Méhes Károly
HONNAN JÖNNEK A HULLÁMOK?
(részlet)

"A történelem néha igazat is mond"
(K. Gy.: A koronázásról, 1917.)

Krúdy Gyula író azért utazott július elsején vonattal Szántódra, mert erősen kívánta, ha már egyszer Tihanyba szánta őt a sors, hát adja meg a módját, és az ősi tájat komppal közelítse meg, mint aki tényleg messzi vidékről érkezik, mint akit hullámokban önt el a várakozás és az izgalom, s majdan a bizonyosság, hogy íme, megérkezett.
    Amikor hírét vette, hogy a Balaton-parti kutatóintézet főigazgatója nagy tisztelője és könyveinek rongyosra olvasója, s véghetetlen örömmel töltené el, ha lenne az oeuvre-ben egy olyan kapitel, ami az intézet falai között születik, Krúdy Gyula bizony hogy nem habozott megizenni: számíthatnak jelenlétére.
    Régen forgatta a fejében, hogy méltó módon kellene valamely regényben, de legalábbis hosszú beszámolóban megemlékezni boldogult Károly király utolsó magyarországi napjairól, amik éppenséggel itt teltek el, Tihany ősi, bencés monostorának falai között egy ködös őszi periódusban, 1921-ben. Mi ihlethozóbb, mint a helyszín, azok a rengeteg történelmi hányattatást látott falak?! Valamely csorba esik, persze, a hangulaton azáltal, vélte merengve az író, hogy a tündöklő nyár kellős közepén hozza a komp a félszigetre, és az őszi színek, az őszi illatok, amiket a fáradt tekintetű, fogságba vetett uralkodó érzékelt, nem érhetők tetten, de az is igaz, olyan így, mintha éppen ez volna a feladat: olyan novembert varázsoljon júliusban a papíroson, hogy írás közben még a lelke is belelúdbőrözzék.
    Már a kompon nekiállt - hogy hű legyen a régi kupléhoz - komponálni. Legalábbis erősen nézte a fényben ragyogó arcokat. Közvetlen mellette egy testes apa, ujjatlan pólóingben, bal felkarjára valamely kusza ábrájú, ám a jóember számára bizonyára tetszetős körmintát tetováltatott, a nyakában pedig biciklilánc vastagságú aranyfuksz lógott. Az írónak különösen az kapta meg a fantáziáját, hogy eme korpulens atya gyermekét mintha a legfrissebb szcientifikus eredményeket felhasználva klónozták volna. Minden egy számmal kisebb volt nála, ám minden pásszolt: a nem elhanyagolható súlyfelesleg, a balkaron körbefutó egyéni tatoo-mintázat, és a nyakában egy gyermekbicikliről való lánc, az édesen sütő nap fényében pazarul csillogó aranyból. No, gondolta, Krúdy úr, hát ebből a gömbölyded legénykéből felnőtté válva se lesz más szerzet, mint a kinyitható mobiltelefonját csattogtató apukája. Holott tudta jól, hogy nem látható előre a sors minden lépése, és itt gyorsan visszaemlékezett Rimicz úrra, azaz, amiképp gyermekkorából ismerte, Rántottára (és már csak a Jóisten a tudhatója, mely esemény folytán nyerte el a Dugonics utcai keresztségben ezt a nevet), aki bizony duci volt, sőt, kertelni nincs mit rajta, oly hájasan kövér, hogy öt méter futástól is lihegett, és a melle és a hasa úgy rengett rajta, mintha rosszul ráerősített póttestrészeket cipelne magán. Nos, ugyanez a Rántotta húsz év múlva, amikorra végképp átalakult Rimicz úrrá, és egy egyetem melletti, mondhatni, tanszéki ranggal büszkélkedhető kocsmaintézmény felszolgálójává avanzsált, olyan karóvékony egyed volt, hogy egy csöppnyi súlyfelesleget sem lehetett felfedezni rajta. Csupán azt, hogy míg az asztalok között térül-fordul, ő maga is folyamatosan veszi magához az üzemanyagot, és a műszak végére egymaga olyan részeg, mint az összes alkoholizáló vendég együtt. Rimicz úr tisztelői azonban állították, hogy a tálca ekkor állt a kezében a legszilárdabban, és abból az unikumos kupicából, amit este tíz után tett le az asztalra, egy csöpp sem csurrant ki, miképpen a söröskorsókon is szilárdabban állt a hab, mint a nap során bármikor.
