Szvetelszky Zsuzsanna
SZÉP IDŐNK LESZ?
(részlet)

Jeles napok jeles kutatói, folkloristák évtizedek óta panaszolják: egyre nehezebb leírni, megragadni a hajdani gazdag szokásrendet. Javarészt már csak az idősek emlékezetéből hívhatók elő az időjárási jóslások, és az életmódváltás miatt megváltoztak a hagyományozódás szokásai is.
    Nemcsak az életmód változik.
    Szép időnk van! - mosolygok a szomszédra, ha a gyors odaköszönés után még jut egy mondatnyi egymásra a lépcsőházban. Így indul egymás felé két ember, s a közeledéshez nincs is szükség hasonlóságokra. Nemtől, vallástól, jövedelemtől s egyebektől függetlenül tűnődhetünk együtt: igaz, még süt a nap, de lehet, hogy délután már esni fog. Vagy: a szép vénasszonyok nyara talán a kemény tél előhírnöke...
    Ám az ökoszisztéma változásai iránt érdeklődő társaimmal beszélgetve megváltozik a "szép időnk van"-féle szöveg értelme, mondhatnám: nem tudunk felhőtlenül beszélgetni az időjárásról. Nemcsak a másnapi lehetőségekről társalgunk, hanem a százezer évekkel ezelőtti hőmérséklet-ingadozásokról szóló tanulmányokról, a felmelegedés jeleinek tartott globális tünetekről, az üvegházhatásról, és így tovább. A témában csak valamelyest jártas beszélgetőpartnerek közt hamar akad, aki megjegyzi: nem is tudja, hogy örüljön-e a napsütésnek; a rádióban hallotta, hogy megnőtt az UV-sugárzás. De lehet, hogy az ózonlyukon át jön le, az meg úgyis csak Ausztrália fölött van. Volt a tévében is, mindegy. Ki tudja, szabad-e a napra menni vagy sem, de ő a gyerekeket délben már nem engedi a füvön labdázni.
    A beszélgetések a jártasságtól és az aktualitásoktól függően kiterjednek a szegedi felhőszakadásra vagy a szigetközi árvízre, az Antarktiszról leszakadó jéghegyek méretére, az El Ninóra vagy az afrikai bőrrák-statisztikákra. Van, aki olvasta, hogy az El Nino-jelenségek után egyre gyakoribb a korallzátonyok kifehéredése, és van, aki nem. Van, aki olvasta, de nem hiszi, vagy azt kérdi: mi ezzel a baj? Keveredés és tarkaság ide vagy oda: strukturálisan változott a közeledés. Eric Berne, a tranzakcionális pszichoterápia atyja ma nagyobb pontszámokkal értékelné ezeket a beszélgetéseket, mint ahogy a hatvanas években tette. Némelyek már első szavaikkal amellett tesznek hitet, hogy emberi tevékenység miatt közeledik a világvége, s jeleinek bizony szemtanúi vagyunk. Mások úgy tudják, mindig is voltak és lesznek ingadozások, csak eddig nem mértük ilyen sokan, ilyen gyakran és ekkora precizitással. Már nem mindig hoz közelebb egymáshoz, sőt néha távolít a nyitány: vedd már észre, hogy egyre kibírhatatlanabbak a nyarak. Ne izgulj egy kis áradás miatt, azt hiszed, régen nem volt özönvíz?
    A klímaváltozásról szóló közbeszédet az elmúlt egy-két évben lazították, de egységesítették is a kommerszek - ilyen a Holnapután (2004) című film.
A mű - a termék? - az emberi beavatkozás miatt viharos gyorsasággal beálló jégkorszak amerikai típusú túlélését viszi filmre. Néhány társadalomtudós neheztel is, hogy az opus megzavarta a nézők fejében az éghajlatváltozás fogalmait, sőt, talán annak realitását is megkérdőjelezte.
    Ma a klímaváltozásról szóló közbeszédhez tartoznak a tudomány és politika párbeszédei is, amelyek azonban rendre elcsúsznak egymás mellett. Míg a természettudósok és a mérnökök az éghajlatváltozás tényét és antropogén jellegét bizonyítják, addig a politikusok és a gazdasági élet szereplői gyakran bagatellizálják a kérdést, s úgy tesznek, mintha csak különösen izgalmas évei lennének a földi időjárásnak. Andrej Illarionov, Putyin elnök gazdasági tanácsadója például nyilvánosan kijelentette, hogy nem beszélhetünk emberi hatásról vagy beavatkozásról a klímaváltozás kapcsán, majd hozzáfűzte: mindenkit szívesen lát Szibériában, akit a felmelegedés következményei sújtanak.
