Farkas Attila Márton
OKTÓBERI TÉVES ESZMÉK
(részlet)

"Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. (...) Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett."
Hamvas Béla: Interview

A honi szélsőjobboldal nemzeti tabukat megtörő, azokat leginkább az antiszemitizmus oltárán föláldozó széles körű tevékenységének egyik jellemző epizódja volt David Irving magyarországi szerepeltetése. Mint arra talán még többen emlékeznek, az ismert antiszemita történész, akinek könyveit nálunk a Gede Testvérek nyilas kiadója jelentette meg számos náci és antiszemita klasszikus társaságában, a két esztendővel ezelőtti október 23-án, a közszolgálati televízió Éjjeli Menedékhely című kulturális műsorában előadta elméletét ?56 "eltitkolt valóságáról". (Korábban egyébként a MIÉP vendége is volt.) Irving szerint a felkelés voltaképpen antiszemita pogromként indult, mivel a magyarok a kormányt zsidó kormánynak tekintették. Matúz Gábor, az Éjjeli Menedékhely szerkesztője és műsorvezetője, miután a tévéműsort Irving szerepeltetése miatt betiltották, a témának egész könyvecskét szentelt, s ebből lényegében ugyanezt tudhatjuk meg: zsidóverések és akasztások terebélyesedtek szabadságharccá.  A könyv bemutatójának stílusosan a nevében is beszédes Arcvonal Kávézó adott otthont, melynek falán ott díszelgett a vendéglátóipari alegység névadójának, az egykori hungarista Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségének második világháborús plakátja. Az üzenet nyilvánvaló: ?56 zsidóellenes szabadságharc volt, s ezzel a magát ötvenhatos lapként megnevező emigráns nyilas újság, a Szittyakürt nézetei kaptak kvázi országos fórumot. (A "külső nyomás" miatt talán némileg kozmetikázva.) Egyébként a szélsőjobboldali Irving érdekes módon Kádárról mindenkor igen jó véleménnyel volt, ennek elsődleges oka, hogy Kádár eléggé ügyesen "árjásította" az állampárti elitet, így regnálása idején a felső vezetők közül az egyetlen Aczélon kívül mindenki "magyar származású" volt.
    Mindez eddig csak a szélsőjobboldal szokásos akcióinak egyike lenne, s mint ilyen, nem igazán kiemelkedő esemény. (Bár Matúz könyvét a Kairosz adta ki - vagyis nem a legaljább kiadók valamelyike -, s annak bemutatóján Kondor Katalin, a Magyar Rádió akkori elnöke is megjelent, mi több a könyvhöz ajánlást írt.) Csakhogy Matúz (illetve Irving) állításai a politikailag és kulturálisan marginálisnak igen nehezen minősíthető "ellentáborban" is megtalálták alátámasztásukat. Az Élet és Irodalom 48. évfolyamának kilencedik számában ugyanis Standeisky Éva, az ?56-os intézet munkatársa Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban címmel olyan szellemiségű tanulmányt publikált, amire 1989 után a hazai mainstream sajtóban nem volt példa.
