|
|
|
Fenákel Judit
LÁTÓSZÖG
Talán attól, hogy most lent ülök a földszinten a férfiak helyén. A
szigorú szabályokat megenyhítette az idő meg a hívők fogyatkozása. Jobb
oldalon a férfiak, bal oldalon a nők, időnként átszólnak egymáshoz,
imaszünetekben meglátogatják egymást. Fölöttem a kupola csillagokkal
teleszórt kék ege, előtte ívben feszül a tórai parancsolat: Szeresd
felebarátodat, mint tenmagadat.
De akkor a súlyos parfümillatban gőzölgő karzaton voltam, a nők között.
A kupola csillagokkal teleszórt egét eltakarták a frissen szabott
ruhába bújt női hátak. Kalapok emelkedtek fölöttem, művirágok, lebegő
sálak függönyözték a kilátást. A szívemet pedig az elszánás dobogtatta,
nem bujkálok tovább a félhomályban, körvonaltalan, kocsonyás
kételkedésemet megfogalmazom, és kimondom: az Örökkévaló, akinek az
engesztelés napján mellemet verve megvallottam bűneimet, az Örökkévaló,
az egyetlenegy nincs többé.
Eddig se volt, csak én nem mertem megtagadni.
Nem Tőle féltem, anyuval kerültem az összeütközést, hisz nyílt
szembefordulásom a Gondviseléssel - ugyan mikor viselt gondot ránk,
amikor aput megölték, vagy amikor bennünket bezsúfoltak a marhavagonba?
- nem lesz mentes a hangos jelenetektől. Anyu a kötelességeimet fogja
sorolni, emelt hangon szórja rám a KELL- t meg a HAGYOMÁNY- t, hogy
nagyapa meg apu odafönt - hol az az odafönt, a zsinagóga kupolájában,
esetleg a felhőkben, vagy azokon is túl? - mit gondolnak majd rólam -
mit gondolhat, aki nincs? - órákig vitatkozhatok irracionális
butaságokon, hisz anyu nem akar meggyőzni, anyu azt akarja, hogy
engedelmeskedjek. Csakhogy az istenhit nem olyan, mint a takarítás meg
a mosogatás, amit meg KELL csinálni, vagy a lecke, amit szintén meg
KELL írni, és nem is olyan, mint a kötelező nagynéni-látogatás, hozzá
is el KELL menni. Miért? Csak. Vagy: így illik. Még inkább: így szokás.
Anyu nevelési elveiből kimaradt az így is lehet meg úgy is lehet.
Mindenre egyetlen megoldást tudott, a muszájt. De az Örökkévalóval más
a helyzet. Ha nem hiszek benne, nem erőltetheti rám. Elbújhatnék persze
látszatimák, látszat-áhítat mögött, nagy ünnepeken fölvenném a sötétkék
rakott szoknyát, és a templomban kelet felé fordulva szájamat mozgatnám
a Smone Eszré ütemére. Hosszúnapkor böjtöt tettetnék, aztán valami
eldugott zugban megtömném magam vajas kenyérrel, pészachkor otthon csak
maceszt rágcsálnék, szédereste figyelmesen követném a Hágádát, közben
az eszem másutt járna, mindenféle regényterveken. De hát tizenhárom
évesen nem hazudik az ember még kegyességből sem. Tizenhárom éves
korban az anyu iránti kíméletet képmutatásnak nevezik, és undorodnak
tőle. Az igazat minden körülmények között. Ebben rendíthetetlen voltam,
mint anyu a kötelességteljesítésben. Így aztán nem vettem fel a
sötétkék rakott szoknyát, és nem fordultam kelet felé nagyünnepeken,
hosszúnapkor nem böjtöltem, pészachkor kenyeret ettem, l á t v á n y o
s a n tagadtam meg őseim hitét, az egész világnak a képébe vágtam, hogy
nincs Isten. Még büszke is voltam magamra. Zsidó barátnőimet
Auschwitz-cal némítottam el, ha lenne fölöttünk Isten, a táborokat
lerombolta volna, és megmenti az ő választott népét. Keresztény
osztálytársaimat a szüzen fogantatással riogattam. Hogy képtelenség.
Hogy férfi beavatkozása nélkül nem születik gyerek. Mindenkit meg
akartam győzni. Le akartam győzni. A felvilágosult elme
agresszivitását, mint a szúró fényű reflektort, irányítottam arra, aki
gyanútlanul szóba állt velem.
Neofita buzgalmamat azóta is felismerem minden
újhitűben. Veszedelmes ellenfél a hitehagyott, új eszmék iránti
lelkesedésében feledtetni akarja a régit, ő a leghangosabb, a
legkegyetlenebb, az ő korbácsa üti a legmélyebb sebet egykori
eszmetársa húsába. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy tizenhárom
évesen estem át az elpogányosodáson, valódi fájdalmat csak anyunak
tudtam vele okozni.
És most? Ötvenöt év után újra a szegedi
zsinagóga kék ege alatt ülök a csillagokkal teleszórt kupola
védelmében, szemben velem a tórai parancsolat: Szeresd felebarátodat...
