Ács József
EGY BÚTORRAKTÁR SZOMORÚSÁGA

Rezonanciák Handi Péter verseire

Betegen, ágyban fekve bámulni a mennyezet egyenetlenségeit, meredten szemlélni ablakdeszkát, falszögletet, szék és asztalláb nyakak / guernicai ficamait*, a vaskályha ütött-kopott doboztestét, a kályhacsövet, amin megül a por - nos, ebben otthon vagyok.
    A könyvek a polcon végigcsináltak velem jó néhány hályogszürke téli vasárnap délutánt: mintha néma rokonok karéjában ülnék. Ebben a társaságban a függőleges gerincű kötetek lehetnek csupán rendíthetetlenek, aki enyhén szomszédjának dől, már át is adta magát a hideg és nyirkos szomorúságnak. És a bútorok hogy tudnak hallgatni! A rokkant, csüngő ajtajú szekrények, a folyton falnak vetett háttal álldogáló könyvespolcok megadóan tűrik a borús, fénytelen időt, a fűtetlen szoba viszontagságait: igyekszem tanulni tőlük, de az élet a jogait követeli bennem, nem lehetek egyenrangú társuk sosem. Hiszen belőlünk, élőkből, s így belőlem is, mindig kipárolog valami romlékony lélek és leülepszik a bútorokon, megül a szőnyegen.
    Megborzongok; ősz csörög a hideg / villamossíneken.
    A ködben álló akácfák, mint munkapadnak támaszkodó szaktársak, felmondják emlékeiket. Apám vízfolttá változott / az elnyelő itatóspapíron. Körbenézek a szobában, senki.
    Hát persze. Csak ez a nedvesség.
    Az ovális asztallap értetlensége.
    Hiába vonakodnak a tárgyak, előbb-utóbb mindenkit átitat a maga szerepe. Maszatosra fogdosott puha kavics kerül a kezembe: az első radírom. Viszszaejtem az évtizedek alatt a fiók fenekére ülepedett kiszáradt filctollak, színes ceruzák, befőttesgumik közé. Az íróasztal már fogalmazza ellenem az elháríthatatlan vádat. Könnyű a dolga: mindent tud rólam, a test kulcsra zárt titkai / előfeslenek. Egy kihúzott fiók. Pontos ütés a gyomorszájra. Meg sem várom a vádbeszédet, már előre összegörnyedek. Szigorú szavak, mint mindig. Felnézek.
    A szemközti háztetőn állapodik meg a tekintetem, aztán az egyenletesen szürke égen. Hatalmas bádoglap. Folytonos morajlás hallatszik mögüle, titkos üzenet, mely nagyon messziről érkezhetett, mert az idők során érthetetlenné torzult. Azt képzelem, ez a kivehetetlen mormogás valamiféle egyetemes védőbeszéd, mely nyilván nem a személyemnek szól, de rám is vonatkozik. Mivel egy szót sem értek belőle, részleteiben megkapaszkodni nem tudok, fülemben nem ül meg, az ellenérvek aprópénzére felváltani nem lehet.
Csak lengek létem sarokvasán.
    A vakolat hajszálrepedéseit figyelem. Lassan beesteledik. Felkapcsolom a csipeszes lámpát. Ha behúzom a függönyt, végképp magamra maradok e kevés beszédű, ám annál szigorúbb társasággal. A faliszőnyeg mintái azt suttogják, "ha most éjfélig mindegyikőnket végighallgatsz, oly tehetetlen leszel / mint átvilágított lámpaernyőn / a por".
    A szobafogság már csak ilyen. Igen, a bútorok elevenebbek nálam, életrekeltőjüknél, aki beszédtárgyuk vagyok csupán. Ugyan mit felelhetnék egy fenyőfa padnak? És akkor nem említettem még / a fatörzsön található / göbök ember-arcát, amint / évszázadokig / egy pontra tekintenek.
    A könyvek sokkal jámborabbak. A lámpa fénykörébe vonom és fellapozom őket. A szorongásom mélyén lapuló kimondhatatlan kérdésre keresek választ, természetesen hiába, ám valamiféle megnyugvásig mégiscsak eljutok általuk. Csak annyi csöndet szeretnék, hogy aludni tudjak. Csak annyi kegyelmet, hogy életben maradjak. Noha a csönd is lehet fojtogató, a halálbüntetésnél is lehet kegyetlenebb az életfogytiglan.

