Szentgyörgyi Zsolt
ROSSZ MADÁR

Aznap ismét megállapítottam, hogy az éjszaka közeledtét jelző, sok szempontból szokatlan órát teljes joggal sorolják a kora esti órák közé, hiszen ez az időszak mind a nappaltól, mind az éjszakától merőben különbözik, és ezek leírására használatos szavainknak semmi hasznát nem vehetjük, ha számba kívánjuk venni tulajdonságait, valamint az általuk keltett benyomásokat. A sűrűsödésre hajlamos alsó légtömegek addigra egybemosták a napközben megszokott panoráma távoli alkotórészeit és mindenfelé terebélyes sáncokat emelt a félhomály, a járókelők döntő többsége pedig hazatért otthonába, mintha az a jól körülhatárolható és közismert terület, nevezetesen a park, egyszeriben elvesztette volna addigi népszerűségét a friss levegőre és felüdülésre vágyók körében. Jószerével csupán a kutyasétáltatás szerelmesei maradtak a helyszínen, és kutyájuk zsinórjával a kézben követték a tulajdonukat képező állatokat, amelyek öntudatlan, belső mágnesességükre hagyatkozva mutatták az utat az egyelőre még láthatatlanul csillagos égbolt alatt kanyargó ösvények egyre kuszább útvesztőiben.
    Én azonban nem rendelkeztem ilyen megbízható, hűséges kísérővel, és az adott helyzetben nem is vágytam rá, hogy kutyatulajdonos legyek, mivel kivételes pozíciómnak köszönhetően kutya nélkül is meglehetősen nagy feltűnést keltettem a park látogatói közt, és az a megtermett, ősi fa, melynek egyik legfelső oldalágán ültem, egész nap szép számmal vonzotta a kíváncsiskodókat. Mondanom sem kell, ebből a szempontból valóságos áldásként értékeltem az est közeledtét, noha pontosan tudtam, hogy a sötétedés folyamata után óhatatlanul beköszöntő éjszaka szintén nem a legkellemesebb időszakok egyike. Vékony zakóm, nyakkendőm csapnivaló védelmet nyújtott a hideg ellen, és korábbi tapasztalataim egyértelműen mutatták, hogy kalapom sem állja ki az időjárás próbáját, így minden alkalommal viszonylag könnyen elázom, ha a szabad ég alatt érnek az éjszakai esőzések. Az alkonyatról kialakított kedvező véleményem tehát főként magányosságra hajlamos természetemnek volt tulajdonítható, melynek befolyása elég erősnek bizonyult, hogy az eljövendő kényelmetlenségek tudatát pillanatnyilag háttérbe szorítsa, és lehetővé tegye, hogy majdnem kedvtelve figyeljem a jellegzetes változásokat, amelyek alapjaiban megingatták a sétálók parkba vetett hitét.
    Abban bíztam, hogy a hátramaradt, késői kirándulók és félhomályos kutyasétáltatók percről percre mindinkább a láthatatlanok felekezetébe sorolnak, és ennek megfelelően nem tisztelnek meg többé érdeklődésük számtalan jelével, nem tesznek fel különféle tolakodó kérdéseket, melyekre a udvariasság szempontjainak figyelembe vételével, jól kigondolt válaszokat kell adnom, hogy gyanújukat elaltassam, és olyan szituációt teremtsek, ami rövid időn belül távozásra készteti őket. Kiváltképpen a parkőr szerzett kínos perceket, ez a legendába illő, titokzatos személyiség, akinek korábban a puszta létezésében is kételkedtem, és a park közepén felállított lovas szobrát csupán a művészi fantázia termékének tartottam, amit a lakosság kedvéért emeltek a hatóságok, hogy némi színt vigyenek a hétköznapokba, és egyúttal monumentális jellegű példaképet állítsanak a gyermekek fejlődő értelme elé. Valóban, nemegyszer megfigyeltem, hogy az év bizonyos előre megszabott napjain, kisebb-nagyobb csoportok gyűlnek össze a szobor talapzatánál, hogy elhelyezzék nagyrabecsülésük koszorúit és virágait, ünnepélyes beszédeket tartsanak és méltóképpen megcsodálják a ló hátán helyet foglaló, szigorú tekintetű tisztviselőt, akit elegáns vadászkalap és a kabátja elülső oldalára kitűzdelt rendjelek garmadája díszít.
    Ezek után nem csoda, hogy amikor kora délelőtt váratlanul megpillantottam a talapzatról már ismerős alakját, amint egykedvűen közeledett a kaviccsal felszórt ösvényen, egészen elképedtem, alig akartam hinni a szememnek. Jólszabott, díszes egyenruhájának pazar pompája miatt még az sem csordította tekintélyét, hogy ezúttal ló nélkül, gyalogosan érkezett. Legfeljebb az okozott némi csalódást, hogy jóval alacsonyabbnak és jelentéktelenebbnek látszott, mint amilyennek szobra alapján annyiszor elképzeltem. Mindent összevetve kezdetben mégis kivételes szerencsének véltem, hogy hús-vér alakjában, személyesen láthatom, örömöm azonban rövid életűnek bizonyult, hiszen mint Arisztotelész nagyon helyesen megállapította, soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő, és a fényes elképzeléseket, reményeket gyakran megcáfolja a keserű tapasztalat.