Csakhogy most a földszinten, a férfiak helyén bámulom a festett
csillagokat. Se ruhák, se kalapok, se művirágok, se sálak nem takarják
előlem a kilátást. Talán ettől. Megváltozott a látószög. Itt lent a
földszinten tágas és levegős a zsinagóga. Nem érzem a nehéz parfümök
szagát sem, és ha akarom, tekintetem átfúrja a festett eget, és elhatol
a valóságos ég kékjéig. Nem lettem templomos öregasszony, a
gyerekkorban elvesztett hitet, hiába szeretném, nem tudom magamba
visszaimádkozni. Nekem - fájdalom - továbbra sincs Isten. De másnak
azért lehet.
ANYU KEZE
Nem örököltem Anyu szépségét. Talán a kezem hasonlított egyedül az ő
fodros ujjú, hosszú, keskeny kezére, legalábbis a közeli barátnék
mondogatták, olyan a kezed, mint anyádnak, és ez nyilvánvaló dicséret
volt. Mindenütt vannak ilyen megjegyzésre érdemes családi darabok,
amelyekről a rokonok időről időre megtudakolják, aztán megvan még az a
kristályváza, amit a nagymama kapott nászajándékba?
S ahogy a kristályvázák el szoktak törni, a
gyertyatartók el szoktak kallódni, úgy múlt el anyu híresen szép keze
is, a fodros ujjakon bütykök, köszvényes csomók nőttek, a kézfej finom
bőrét barna foltok csúfították, az ujjak megcsavarodtak, egymás felé
görbültek vagy éppen hátat fordítottak egymásnak, a gyűrűk már
szappanos dörzsöléssel se csúsztak le az eltorzult gyűrűsujjakról,
ékszerészhez kellett menni, aki valami vágószerszámmal a jegygyűrűt is
eltávolította.
Mint a görcsös, göcsörtös faágak, olyanok
lettek anyu ujjai, nosztalgikus olajképeken lehet látni ilyet vénséges
parasztasszonyokon, a művész édesanyjának portréján például, s én
sokáig azt hittem, hogy a végtagoknak ez a fájdalmas eltorzulása
valahogyan a földmunka következménye. Nem mintha anyu nem vájta volna a
fagyott földet híresen szép kezével Dreher sörgyáros cukorrépa-tábláin,
de hát a földművelés csak átmeneti állapot volt az életében, tizenhat
éves korában kezdődő munkaviszonyát inkább az írás, számolás töltötte
ki, tisztviselő volt, beruházási vagy munkaügyi előadó, esetleg
bérelszámoló, ő volt a gyalog dolgozó, akire a mindenkori kormányok
hivatkozni szoktak anélkül, hogy észrevennék.
Anyu azért össze-visszacsavarodó öreg kezét is
ugyanúgy ápolta, ahogy régebben a szép fiatalt. Bőrvágó ollóval
levagdosta a fölösleges bőrvégeket, hogy a köröm holdja szabadon
maradjon, magát a körmöt hosszúkásra vágta, körömreszelővel simára
csiszolta, végül világos, majdnem testszínű lakkal belakkozta, és
nehogy a lakk megcsomósodjon, percekig lengette, szárítgatta. Hiúsága a
kézápolásban tartott ki legtovább. Már se hajfesték, se rúzs, se púder,
bütykös ujjai közül kicsúszott a toll, amivel a karácsonyi, névnapi
képeslapokat írta, elmaradtak egyenletes, jellegzetesen hurkolt
híradásai, hogy H. I. mi jól vagyunk, remélem ti is egészségben, a
barátnők kénytelenek voltak nélkülözni jókívánságait, és már a két szem
krumpliját is másnak kellett megpucolni, de a manikűrről, legalább a
körömreszelésről, lakkozásról nem mondott le. Sőt, rászokott, hogy a
jobb gyűrűsujján éktelenkedő legcsúfabb dudorodást nagy köves bizsu
gyűrűk alá rejtse, s megbízott bennünket, a húgomat és engem, hogy
amerre járunk, ilyen gyűrűket keressünk neki. Én éppen Bulgáriában
jártam, és megtaláltam az ideális gyűrűt, akkora, hogy a fél ujját
betakarta, középen pedig egy nagy sárga kő volt hivatott a gyűrű alá
leselkedő tekintetet megfékezni. Hoztam is diadallal, vártam arcán
felvillanni a nagy ritkán mutatkozó öröm jelét, de helyette családom
zavart mentegetőzése fogadott, anyu nincs a legjobb állapotban,
kórházba vitték, kisebb fajta agyérgörcs, egyáltalán nem súlyos, csak
hát tudtam én, hogy agyérgörcsnek az agyvérzést becézik, vagyis anyukám
elindult az utolsó megálló felé. A gyűrűt azért még évekig viselhette,
valahányszor orvoshoz indult.
Most én őrzöm a bolgár bizsugyűrűt. Viselhetném
is, hisz azok a csomók, dudorok, undok görbületek most már az én
kezemet csúfítják.
És a betűim is, amelyekhez ugyanúgy
ragaszkodom, mint anyu a manikűrhöz, kezdik tartásukat veszíteni, ha
nem figyelek rájuk, nem akarnak megkapaszkodni a papíron. De figyelek.
Mint anyu hajdanvolt szép kezére. Az ember utolsó pillanatig
ragaszkodjon egy darabkához önmagából.
|