    Eme gondolatfutamok játszottak az író fejében, amikor a komp már dudált, mellettük elhaladt az ellenjárat, a tófelszín türkizéhez illően mélyzöld Gösser-jelmezben pompázva. Közeledtek a Tihanyrév kifeszített zászlai, melyek egy Krúdy Gyula számára addig ismeretlen tévécsatornát hirdettek. Nem lobogtak lobogóhoz méltóan, nem adatott meg számukra, hogy akkor továbbítsák üzenetüket, amikor szél támad, és a zászlók ősi szokása szerint e szél szárnyán kapjanak életre; a hirdetők semmit sem bíztak a véletlenre, a vászondarabokat vasrudakkal megfeszítették, függőlegesen és vízszintesen, művük így vált tökéletessé.
    Az író partra érve követte az e-mailben kapott gyakorlati utasításokat, és disznóbőr utazótáskáját lóbálva csöndes séta után megérkezett a kutatóintézet elé. Barátainak sokat emlegette, hogy bár az emberi tevékenységek közül számos nemes és fennkölt említhető, amivel fejlődéstörténete során kitűnt minden földi faj közül, de az első és legelemibb tényező mégiscsak a két lábra állás és a járás volt, hát ő ebben ragaszkodik az ősemberi léthez és eszméhez, így aztán ahová csak lehetett, gyalog ment. Ha képes lenne vízen járni, bizonyára a kompot se veszi igénybe.
    A kutatóintézet embermagasságú kőbejáratán fekete táblán arany betűk hirdették a hely nevét, de Krúdy úr mielőtt belépett volna, ezúttal is lecövekelt, hogy körbetekintsen, hová érkezett. Amidőn szemét a magasba emelte, most első ízben megláthatta a hegytetőn székelő apátságot, a bencések ősi fészkét, a két, égbeszökő templomtoronnyal. A fehér falak körbefutottak, a kolostorépületet megannyi ablak tarkította: vajon melyiken tekintett ki az elűzött király, honnan nézte, hogy az őszi ködöktől terhes tó képe milyen sorsot rejt előle?
    Vendéglátója, Terebli M. Tíbor (ragaszkodott hozzá, hogy tusnádfürdői ősei révén, illetve egy 1712-ből datált, nagyjából minden jószáguk elvesztéséről hírt tevő adósságlevél alapján hosszú í-vel írja a keresztnevét) magánkívül volt az örömtől, amiért maga előtt láthatja Krúdy Gyulát, e csodálatos férfiút, aki, mint széles gesztusokkal kísérve ecsetelte, arra tanította meg, hogy az élet még a leginkább reménytelenséggel sújtott pillanatokban is szép, hiszen ha úgy lehet mesélni róla, hogy szépség lesz belőle, akkor bizonyára szép is.
    Krúdy úr is csodálatos férfiút ismerhetett meg Terebli M. Tíborban, mivel az alacsony emberkére semmi pontosabb jellemzés nem illett, mint hogy maga volt a mosoly. Mi több, olyasféle mosoly, amely minden pillanatban harsány nevetést előlegezett, s valóban, minden egyes alkalommal, amikor Terebli M. Tíbor főigazgató megszólalt, szinte csodálkozni kellett, hogy értelmes szavak jönnek elő a szájából, és nem tör ki hahotában, amire a vonásaiból következtetni lehetett.
    Terebli M. Tíbor egyik pillanatban azon óhaját fejezte ki Krúdy Gyulának, hogy sokat, nagyon sokat szeretne vele beszélgetni, majd mosolygó szájára tette kezét, úgy suttogta: Jaj, miket mondok, hát hogyan is merném rabolni a mester drága idejét.
    Krúdy úr lakosztálya teljességgel megfelelő állapotokat mutatott: volt benne ágy, amiben álmodni lehetett, megvolt a széles, szobai asztal, ahol beüzemelhette a laptopját, és megvolt az a bútordarab is, ahol megéhezvén elfalatozhatott. Terebli M. Tíbor szinte esedezett, hogy Krúdy úr legyen oly drága, és esetenként tisztelje meg szerény ebédlőjüket, legyen a társaság ékköve, bár azt is megérti, ha alkotás közben magányra, gondolatai erjedésére vágyva a szobájában marad; erre az esetre Gámpéné nevezetű konyhásaszszonyt rendelte ki Terebli M. Tíbor, hogy legyen mindenben gondja az íróra, a lelkét istápoló testi táplálékok terén. Mi több, Terebli M. Tíbor most szívesen felemlegette, hogy ő maga sem veti meg a földi javakat, s éppen ezért, ha valami szépre és fennköltre óhajt gondolni, még csak be se kell hunynia a szemét, képes megjeleníteni maga előtt azt a filmbéli jelenetet, amelyben egy nemes arcú, bajuszos úriember, a nyakába kötött patyolat asztalkendővel, aranyló húslevest kanalaz arany szélű mélytányérból, amely szcénát odaadó olvadozással szemléli a kontyba rakott hajú házvezető asszony, kinek keze munkáját a velős csonttal felékesített leves dicsérte.