    Ez alkalommal is hasonló történt, mivel a parkőrről hamarosan a napnál világosabban kiderült, hogy megnyerő külseje ellenére mindössze a kedvezőnek ítélt alkalomra vár, hogy képzelt vagy valós indokok miatt vitát szítson és elhintse a viszály magjait. Nem használtak sem a szép szavak, sem a megfontolt magyarázkodás. Legmegalapozottabb érveim is süket fülekre találtak, és különböző légből kapott előírásokra hivatkozva mindenáron azt akarta, hogy azonnali hatállyal másszam le a fáról. Szabálysértési eljárást helyezett kilátásba, majd egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy rendőrt hivat, mintha a rendőrök, vasúti rokonaikhoz hasonlóan, nem az állampolgárok érdekeit szolgálnák, hanem folyton azon mesterkednének, hogy kellemetlenséget szerezzenek a lakosság fán ülő tagjainak. Ez a feltételezés, amellett, hogy nevetséges és bosszantó, a karhatalom működésének teljes félreértéséről árulkodik, és álláspontjának tarthatatlansága egy idő után a parkőr fejében is szeget ütött, így mogorván folytatta birodalmát átszelő útját, melynek során azonban újból és újból átlépte a józan ész határait, és rendszeresen visszatért, hogy hangot adjon nem szűnő elégedetlenségének, valamint elhalmozzon rosszindulata félreérthetetlen megnyilvánulásaival.
    Reméltem, hogy az éjszaka közeledte őt is jobb belátásra téríti, és fennhéjazó, nyugtalan természetét meghazudtolva végül nyugovóra tér, hiszen nyilván kimerítették az örömtelen nap apró eseményei, amelyek immár kitörölhetetlenül múltja részévé váltak, és részleteik gazdagságával emlékei kiterjedt világát gyarapították. Reményeimet tovább növelte, hogy lassan-lassan az utolsó sétálók és a legmakacsabb kutyák is elhagyták a park területét, amely egyre inkább a sötétségtől súlyos levegő mély tartályává változott, ahol a fokozatosan növekvő fák elhanyagolt, vad képződményekké alakultak, és megvetemedett, göcsörtös karok százai nyújtózkodtak a felhők mögött felkapcsolt csillagok felé, melyek halványan pislogó villanykörteként sugározták űrbéli fényük távoli kilowattjait. Az éjszaka néptelen teremnek ígérkezett, mennyezet és kijárat nélküli huzatos doboznak, és úgy gondoltam, végre nyugodtan élvezhetem a jól megérdemelt egyedüllét áldásait, a magányos virrasztás örök jubileumát, annak minden árnyoldalával és mellékhatásával együtt, amelyek nem ritkán többet nyomnak ugyan a latban a kézzelfogható, gyakorlati előnyöknél, mégis közelebb állnak a szívemhez, mint a társasági élet örömei.
    Igazság szerint leginkább lakásom biztonságos fedezékének oltalmára vágytam, és valóban könnyűszerrel megtehettem volna, hogy egyszerűen lemászom a fáról és hazamegyek, ám a faágon elfoglalt pozícióm számos kényszerű megfontolást tett szükségessé, melyek mindegyike megint újabb problémákat vetett fel, így majdnem bizonyosnak tűnt, hogy ha nem is lehetetlen lejutnom a szilárd talajra, legalábbis a lehetetlenséggel határos, és nehezen kivitelezhető. Sem fizikai erőnlétem, sem előrehaladott életkorom nem képesítettek fel akrobatikus mutatványokra, melyek a fa magasságára és a törzsből kinövő ágak sajátos helyzetére tekintettel, alapos mérlegelés után is elengedhetetlennek tűntek, nem csupán a sikeres földetéréshez, hanem még ahhoz is, hogy erre egyáltalán próbát merjek tenni. Történetesen nem volt nálam sem kötél, sem egy valamirevaló kampó vagy vasmacska, nem beszélve a praktikusság szempontjából felülmúlhatatlan létráról, amely nagyban megkönnyíti a függőleges irányú helyváltoztatást, noha vízszintes terepen úgyszólván semmi előnye nincsen.
    Valahányszor letekintettem onnan a több-emberfeletti magasból, rögtön szédülés fogott el, és már az éjszaka első óráiban eleredt az eső, ami kitűnő lehetőséget nyújtott, hogy ismét bebizonyosodjon kalapom hasznavehetetlensége. Elgémberedve, szótlanul töprengtem a meteorológiai folyamatok visszáságain, és időnként, mintegy felüdülésképpen előhúztam a zsebkendőmet, hogy kifújjam az orromat.