A történelem teremtette keserves-abszurd helyzet: H. P. gyerekként nem szólhatott az apjához, mikor utoljára látta. Úgy emlékszem rád, / mint áruház mozgólépcsőjén / egy arcra, mely / velem egy vonalba érkezik; / nagyítóüveg prizmája csúszik / közénk, pillanatra / hatalmas leszel, / jóformán tapintható, de / a futószalag továbbvonultat, / s még elkísér tekintetem, ahogy / süllyedsz az engedelmesen / sorakozó tarkók erdejében, / míg én egy darabig még / fölfelé húzatom magam.
    "A történelem egy angyal, akit háttal sodor a szél a jövő felé, így Juliska. A történelem egy törmelékkupac, így Jancsi. Az angyal vissza akar menni hogy kijavítsa a dolgokat, összerakja, ami szétesett. Ám a paradicsom felől viharos szél fúj, ez a szél pedig háttal sodorja a jövő felé. Ezt a vihart hívják haladásnak", meséli Laurie Anderson, Walter Benjamin nyomán.

Eddig azt hittem, csupán képeket őrzök magamban a gyerekkoromról. De
A retina szoborkertje rádöbbentett, hogy dehogy. Egy-egy hívó szóra többféle kép, többféle érzelem, íz, szag, hang bukkan elő az emlékezet mélyéről.
A múlt az emlékek törmelékkupaca, melyből közös erővel kollázst készít a képzelet. Akik újra meg újra eszünkbe jutnak, azok az ismételt formázás következtében állandó alakot öltenek: szobor lesz belőlük, még ha hozzájuk is tapaszt meg le is farag belőlük az idő, akire mindent rá lehet kenni.
    Így őrzöm magamban Rákosligetet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Akkor még élt a piactér, ahol akár eleven tyúkot is lehetett vásárolni: levágni, megkopasztani már a háziasszonynak kellett. Rákosliget akkor, noha 1950 óta Budapest része volt, inkább falura vagy kisvárosra hasonlított. A piactér környékén, ha jól emlékszem, négy állandó zöldséges kínálta áruját. Volt ezekben a zöldségesekben valami félelmetes. Nyilván szégyelltem előttük, nagyhangú és magabiztos emberek előtt az ügyetlenkedésemet. A Ferihegyi út sarkán például egy erőszakos, bajszos-szemüveges, tömzsi ember vezette a boltot, nem szerettem ott vásárolni, hiába volt esetleg olcsóbb a paradicsom.
    A piactéren két kisebb épület állt: az iskola felőli végén a mérlegház, az alsón egy bolt, ahol egy nénitől pékárut és tejtermékeket lehetett vásárolni. Pult volt és sorbaállás. Jegyes tej. Máig az orromban van a zacskók törlésére használt rongy kicsit savanykás szaga és a frissen sült, nagy késsel kettészelt kenyér illata.
    Rokkant nagyapám, akiről egyébként, furcsa módon, nemrégiben derült ki, hogy anyámat csak örökbefogadta, központi helyen áll a retina szoborkertjében. Tőle tanultam olvasni, sakkozni és kártyázni (ő is szívesen folytatott párbeszédet Piatnyikékkal). Együtt tanulmányoztuk Grätzer József könyvét, a SICC-et (Szórakoztató Időtöltések, Cseles Csalafintaságok).

Hules Béla, három éve halott költő barátom, aki szintén eltávolíthatatlanul beleégett a retinámba, a két világháború között Zalában még olyan világban nevelkedett, ahol a falusi élet rendje nem sokban különbözött az emberiség ezer meg ezer éves gyakorlatától.
    "Egyiptomban éltünk", mondta.
    Nem vagyok öregember, de már a harmincéves emlékeim is anakronisztikusak. Hiszen Rákosligeten mindennapos látvány volt a lovaskocsi! Menynyire más világ volt és milyen sebesen süllyedt el! Mintha egyhelyben mentem volna világgá, s most én is Ausztrália távolából tekintenék erre a meszsze tűnt kontinensre: valaha volt életemre.
    Meglehet, a történelem hullámverésén ingó-rengő ágyamba kapaszkodva és mások sorsát szemlélve én is szédüléssel meg hányingerrel küszködöm, ezért mulasztom el az alkalmat, hogy az egyre erősödő hullámzás energiáját a magam számára hasznosítsam. Talán ezért keresem én is ennek a hatalmas hajónak a viszonylag mozdulatlan súlypontját, mint annak idején a Félteke* óceánon hánykolódó szerzője.