    Krúdy Gyula hümmögetett, maga is végigsimított két ujjal a bajuszkáján, és futó pillanatig arra gondolt, nem bánná, ha ez a bizonyos Gámpéné valamely hasonló kísértésbe vinné a levesek terén.
    A tudomány és a művészet két küldötte megegyezett hát, hogy teljes lélekkel odafigyelve enni a legtökéletesebb emberi cselekvések sorában előkelő helyezést nyerne, ha ugyan értelmes valamely jóleső dolgok egyikét a másik elé sorolni.

Krúdy úr tudta, hogy semmit sem szabad siettetnie. A túlzott rákészülés, a programszerű feladat-végrehajtás az alkotómunka sírásója, amiből valóban csak halott művek születhetnek. Nem, inkább hagyni kell, hogy a hely szelleme kezdjen - úgymond magától - dolgozni, és elegyedjék a fejében és a lelkében kavargó gondolatokkal. Ezért sem igyekezett felhágni a hegyre, hogy adj? Uram, de mindjárt szemrevételezze szegény jó Károly király egykori szobáit, s így, az ottani levegővel szippantson magába valamely ihletet, amitől aztán bizsereg az ujjbegye... Elhatározta, és ez most egyáltalán nem esett nehezére, hogy semmi egyebet nem tesz, mint éli tihanyi mindennapjait, néz, fülel és figyel, és ezáltal biztos lehet benne, hogy egyszer csak eszébe tolul az az első mondat, ami ősrobbanáshoz hasonlatosan beindítja az írás áramát.
    A tópart késő délelőtt szinte kihalt volt, hiszen ide nem tehette be a lábát akárki fia. Az intézet annak idején báró Klebelsberg bölcs útmutatásai alapján azért települt a Balatonon is közvetlenül a víz mellé, hogy annak változásait, élővilágát minél könnyebben lehessen szemrevételezni tudományosan. Krúdy úr elsétált az óriás méretűre nőtt mocsári ciprusok mellett, és máris kint állt a középső stégnél. De nem a stég volt a leglényegesebb, hanem ahová az vezetett, vagyis a víz. A hatalmas víz, ami most kékesebb árnyalatot öltött, mint amikor az író még a kompról bámulta. Krúdy úr a közepesen lelkes fürdőzők típusát testesítette meg, és itt most nem a tisztálkodási szokásairól van szó. A vízben lebegés álmatag állapota ugyan illett az íróhoz, de inkább az a válfaja, amidőn langymeleg vízben, egy medence partkövén könyökölve hagyja, hogy a bodor gőzök elhomályosítsák a világ furcsaságait. A pezsgőfürdő, amit a dicső huszonegyedik századi jelenkor dzsakudzi néven illet, Krúdy urat lenyűgözte valamelyest, de szívesen megelégedett azzal, amit a múltból konzervatív módon ráhagyományoztak.

Ült és nézett. Hagyta, hogy testét verje a júliusi nap fénye, miközben eszébe jutott Szapora Dódi, a botcsináltságában is hírnévre szert tevő állomásmelléki ügyvéd, aki olyan rossz hírben állott, hogy bízvást megengedhette magának, hogy már májustól a városi strandon töltse idejét, s három hét után bőrszíne hasonlatos volt a kakaóéhoz - itt az író elgondolkodott, vajon jó, komoly íróemberhez méltó-e az efféle hasonlat, hiszen manapság annyi szó esik a különböző bőrszínek megkülönböztető voltáról; hiszen már a cigányokat se lehet cigánynak hívni, holott ez sokkal inkább tűnik magyar szónak, mint az újólag akceptált roma. Arról nem is szólva, hogy eme meg nem sértési akciók odáig fajulnak, hogy előkelő éttermek étlapjának német szekciójában a cigánypecsenyét Romabratennek fordítják. Jó vicc volna, vélelmezte Krúdy úr a mellkasán pöndörödő szőrszálak között némi naptejet kenve szét, ha nem fájdalmas ez a nevetséges.