A szerző, aki nem győzi hangsúlyozni, mekkora történelemhamisítónak tartja Irvinget, tulajdonképpen ugyanazt állítja, mint ez utóbbi - csak ellenkező előjellel, illetve attitűddel. Standeisky nemcsak újból fölmelegítette a forradalom alatti összes antiszemita - vagy általa annak minősített - eseményt, hanem összeszedegette a különféle jegyzőkönyvekben megemlített zsidózásokat, vagy ilyesféle utalásokat, a zsidózást is tartalmazó kommunistaellenes gyalázkodó leveleket stb., és ezekből mindjárt igazolást is nyert a forradalom antiszemita jellegére. A szerző már a cikk elején leszögezi, hogy "elhamarkodott ítélkezések helyett az antiszemita jelenségek számbavétele, okainak feltárása vihet közelebb a történtek megértéséhez". Burkolt bírálattal illeti a téma egyik legjobb ismerőjét is, Kovács Andrást, aki szerint a forradalom napjaiban elenyésző volt az antiszemita jelenségek száma. Merthogy a "zsidóellenes megnyilvánulások közé nem csupán a zsidók tettleges bántalmazása, a lincselések, pogromok tartoznak, hanem a gesztusban, szóban és írásban elkövetett atrocitások is. Ezekkel megsokszorozódik a 15-20 körüli szám. Az antiszemitizmus esetében azonban a ?kevés? is sok. A zsidóellenes atrocitások viszonylag ritka előfordulása és az antiszemita megnyilvánulások antikommunista jellege sem ok arra, hogy lekicsinyeljük a forradalom alatti zsidóellenességet" - így az ítélet. Vagyis a cikk minden kényszerű tiszteletkör, illetve a ma kötelező (eléggé erőltetettnek tűnő) "ötvenhatos-farok" ellenére is azt a benyomást kelti - sőt: lényegében ki is mondja -, amit egykor a Fehér Könyv, hogy ti. Kádáréknak igazuk volt a fölkelés ellenforradalmi, fasiszta-fehérterrorista jellegét illetően: "Az 1956-ban ismét nyíltan megjelenő zsidóellenesség - amely a társadalomban 1948 és 1956 között lefojtottan volt jelen - nem a forradalomról állít ki bizonyítványt: azt jelzi inkább, hogy az évtizedes kényszerű kitérő után az emberek ott folytathatták, ahol 1945-46-ban, de még inkább 1947-48-ban abbahagyatták velük. Amikor 1956-ban kiengedtek a hatalmi fékek, elszabadultak a csoportos és a személyes indulatok." Mi több, a szerző szerint éppen Kádárék voltak azok, akik az események antiszemita vonatkozásait titkolni próbálták, és a zsidóellenes megmozdulásokat később általánosabb lincseléssé, illetve kommunistaellenes pogrommá kenték, s csak Marosán látta helyesen a dolgokat, minthogy ő fektetett nagyobb hangsúlyt az ellenforradalom antiszemita eseményeire. Mindehhez a Kádár-korszak ismert szakértője, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatója, Varga László adta a nevét opponensként. Érdemes ebből is idézni, minthogy ugyanazon lap ugyanabban a számában jelent meg. Varga bizarr, kissé a régi állampárti önkritikákra emlékeztető konfesszióval végzi laudációját: "Én azért szeretem Standeisky Évát, a történészt (rokonlélek), mert kérlelhetetlen, amikor a történelmi igazságról van szó, megvesztegethetetlen. Most is az. Nem mondja, de hát olvasom, ahogy nekifeszül, hogy korrigáljon egyfajta kánont, aminek Karády Viktor, Kovács András, Vári István stb. mellett én is részese vagyok. Egyikünk sem becsülte le az 1956-os magyarországi antiszemitizmust, de peremjelenségként tárgyalta. Ő nem ezt vitatja, egy pillanatra sem helyezkedik David Irving álláspontjára, mely szerint a forradalom egy nagy antiszemita megmozdulás lett volna. Nem is a forradalomról beszél, hanem az 1956-os antiszemitizmusról, mégis zavarba hoz. Nem estem-e magam is abba a hibába, hogy túl könnyen intéztem el ezt az egész kérdést, beszéltem (írtam) róla, de nem akartam látni."
