|
|
|
Szentgyörgyi Zsolt
ROSSZ MADÁR
Aznap ismét megállapítottam, hogy az éjszaka közeledtét jelző, sok
szempontból szokatlan órát teljes joggal sorolják a kora esti órák
közé, hiszen ez az időszak mind a nappaltól, mind az éjszakától merőben
különbözik, és ezek leírására használatos szavainknak semmi hasznát nem
vehetjük, ha számba kívánjuk venni tulajdonságait, valamint az általuk
keltett benyomásokat. A sűrűsödésre hajlamos alsó légtömegek addigra
egybemosták a napközben megszokott panoráma távoli alkotórészeit és
mindenfelé terebélyes sáncokat emelt a félhomály, a járókelők döntő
többsége pedig hazatért otthonába, mintha az a jól körülhatárolható és
közismert terület, nevezetesen a park, egyszeriben elvesztette volna
addigi népszerűségét a friss levegőre és felüdülésre vágyók körében.
Jószerével csupán a kutyasétáltatás szerelmesei maradtak a helyszínen,
és kutyájuk zsinórjával a kézben követték a tulajdonukat képező
állatokat, amelyek öntudatlan, belső mágnesességükre hagyatkozva
mutatták az utat az egyelőre még láthatatlanul csillagos égbolt alatt
kanyargó ösvények egyre kuszább útvesztőiben.
Én azonban nem rendelkeztem ilyen megbízható,
hűséges kísérővel, és az adott helyzetben nem is vágytam rá, hogy
kutyatulajdonos legyek, mivel kivételes pozíciómnak köszönhetően kutya
nélkül is meglehetősen nagy feltűnést keltettem a park látogatói közt,
és az a megtermett, ősi fa, melynek egyik legfelső oldalágán ültem,
egész nap szép számmal vonzotta a kíváncsiskodókat. Mondanom sem kell,
ebből a szempontból valóságos áldásként értékeltem az est közeledtét,
noha pontosan tudtam, hogy a sötétedés folyamata után óhatatlanul
beköszöntő éjszaka szintén nem a legkellemesebb időszakok egyike.
Vékony zakóm, nyakkendőm csapnivaló védelmet nyújtott a hideg ellen, és
korábbi tapasztalataim egyértelműen mutatták, hogy kalapom sem állja ki
az időjárás próbáját, így minden alkalommal viszonylag könnyen elázom,
ha a szabad ég alatt érnek az éjszakai esőzések. Az alkonyatról
kialakított kedvező véleményem tehát főként magányosságra hajlamos
természetemnek volt tulajdonítható, melynek befolyása elég erősnek
bizonyult, hogy az eljövendő kényelmetlenségek tudatát pillanatnyilag
háttérbe szorítsa, és lehetővé tegye, hogy majdnem kedvtelve figyeljem
a jellegzetes változásokat, amelyek alapjaiban megingatták a sétálók
parkba vetett hitét.
Abban bíztam, hogy a hátramaradt, késői
kirándulók és félhomályos kutyasétáltatók percről percre mindinkább a
láthatatlanok felekezetébe sorolnak, és ennek megfelelően nem
tisztelnek meg többé érdeklődésük számtalan jelével, nem tesznek fel
különféle tolakodó kérdéseket, melyekre a udvariasság szempontjainak
figyelembe vételével, jól kigondolt válaszokat kell adnom, hogy
gyanújukat elaltassam, és olyan szituációt teremtsek, ami rövid időn
belül távozásra készteti őket. Kiváltképpen a parkőr szerzett kínos
perceket, ez a legendába illő, titokzatos személyiség, akinek korábban
a puszta létezésében is kételkedtem, és a park közepén felállított
lovas szobrát csupán a művészi fantázia termékének tartottam, amit a
lakosság kedvéért emeltek a hatóságok, hogy némi színt vigyenek a
hétköznapokba, és egyúttal monumentális jellegű példaképet állítsanak a
gyermekek fejlődő értelme elé. Valóban, nemegyszer megfigyeltem, hogy
az év bizonyos előre megszabott napjain, kisebb-nagyobb csoportok
gyűlnek össze a szobor talapzatánál, hogy elhelyezzék nagyrabecsülésük
koszorúit és virágait, ünnepélyes beszédeket tartsanak és méltóképpen
megcsodálják a ló hátán helyet foglaló, szigorú tekintetű tisztviselőt,
akit elegáns vadászkalap és a kabátja elülső oldalára kitűzdelt
rendjelek garmadája díszít.
Ezek után nem csoda, hogy amikor kora délelőtt
váratlanul megpillantottam a talapzatról már ismerős alakját, amint
egykedvűen közeledett a kaviccsal felszórt ösvényen, egészen
elképedtem, alig akartam hinni a szememnek. Jólszabott, díszes
egyenruhájának pazar pompája miatt még az sem csordította tekintélyét,
hogy ezúttal ló nélkül, gyalogosan érkezett. Legfeljebb az okozott némi
csalódást, hogy jóval alacsonyabbnak és jelentéktelenebbnek látszott,
mint amilyennek szobra alapján annyiszor elképzeltem. Mindent
összevetve kezdetben mégis kivételes szerencsének véltem, hogy hús-vér
alakjában, személyesen láthatom, örömöm azonban rövid életűnek
bizonyult, hiszen mint Arisztotelész nagyon helyesen megállapította,
soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő, és a fényes elképzeléseket,
reményeket gyakran megcáfolja a keserű tapasztalat.