    Látott a parton egy Szapora Dódit megszégyenítő, szinte szénfeketére barnult embert, aki guggolva pecázott. Körbevették a diszperzites vödrök, amikben Krúdy úr hiányos horgászati ismeretei mellett is sejthetően beetető haleledel volt, amit a fekete ember teli marékkal szórt a vízbe. Az íróban ezúttal is felsejlett gyermekkora felvidéki figurája, Móricz úrfi (ahogy a vén asztrológus címezte önmagát), aki szilárdan hirdette, hogy a horgászok és sakkozók csendes őrültek. Az író némi megértést tanúsított e két emberfajta iránt, mert úgy érezte, hogy az elmélyült, néma töprengés már-már művészet, amikor is a csöndben jönnek a magvas gondolatok, és csekély különbség, hogy e töprengés eredményeképp győztes sakkparti, horgon fickándozó halacska vagy tárcanovella születik. Nem is állhatta meg, hogy feltápászkodván el ne ballagjon a keskeny betonúton a horgászszekció felé. Saját szemével akarta látni, mint történik, amikor egy halacska az emberi furmány és persze saját mohósága folytán odahagyja a vízi világot, és átadja magát a szénfekete atyafinak, azaz vacsorává nemesedik.
    - Cuppogni kell nekik és jönnek csőstül a kis agyatlanok - közölte szakértelemmel a guggoló férfi, amikor érzékelte, hogy érdeklődő vendég áll a háta mögött. - Csak jó időben kell kijönni reggel, mint ma is. Héttől kilencig huszonhetet kapkodtam ki a vízből, végén már nem is kellett a csali, maguktól haraptak a horogra.
    Ezzel felállt, és kezében egy jókora, legalább nyolcvan centiméter hosszú, tekergőző angolnát tartott.
    - Csabi - közölte az íróval, és bal csuklóját nyújtotta bemutatkozásképp. Majd egészen közel hajolt az angolnához. - Du jú szpík ánglis? - tette fel valamely elváltoztatott, fuvolázó hangon ezt az igencsak humoros kérdést a halnak.
    - No és miképp készíti el? - tért rá a tárgyra Krúdy úr, aki nem gondolta, hogy egy angolnával bármely tekintetben is az angol nyelv mibenlétéről kellene értekezni. Szótár helyett étlapot képzelt a kezébe, ha erről a halfajtáról töprenkedett.
    - Hát úgy van az, tetszik tudni, hogy az angolna a sós és az édes határán él. Az ikráit sós vízbe rakja, de élni felúszik a folyókba, tavakba. Úgyhogy ezt kell figyelembe venni az elkészítésénél is. A fűszerezésnél nem hiányozhat se a só, se valamely édes paszta, amivel bekenjük a húsát. Én már csak úgy szoktam, hogy kétszer kiáztatom sós lében, ez megadja neki az alapot. Aztán van egy speciális krémem, kérem, ami fokhagyma, egészen apróra nyesett petrezselyem, picike szerecsendió és, most tessék megkapaszkodni: méz. Természetesen akácméz, friss, ami szinte még fehér, nincs besűrűsödve.
    Krúdy úr bólogatott, a Csabiban rejlő hozzáértés megkapta, kedvére való volt, hogy egy ember, a horgászat jelese nem maradt meg szakbarbárnak, hanem a választott témája tárgykörébe tartozó, legalább olyan fontos aspektusokra is figyel.
    - Az aztán tök kúl - fejezete be az előadást a feketére pörkölődött férfi, és hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, hüvelykjét felállítva kitartotta a kezét az író felé. Egy darabig várt, érkezik-e további helyeslés a különös vendég részéről, majd folytatta. - Hallom, a főnök Gámpéné kezei közé vetette magát, már ami a kaját illeti. Tudja mit, adok én ebből a sok angolnából az öregcsajnak, rittyent magának olyan ángolnapörköltet, hogy álmában is angolul fog tőle szunyókálni.
    Az író köszönte szépen előre a megtisztelő ajánlatot, és lassan visszabattyogott elárvult székéhez. Közben felpillantott a hegytetőre, ahol a kék égbolt előtt fehéren magasodott az apátság együttese, a cikornyás két torony és a klastrom épülete. Újra és újra a nagy kérdés tartotta bűvöletben: vajon melyik ablak mögül szemlélte Károly király az ónszínű Balatont? Vajon evett-e őfelsége angolnát, amíg itt tartózkodott, vagy ez az étek szezonális jellegű, és a túl későn érkező látogatóknak már nem jut...
    Visszafordult, hogy a horgászembert megkérdezze, tudja-e, mely ablakok tartoztak a királyi lakosztályhoz.
    - A Karcsi kircsi? - kérdezett vissza úgy, hogy oda se fordult a hegy felé. - A sarokszobába lett bezárva. Menjen csak fel, aztán beleírhatja a nevét a nagykönyvbe, hogy itt járt. Én még nem írtam bele, mert mindig annyi a dolgom, no de majd egyszer ennek a nagy hajtásnak is vége lesz, aztán beírom. Igen, lehet, hogy valóban így van, morfondírozott Krúdy Gyula, amint visszaereszkedett a székébe. Az írás ideje akkor jön el, amikor már minden más munkának vége.