    De az igazán szomorú nem is ez, hanem hogy Standeisky írására még csak nem is reagált senki úgy, ahogyan kellett-illett volna. Még akkor sem, amikor a szerző (és az ÉS) vérszemet kapva, újabb cikket jelentetett meg. (Bár ebben ezúttal egy konkrét esetet, a Kádár-korszak ?56-ról szóló szennyirodalmában előszeretettel citált, hírhedt miskolci lincselést tárgyalja, ám áthallásosan ugyanazokkal az "általános tanulságokkal".) Senki nem mondta vagy írta például, hogy 1848-ban is voltak pogromok, méghozzá több városban is, hogy számos helyen azért tüntettek, hogy zsidók ne lehessenek a nemzetőrség tagjai, de valahogyan mégsem ez jellemezte sem a forradalmat, sem az utána következő szabadságharcot. Pedig ?56 "antiszemita vonulata" nem csupán nagyságrendileg vagy minőségileg, de az ide sorolható jelenségek mennyiségét tekintve is eltörpül a ?48-as eseményekhez képest, noha Standeisky nagy igyekezettel még a nem egyértelmű, inkább vélt vagy sejtett, mintsem bizonyíthatóan antiszemita megnyilvánulásokat is összegyűjtötte. (Pl. ilyen eset, amikor Kiskunmajsán a tanács zsidó származású begyűjtési felügyelőjét agyonverte a tömeg. Mivel az atrocitásban a lumpenelemek is részt vettek "akik vagyontalanságuk okán eleve nem lehettek kárvallottjai az embertelen beszolgáltatási, rekvirálási akcióknak", továbbá mivel a párttitkár és a VB-elnök megúszta, a begyűjtési felügyelő csakis a származása miatt halhatott meg - így a komoly tudományos érvelés.) Ha pedig az ismert tényre gondolunk, hogy ti. hány zsidó származású pártfunkcionárius és ávóstiszt működtette a Rákosi-rendszert, valamint hogy a forradalomhoz időben mennyire közel volt a második világháború, ?56 antiszemita aspektusa a jelentéktelennél is kisebbre zsugorodik. Teljesen érdektelen, hogy ezeknek az embereknek a többsége semmilyen szinten és formában nem vállalta zsidóságát, mi több, egy részük (pl. maga Rákosi) lényegében hasadt tudatú figura volt, minthogy elkötelezett moszkovitaként kvázi antiszemita szerepbe került. (Az imperialista Izrael elítélői, a cionisták esküdt ellenségei stb.) Egy antiszemita számára ugyanis mindenképpen zsidónak ("zsidó-kommunistának") minősülnek, bármit is gondoltak ők magukról. Így ha a zsidóellenes megmozdulások száma ?56-ban annyi és olyan volt, mint amilyen és amennyi, s még az antiszemita beszéd sem tudott a közbeszéd részévé válni, akkor talán a társadalom és a felkelők mégsem antiszemitaként reagáltak a korábbi eseményekre, minthogy nem a bukott vezetők és pribékjeik származásával foglalkoztak (még a kicsiny és jelentéktelen keresztény-nemzeti, radikálisan antikommunista csoportok sem!), hanem a bűneikkel. Egy újságcikk a forradalom napjaiból: A Széna-tériek a kakastollas csendőrkalapban megjelenő suhancot elzavarják, mondván: nem ezért harcolunk. És egy másik híradás: néhány nemzetőr kiszabadít egy zsidó származású ávóstisztet a fenyegető tömegből, mert nem akarják, hogy a forradalomnak bárki antiszemita jelleget tulajdonítson. Persze voltak antiszemita atrocitások, ahogyan akadtak nyilasok és talán még néhány horthysta is a felkelők között. Ez utóbbit azonban fölösleges kutatni, azt már régen megtették a kádárista történészek és "szakértő újságírók", sőt, a nyolcvanas évek végéig szinte másról sem lehetett olvasni ?56 kapcsán, csak erről.