Ez alkalommal is hasonló történt, mivel a
parkőrről hamarosan a napnál világosabban kiderült, hogy megnyerő
külseje ellenére mindössze a kedvezőnek ítélt alkalomra vár, hogy
képzelt vagy valós indokok miatt vitát szítson és elhintse a viszály
magjait. Nem használtak sem a szép szavak, sem a megfontolt
magyarázkodás. Legmegalapozottabb érveim is süket fülekre találtak, és
különböző légből kapott előírásokra hivatkozva mindenáron azt akarta,
hogy azonnali hatállyal másszam le a fáról. Szabálysértési eljárást
helyezett kilátásba, majd egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy rendőrt
hivat, mintha a rendőrök, vasúti rokonaikhoz hasonlóan, nem az
állampolgárok érdekeit szolgálnák, hanem folyton azon mesterkednének,
hogy kellemetlenséget szerezzenek a lakosság fán ülő tagjainak. Ez a
feltételezés, amellett, hogy nevetséges és bosszantó, a karhatalom
működésének teljes félreértéséről árulkodik, és álláspontjának
tarthatatlansága egy idő után a parkőr fejében is szeget ütött, így
mogorván folytatta birodalmát átszelő útját, melynek során azonban
újból és újból átlépte a józan ész határait, és rendszeresen
visszatért, hogy hangot adjon nem szűnő elégedetlenségének, valamint
elhalmozzon rosszindulata félreérthetetlen megnyilvánulásaival.
Reméltem, hogy az éjszaka közeledte őt is jobb
belátásra téríti, és fennhéjazó, nyugtalan természetét meghazudtolva
végül nyugovóra tér, hiszen nyilván kimerítették az örömtelen nap apró
eseményei, amelyek immár kitörölhetetlenül múltja részévé váltak, és
részleteik gazdagságával emlékei kiterjedt világát gyarapították.
Reményeimet tovább növelte, hogy lassan-lassan az utolsó sétálók és a
legmakacsabb kutyák is elhagyták a park területét, amely egyre inkább a
sötétségtől súlyos levegő mély tartályává változott, ahol a fokozatosan
növekvő fák elhanyagolt, vad képződményekké alakultak, és
megvetemedett, göcsörtös karok százai nyújtózkodtak a felhők mögött
felkapcsolt csillagok felé, melyek halványan pislogó villanykörteként
sugározták űrbéli fényük távoli kilowattjait. Az éjszaka néptelen
teremnek ígérkezett, mennyezet és kijárat nélküli huzatos doboznak, és
úgy gondoltam, végre nyugodtan élvezhetem a jól megérdemelt egyedüllét
áldásait, a magányos virrasztás örök jubileumát, annak minden
árnyoldalával és mellékhatásával együtt, amelyek nem ritkán többet
nyomnak ugyan a latban a kézzelfogható, gyakorlati előnyöknél, mégis
közelebb állnak a szívemhez, mint a társasági élet örömei.
Igazság szerint leginkább lakásom biztonságos
fedezékének oltalmára vágytam, és valóban könnyűszerrel megtehettem
volna, hogy egyszerűen lemászom a fáról és hazamegyek, ám a faágon
elfoglalt pozícióm számos kényszerű megfontolást tett szükségessé,
melyek mindegyike megint újabb problémákat vetett fel, így majdnem
bizonyosnak tűnt, hogy ha nem is lehetetlen lejutnom a szilárd talajra,
legalábbis a lehetetlenséggel határos, és nehezen kivitelezhető. Sem
fizikai erőnlétem, sem előrehaladott életkorom nem képesítettek fel
akrobatikus mutatványokra, melyek a fa magasságára és a törzsből kinövő
ágak sajátos helyzetére tekintettel, alapos mérlegelés után is
elengedhetetlennek tűntek, nem csupán a sikeres földetéréshez, hanem
még ahhoz is, hogy erre egyáltalán próbát merjek tenni. Történetesen
nem volt nálam sem kötél, sem egy valamirevaló kampó vagy vasmacska,
nem beszélve a praktikusság szempontjából felülmúlhatatlan létráról,
amely nagyban megkönnyíti a függőleges irányú helyváltoztatást, noha
vízszintes terepen úgyszólván semmi előnye nincsen.
Valahányszor letekintettem onnan a
több-emberfeletti magasból, rögtön szédülés fogott el, és már az
éjszaka első óráiban eleredt az eső, ami kitűnő lehetőséget nyújtott,
hogy ismét bebizonyosodjon kalapom hasznavehetetlensége. Elgémberedve,
szótlanul töprengtem a meteorológiai folyamatok visszáságain, és
időnként, mintegy felüdülésképpen előhúztam a zsebkendőmet, hogy
kifújjam az orromat.
|