek tűnő) "ötvenhatos-farok" ellenére is azt a
benyomást kelti - sőt: lényegében ki is mondja -, amit egykor a Fehér
Könyv, hogy ti. Kádáréknak igazuk volt a fölkelés ellenforradalmi,
fasiszta-fehérterrorista jellegét illetően: "Az 1956-ban ismét nyíltan
megjelenő zsidóellenesség - amely a társadalomban 1948 és 1956 között
lefojtottan volt jelen - nem a forradalomról állít ki bizonyítványt:
azt jelzi inkább, hogy az évtizedes kényszerű kitérő után az emberek
ott folytathatták, ahol 1945-46-ban, de még inkább 1947-48-ban
abbahagyatták velük. Amikor 1956-ban kiengedtek a hatalmi fékek,
elszabadultak a csoportos és a személyes indulatok." Mi több, a szerző
szerint éppen Kádárék voltak azok, akik az események antiszemita
vonatkozásait titkolni próbálták, és a zsidóellenes megmozdulásokat
később általánosabb lincseléssé, illetve kommunistaellenes pogrommá
kenték, s csak Marosán látta helyesen a dolgokat, minthogy ő fektetett
nagyobb hangsúlyt az ellenforradalom antiszemita eseményeire. Mindehhez
a Kádár-korszak ismert szakértője, a Fővárosi Levéltár egykori
főigazgatója, Varga László adta a nevét opponensként. Érdemes ebből is
idézni, minthogy ugyanazon lap ugyanabban a számában jelent meg. Varga
bizarr, kissé a régi állampárti önkritikákra emlékeztető konfesszióval
végzi laudációját: "Én azért szeretem Standeisky Évát, a történészt
(rokonlélek), mert kérlelhetetlen, amikor a történelmi igazságról van
szó, megvesztegethetetlen. Most is az. Nem mondja, de hát olvasom,
ahogy nekifeszül, hogy korrigáljon egyfajta kánont, aminek Karády
Viktor, Kovács András, Vári István stb. mellett én is részese vagyok.
Egyikünk sem becsülte le az 1956-os magyarországi antiszemitizmust, de
peremjelenségként tárgyalta. Ő nem ezt vitatja, egy pillanatra sem
helyezkedik David Irving álláspontjára, mely szerint a forradalom egy
nagy antiszemita megmozdulás lett volna. Nem is a forradalomról beszél,
hanem az 1956-os antiszemitizmusról, mégis zavarba hoz. Nem estem-e
magam is abba a hibába, hogy túl könnyen intéztem el ezt az egész
kérdést, beszéltem (írtam) róla, de nem akartam látni."
De az igazán szomorú nem is ez, hanem hogy
Standeisky írására még csak nem is reagált senki úgy, ahogyan
kellett-illett volna. Még akkor sem, amikor a szerző (és az ÉS)
vérszemet kapva, újabb cikket jelentetett meg. (Bár ebben ezúttal egy
konkrét esetet, a Kádár-korszak ?56-ról szóló szennyirodalmában
előszeretettel citált, hírhedt miskolci lincselést tárgyalja, ám
áthallásosan ugyanazokkal az "általános tanulságokkal".) Senki nem
mondta vagy írta például, hogy 1848-ban is voltak pogromok, méghozzá
több városban is, hogy számos helyen azért tüntettek, hogy zsidók ne
lehessenek a nemzetőrség tagjai, de valahogyan mégsem ez jellemezte sem
a forradalmat, sem az utána következő szabadságharcot. Pedig ?56
"antiszemita vonulata" nem csupán nagyságrendileg vagy minőségileg, de
az ide sorolható jelenségek mennyiségét tekintve is eltörpül a ?48-as
eseményekhez képest, noha Standeisky nagy igyekezettel még a nem
egyértelmű, inkább vélt vagy sejtett, mintsem bizonyíthatóan
antiszemita megnyilvánulásokat is összegyűjtötte. (Pl. ilyen eset,
amikor Kiskunmajsán a tanács zsidó származású begyűjtési felügyelőjét
agyonverte a tömeg. Mivel az atrocitásban a lumpenelemek is részt
vettek "akik vagyontalanságuk okán eleve nem lehettek kárvallottjai az
embertelen beszolgáltatási, rekvirálási akcióknak", továbbá mivel a
párttitkár és a VB-elnök megúszta, a begyűjtési felügyelő csakis a
származása miatt halhatott meg - így a komoly tudományos érvelés.) Ha
pedig az ismert tényre gondolunk, hogy ti. hány zsidó származású
pártfunkcionárius és ávóstiszt működtette a Rákosi-rendszert, valamint
hogy a forradalomhoz időben mennyire közel volt a második világháború,
?56 antiszemita aspektusa a jelentéktelennél is kisebbre zsugorodik.
Teljesen érdektelen, hogy ezeknek az embereknek a többsége semmilyen
szinten és formában nem vállalta zsidóságát, mi több, egy részük (pl.
maga Rákosi) lényegében hasadt tudatú figura volt, minthogy
elkötelezett moszkovitaként kvázi antiszemita szerepbe került. (Az
imperialista Izrael elítélői, a cionisták esküdt ellenségei stb.) Egy
antiszemita számára ugyanis mindenképpen zsidónak
("zsidó-kommunistának") minősülnek, bármit is gondoltak ők magukról.