    Az éghajlatkutatás egyik fontos eredményéről, a negatív viszkozitásról írja Pálvölgyi Tamás, hogy segítségével "...megdőlt az a korábbi nézet, hogy a kis energiájú (kis kiterjedésű és rövid élettartamú) örvények megfigyelése
- a puszta tudományos kíváncsiság kielégítésén túl - haszontalan vállalkozás volna", vagyis a nagyléptékű jelenségek átmeneteiről többet tudhatunk meg, ha menetközben szemmel tartjuk az apró, kisebb skálájú változásokat is. A politikai közbeszéd alakulása és manipulálhatósága érthetőbb, ha erőnkhöz és eszközeinkhez mérten monitorozzuk a ?kicsi?, ám annál számosabb magánbeszéd karakterét. Elrajzolt képet kaphatunk arról, hogy mitől félnek és mit utasítanak el a társalkodók - például, beszélgetnek-e győztesekről és vesztesekről? S ha igen, tudják-e, hogy győztesek és vesztesek csak rövid távon rendeződnek két csapatba? Mi, a gazdag országok lakói ideig-óráig választhatunk és válogathatunk lakhelyünk tekintetében - ám az égbolt közös.
    A szakértők több stratégiát látnak körvonalazódni, az egyik a hozzászokás a változásokhoz. Alkalmazkodnunk kell majd, bármily nehéz lesz elfogadni a megszorításokat. 2030-ig bizonyos változások akkor is bekövetkeznek, ha most radikálisan kompenzálunk. Faragó Tibor, az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change - Éghajlat-változási Kormányközi Testület) hazai képviselője "karbonkórnak" nevezi a legújabb kori jelenséget, mikor fosszilis tüzelőanyagok elégetésével egyre több szén-dioxid kerül a levegőbe és ott felhalmozódik (Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon. Szerkesztette: Takács-Sánta András. Alinea Kiadó, Budapest 2005.) - ma harmadával több e gáz mennyisége a légkörben, mint az ipari forradalom előtt.
    Noha a változás általános érvényű és természetes jelenség, a változás természete és mértéke egyre kiismerhetetlenebbnek tűnik: bonyolult kölcsönhatásokba avatkozunk be anélkül, hogy tisztában lennénk a beavatkozást követő folyamatokkal és következményeikkel. A legnagyobb veszély, hogy a változás nem változik. Márpedig a légköri folyamatokban ma már statisztikailag igazolt az egyirányú trend: nő a szén-dioxid, vékonyodik a sztratoszferikus ózonréteg. Egyirányú trendként fogadja el a tudomány azt is, hogy a légkörön az emberi beavatkozás nyomai érzékelhetők: hatalmas ökológiai lábnyomunk ott virít a bodor bárányfelhők között is.
    Az érzékeny biológiai ökoszisztémák a környezeti feltételekre adott válaszaikat csak lassan alakítják ki. Félelmetesen lassan. Félelemre azért van ok, mert a klímakutatók által jelzett módosulások viszont gyorsan következnek be. Máskor is történtek változások, de a mai folyamatok tempója szédítő - földtörténeti léptékben.
    A földtörténeti lépték azonban egyénileg észlelhetetlen. Még kollektív percepciója is csak ritkán mutatkozik meg a nyilvános közbeszédben, hát még a mikro-kommunikációban. Megfigyelhetjük, hogy ha két, éghajlatváltozással kapcsolatban valamelyest tájékozott ember beszélget, az időjárásra szánt felvezető mondatokban ma már alig van nyoma a felhőzet vagy a kánikula szidalmazásának. Régebben az ember verbális agresszióját is szabályozhatta valamelyest egy-egy hivatkozás, és különösen hasznos volt az érzelmi tartalom, ha két különböző pártállású ember diskurált, hiszen a semleges terep felszabadíthatta indulataikat - az időjárásért nem a kormány felel, és nem is a nemzetközi nagypolitika.
    S tessék: kiderül, hogy igen. Némelyek szerint az amerikaiak felelősek a felmelegedésért: az Egyesült Államokban van a világ golfpályáinak több mint a fele; 700 000 hektárnyit lepnek el, mintegy 15 milliárd liter vizet igényelve naponta, ráadásul a nyár legmelegebb hónapjaiban, amikor a folyók és patakok vízállása a legalacsonyabb. Mások a lehűlésért okolják az amerikaiakat, megint mások az oroszokat, őket viszont a gyakori áradásokért. Szokás a fejlődő országokat is szidni: nem hajlandók fizetni a drága környezetkímélő technológiákért, és belepiszkolnak a nagy közösbe, ahonnan hozzánk is elér a változás szele. A kollektív felelőtlenség fogalma az időjárásra is kiterjed, s ismerkednünk kell az egyre gyakrabban felbukkanó fogalommal: az éghajlat-politikával.