    Nos, mindezt senki potentát nem írta meg a Standeisky publicisztikájának helyet adó lapban, és máshol sem. A balliberális értelmiség - amely állítólag magáénak érzi az ?56-os örökséget, és amely szinte egységesen zúdult föl David Irving és tanai fölbukkanásakor - hallgatott, mint a sír, még az ötvenhatosok is. Úgy látszik, nem magával Irving állításaival, hanem az ahhoz való viszonyulással volt csak baj, ami valljuk be, szomorú. Matúz ellenben nem hallgatott, hanem könyvének legalább a felét Standeisky írásainak szentelte, hosszan idézte, kérdéseket tett fel, hogy a történésznő milyen alapon rágalmazza David Irvinget, amikor lényegében (sőt olykor szinte szó szerint) ugyanazt mondja. Az Auschwitzból hazatért, majd Kádár bitófáján végző Angyal István, s vele ötvenhat zsidó és baloldali mártírjai foroghatnak a sírjukban.
    Ezzel a véleménnyel persze szembe lehetne szegezni, hogy a nemzeti mítoszoknál jóval fontosabb a történeti igazság kiderítése, ezen belül az elfeledett részletekben megbúvó kellemetlen igazságoké is. Ahogyan Varga is írja opponensi véleménye végén: korrigálni kell a kánont. Ez bizony így van. Már ha tudományos munkáról van szó. Némileg más a helyzet, ha történeti eseményekre hivatkozó, azokból jelenkori tanulságokat levonni akaró politikai írást nézünk. Az ilyenekben nem valamiféle objektív igazság jelenik meg, és főleg nem az egészről kapunk tárgyilagos képet, hanem vélemény, értékek és persze szándékok - hogy ti. a szerző mit is akar kihozni a ma számára az adott történeti eseményből. Márpedig Standeisky írása közéleti lapban, méghozzá politikailag keményen elkötelezett hetilapban jelent meg, s az olyan fejezetcímek, mint "A csőcselék-antiszemitizmus", "Kommunistaellenesség, zsidóellenesség", "Zsidó félelmek" sem éppen az egzakt és tárgyilagos szemléletet, inkább az érzelmeket tükrözik. Amit tovább erősít, hogy a szerző írásának már a legelején erkölcsi tanulságokat von le, ami jellegzetesen a régi típusú, ideológiailag elkötelezett tudomány sajátja. Vagyis nem szaktudományos munkáról, hanem szubjektív politikai esszéről beszélhetünk, ami legföljebb a tudományos kutatás mellékterméke lehet. Ez önmagában korántsem baj (rosszul állna nekem, ha ezt kifogásolnám, mikor az utóbbi időben számos ilyen jellegű írásom jelent meg), csakhogy akkor műfajának megfelelően kell megítélni és foglalkozni a témával.
    Standeisky írásai, illetve azok ÉS-beli megjelentetései csak tágabb politikai - illetve a politika uszályába került kulturális - trend kontextusában válnak igazán érthető jelenséggé. Egyrészt, mint minden politikai érának, ennek is megvannak a maga saját (többnyire az uralkodó ideológiától függő) kiemeltebb, trendi témái. Ezek közül az egyik a holocaust, illetve általában a zsidóság történetének, kultúrájának stb. kutatása, népszerűsítése. Ez azonban jelen írás szempontjából másodlagos. Ami ennél fontosabb: az 1956-os forradalom lényegének elkenése, üzenetének eltussolása, elhallgatása, ami ugyancsak a mostani rendszer ideológiai velejárója. Mert mi is ötvenhat lényege? Elsősorban a nemzeti függetlenség kivívása és ettől elválaszthatatlanul olyan társadalom, olyan gazdasági-politikai rendszer megteremtése, amit ma a legtöbben gyermeteg utópiaként mosolyognak meg. A "földet, gyárat vissza nem adunk!" gondolata legalább annyira fémjelezte a forradalmat, mint a "ruszkik haza!" jelszava. ?56 legfőbb külpolitikai követelése a magyar semlegesség volt, és nem a NATO-tagság. A forradalom címere a Kossuth-címer, hagyománya a kurucos-petőfis, republikánus, nem-kirekesztő plebejus nacionalizmus. ?56 októberében-novemberében a