Így ha a zsidóellenes megmozdulások száma ?56-ban annyi és olyan volt,
mint amilyen és amennyi, s még az antiszemita beszéd sem tudott a
közbeszéd részévé válni, akkor talán a társadalom és a felkelők mégsem
antiszemitaként reagáltak a korábbi eseményekre, minthogy nem a bukott
vezetők és pribékjeik származásával foglalkoztak (még a kicsiny és
jelentéktelen keresztény-nemzeti, radikálisan antikommunista csoportok
sem!), hanem a bűneikkel. Egy újságcikk a forradalom napjaiból: A
Széna-tériek a kakastollas csendőrkalapban megjelenő suhancot
elzavarják, mondván: nem ezért harcolunk. És egy másik híradás: néhány
nemzetőr kiszabadít egy zsidó származású ávóstisztet a fenyegető
tömegből, mert nem akarják, hogy a forradalomnak bárki antiszemita
jelleget tulajdonítson. Persze voltak antiszemita atrocitások, ahogyan
akadtak nyilasok és talán még néhány horthysta is a felkelők között. Ez
utóbbit azonban fölösleges kutatni, azt már régen megtették a kádárista
történészek és "szakértő újságírók", sőt, a nyolcvanas évek végéig
szinte másról sem lehetett olvasni ?56 kapcsán, csak erről.
Nos, mindezt senki potentát nem írta meg a
Standeisky publicisztikájának helyet adó lapban, és máshol sem. A
balliberális értelmiség - amely állítólag magáénak érzi az ?56-os
örökséget, és amely szinte egységesen zúdult föl David Irving és tanai
fölbukkanásakor - hallgatott, mint a sír, még az ötvenhatosok is. Úgy
látszik, nem magával Irving állításaival, hanem az ahhoz való
viszonyulással volt csak baj, ami valljuk be, szomorú. Matúz ellenben
nem hallgatott, hanem könyvének legalább a felét Standeisky írásainak
szentelte, hosszan idézte, kérdéseket tett fel, hogy a történésznő
milyen alapon rágalmazza David Irvinget, amikor lényegében (sőt olykor
szinte szó szerint) ugyanazt mondja. Az Auschwitzból hazatért, majd
Kádár bitófáján végző Angyal István, s vele ötvenhat zsidó és baloldali
mártírjai foroghatnak a sírjukban.
Ezzel a véleménnyel persze szembe lehetne
szegezni, hogy a nemzeti mítoszoknál jóval fontosabb a történeti
igazság kiderítése, ezen belül az elfeledett részletekben megbúvó
kellemetlen igazságoké is. Ahogyan Varga is írja opponensi véleménye
végén: korrigálni kell a kánont. Ez bizony így van. Már ha tudományos
munkáról van szó. Némileg más a helyzet, ha történeti eseményekre
hivatkozó, azokból jelenkori tanulságokat levonni akaró politikai írást
nézünk. Az ilyenekben nem valamiféle objektív igazság jelenik meg, és
főleg nem az egészről kapunk tárgyilagos képet, hanem vélemény, értékek
és persze szándékok - hogy ti. a szerző mit is akar kihozni a ma
számára az adott történeti eseményből. Márpedig Standeisky írása
közéleti lapban, méghozzá politikailag keményen elkötelezett hetilapban
jelent meg, s az olyan fejezetcímek, mint "A
csőcselék-antiszemitizmus", "Kommunistaellenesség, zsidóellenesség",
"Zsidó félelmek" sem éppen az egzakt és tárgyilagos szemléletet, inkább
az érzelmeket tükrözik. Amit tovább erősít, hogy a szerző írásának már
a legelején erkölcsi tanulságokat von le, ami jellegzetesen a régi
típusú, ideológiailag elkötelezett tudomány sajátja. Vagyis nem
szaktudományos munkáról, hanem szubjektív politikai esszéről
beszélhetünk, ami legföljebb a tudományos kutatás mellékterméke lehet.
Ez önmagában korántsem baj (rosszul állna nekem, ha ezt kifogásolnám,
mikor az utóbbi időben számos ilyen jellegű írásom jelent meg),
csakhogy akkor műfajának megfelelően kell megítélni és foglalkozni a
témával.
Standeisky írásai, illetve azok ÉS-beli
megjelentetései csak tágabb politikai - illetve a politika uszályába
került kulturális - trend kontextusában válnak igazán érthető
jelenséggé. Egyrészt, mint minden politikai érának, ennek is megvannak
a maga saját (többnyire az uralkodó ideológiától függő) kiemeltebb,
trendi témái. Ezek közül az egyik a holocaust, illetve általában a
zsidóság történetének, kultúrájának stb. kutatása, népszerűsítése. Ez
azonban jelen írás szempontjából másodlagos. Ami ennél fontosabb: az
1956-os forradalom lényegének elkenése, üzenetének eltussolása,
elhallgatása, ami ugyancsak a mostani rendszer ideológiai velejárója.