honvédségben a hivatalos megszólítás "elvtárs" helyett "bajtárs" volt, és nem "úr". (Szimbolikus, hogy később újra elvtárs lett, majd ?89 után újra úr.) A fegyveres harcok közepette alig volt fosztogatás, s itt eszünkbe juthat a jól ismert kép: az Írószövetség fölhívására az adakozók az elesettek családjai részére szánt pénzt utcán elhelyezett, fedél nélküli ládákba tették. Mutasson valaki még egy ilyen forradalmat az európai történelemben! És ezen néhány nyilas vagy horthysta felkelő, vagy akár pogromlovag sem változtat. Ahogyan Mindszenty hercegprímás szereplése sem, hiszen híres rádióbeszédében - bár ebben hangzott el először, hogy a felkelés nem forradalom - még ő is arról szólt, hogy a "régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni", hogy a "nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között", sőt, hogy "jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmányokat fejlesztünk, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján állunk". Pongrátz Gergely, a Corvin köziek egykori parancsnoka, akit igazán nem lehet lekommunistázni, nagyon is pontosan emlékezett, hogy kik voltak ők, és mit akartak: "Nem akartunk a múltból viszszahozni egyetlen társadalmi rendszert sem, hanem kiválasztani mindazt, ami a nemzet érdekeit és javát szolgálja. A szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk megvalósítani. Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelőeszköz az állami tulajdonból köztulajdonba megy át. A munkás legyen "részvényese" annak a gyárnak, vagy üzemnek, ahol dolgozik. A hasznot a munkások között osszák szét, szakképzettségük és termelésük arányában. (...) Egy középutat kerestünk a kapitalizmus és a kommunizmus között. Egy harmadik útról álmodoztunk, amely nem a tőkéseknek vagy a kiváltságos kommunistáknak szolgálja az érdekeit, hanem az egész magyar népnek." Szándékosan nem egy "balos" ötvenhatost idéztem. Ráadásul a Corvin köziek parancsnoka ezt nem akkor, hanem most mondta. Persze lehet, hogy igaz: ?56 azért volt ilyen, mert torzó maradt, mert nem volt idő, hogy előjöjjenek a szörnyek a mélyből. Amit Hamvas is ír a mottóban idézett írásában: "Ha a forradalom győzött volna, akkor se lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok." (Vagyis ?56 tisztaságát végső soron a forradalom leverőinek köszönhetjük.) Lehet. De a lényegen: a létezett, megtörtént ötvenhaton, annak szándékain és törekvésein ez mit sem változtat.
    Hogy mi a baj ötvenhattal? Vélhetőleg az, hogy a forradalom maga egyenlőséget és igazságosságot óhajtó proli felkelőivel és balos értelmiségijeivel, munkástanácsaival, önigazgató szocializmusával nem passzol sem a náci-újnáci világképhez, sem a keresztény-úri neobarokkhoz, sem a neoliberális-komprádor mennyországhoz, sem a "Kádár alatt jobb volt" neojobbágy nosztalgiázásához. És habár ?56 ünneplése hivatalossá lett (persze a szó legrosszabb értelmében), maga "ötvenhat" abszolúte inkompatibilis a mostani rendszerrel, és szinte mindennel összeegyeztethetetlen, amiben ma élünk. Ami az ún. rendszerváltás óta történt, legalább annyira ?56-ellenes, mint maga a forradalmat leverő és megtorló Kádár-rendszer. A fölkelés egyszerre volt nemzeti függetlenségi szabadságharc és szociális forradalom, s ez utóbbi részeként az uralkodó elit, a termelőeszközöket a maguk kollektív tulajdonává kisajátító és ezáltal új osztállyá váló állampárti kaszt - a mai újkapitalista tulajdonosi réteg elődje - elleni lázadás. 1989 után viszont e három óhaj egyike sem teljesült, sőt. Ezért a forradalom jellegéről és lényegéről, valódi fővonaláról ma éppúgy nem ildomos beszélni, mint leverése után.