Mert mi is ötvenhat lényege? Elsősorban a nemzeti függetlenség kivívása
és ettől elválaszthatatlanul olyan társadalom, olyan
gazdasági-politikai rendszer megteremtése, amit ma a legtöbben
gyermeteg utópiaként mosolyognak meg. A "földet, gyárat vissza nem
adunk!" gondolata legalább annyira fémjelezte a forradalmat, mint a
"ruszkik haza!" jelszava. ?56 legfőbb külpolitikai követelése a magyar
semlegesség volt, és nem a NATO-tagság. A forradalom címere a
Kossuth-címer, hagyománya a kurucos-petőfis, republikánus,
nem-kirekesztő plebejus nacionalizmus. ?56 októberében-novemberében a
honvédségben a hivatalos megszólítás "elvtárs" helyett "bajtárs" volt,
és nem "úr". (Szimbolikus, hogy később újra elvtárs lett, majd ?89 után
újra úr.) A fegyveres harcok közepette alig volt fosztogatás, s itt
eszünkbe juthat a jól ismert kép: az Írószövetség fölhívására az
adakozók az elesettek családjai részére szánt pénzt utcán elhelyezett,
fedél nélküli ládákba tették. Mutasson valaki még egy ilyen forradalmat
az európai történelemben! És ezen néhány nyilas vagy horthysta felkelő,
vagy akár pogromlovag sem változtat. Ahogyan Mindszenty hercegprímás
szereplése sem, hiszen híres rádióbeszédében - bár ebben hangzott el
először, hogy a felkelés nem forradalom - még ő is arról szólt, hogy a
"régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni", hogy a "nemzeti
érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között", sőt, hogy
"jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus
vívmányokat fejlesztünk, szociális érdekektől helyesen és igazságosan
korlátozott magántulajdon alapján állunk". Pongrátz Gergely, a Corvin
köziek egykori parancsnoka, akit igazán nem lehet lekommunistázni,
nagyon is pontosan emlékezett, hogy kik voltak ők, és mit akartak: "Nem
akartunk a múltból viszszahozni egyetlen társadalmi rendszert sem,
hanem kiválasztani mindazt, ami a nemzet érdekeit és javát szolgálja. A
szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk
megvalósítani. Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk
létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelőeszköz
az állami tulajdonból köztulajdonba megy át. A munkás legyen
"részvényese" annak a gyárnak, vagy üzemnek, ahol dolgozik. A hasznot a
munkások között osszák szét, szakképzettségük és termelésük arányában.
(...) Egy középutat kerestünk a kapitalizmus és a kommunizmus között.
Egy harmadik útról álmodoztunk, amely nem a tőkéseknek vagy a
kiváltságos kommunistáknak szolgálja az érdekeit, hanem az egész magyar
népnek." Szándékosan nem egy "balos" ötvenhatost idéztem. Ráadásul a
Corvin köziek parancsnoka ezt nem akkor, hanem most
mondta. Persze lehet, hogy igaz: ?56 azért volt ilyen, mert torzó
maradt, mert nem volt idő, hogy előjöjjenek a szörnyek a mélyből. Amit
Hamvas is ír a mottóban idézett írásában: "Ha a forradalom győzött
volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok."
(Vagyis ?56 tisztaságát végső soron a forradalom leverőinek
köszönhetjük.) Lehet. De a lényegen: a létezett, megtörtént ötvenhaton,
annak szándékain és törekvésein ez mit sem változtat.
Hogy mi a baj ötvenhattal? Vélhetőleg az, hogy
a forradalom maga egyenlőséget és igazságosságot óhajtó proli
felkelőivel és balos értelmiségijeivel, munkástanácsaival, önigazgató
szocializmusával nem passzol sem a náci-újnáci világképhez, sem a
keresztény-úri neobarokkhoz, sem a neoliberális-komprádor
mennyországhoz, sem a "Kádár alatt jobb volt" neojobbágy
nosztalgiázásához. És habár ?56 ünneplése hivatalossá lett (persze a
szó legrosszabb értelmében), maga "ötvenhat" abszolúte inkompatibilis a
mostani rendszerrel, és szinte mindennel összeegyeztethetetlen, amiben
ma élünk. Ami az ún. rendszerváltás óta történt, legalább annyira
?56-ellenes, mint maga a forradalmat leverő és megtorló Kádár-rendszer.
A fölkelés egyszerre volt nemzeti függetlenségi szabadságharc és
szociális forradalom, s ez utóbbi részeként az uralkodó elit, a
termelőeszközöket a maguk kollektív tulajdonává kisajátító és ezáltal
új osztállyá váló állampárti kaszt - a mai újkapitalista tulajdonosi
réteg elődje - elleni lázadás. 1989 után viszont e három óhaj egyike
sem teljesült, sőt. Ezért a forradalom jellegéről és lényegéről, valódi
fővonaláról ma éppúgy nem ildomos beszélni, mint leverése után.
|