Fenákel Judit
LÁTÓSZÖG

Talán attól, hogy most lent ülök a földszinten a férfiak helyén. A szigorú szabályokat megenyhítette az idő meg a hívők fogyatkozása. Jobb oldalon a férfiak, bal oldalon a nők, időnként átszólnak egymáshoz, imaszünetekben meglátogatják egymást. Fölöttem a kupola csillagokkal teleszórt kék ege, előtte ívben feszül a tórai parancsolat: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.
    De akkor a súlyos parfümillatban gőzölgő karzaton voltam, a nők között.
A kupola csillagokkal teleszórt egét eltakarták a frissen szabott ruhába bújt női hátak. Kalapok emelkedtek fölöttem, művirágok, lebegő sálak függönyözték a kilátást. A szívemet pedig az elszánás dobogtatta, nem bujkálok tovább a félhomályban, körvonaltalan, kocsonyás kételkedésemet megfogalmazom, és kimondom: az Örökkévaló, akinek az engesztelés napján mellemet verve megvallottam bűneimet, az Örökkévaló, az egyetlenegy nincs többé.
    Eddig se volt, csak én nem mertem megtagadni. Nem Tőle féltem, anyuval kerültem az összeütközést, hisz nyílt szembefordulásom a Gondviseléssel - ugyan mikor viselt gondot ránk, amikor aput megölték, vagy amikor bennünket bezsúfoltak a marhavagonba? - nem lesz mentes a hangos jelenetektől. Anyu a kötelességeimet fogja sorolni, emelt hangon szórja rám a KELL- t meg a HAGYOMÁNY- t, hogy nagyapa meg apu odafönt - hol az az odafönt, a zsinagóga kupolájában, esetleg a felhőkben, vagy azokon is túl? - mit gondolnak majd rólam - mit gondolhat, aki nincs? - órákig vitatkozhatok irracionális butaságokon, hisz anyu nem akar meggyőzni, anyu azt akarja, hogy engedelmeskedjek. Csakhogy az istenhit nem olyan, mint a takarítás meg a mosogatás, amit meg KELL csinálni, vagy a lecke, amit szintén meg KELL írni, és nem is olyan, mint a kötelező nagynéni-látogatás, hozzá is el KELL menni. Miért? Csak. Vagy: így illik. Még inkább: így szokás. Anyu nevelési elveiből kimaradt az így is lehet meg úgy is lehet. Mindenre egyetlen megoldást tudott, a muszájt. De az Örökkévalóval más a helyzet. Ha nem hiszek benne, nem erőltetheti rám. Elbújhatnék persze látszatimák, látszat-áhítat mögött, nagy ünnepeken fölvenném a sötétkék rakott szoknyát, és a templomban kelet felé fordulva szájamat mozgatnám a Smone Eszré ütemére. Hosszúnapkor böjtöt tettetnék, aztán valami eldugott zugban megtömném magam vajas kenyérrel, pészachkor otthon csak maceszt rágcsálnék, szédereste figyelmesen követném a Hágádát, közben az eszem másutt járna, mindenféle regényterveken. De hát tizenhárom évesen nem hazudik az ember még kegyességből sem. Tizenhárom éves korban az anyu iránti kíméletet képmutatásnak nevezik, és undorodnak tőle. Az igazat minden körülmények között. Ebben rendíthetetlen voltam, mint anyu a kötelességteljesítésben. Így aztán nem vettem fel a sötétkék rakott szoknyát, és nem fordultam kelet felé nagyünnepeken, hosszúnapkor nem böjtöltem, pészachkor kenyeret ettem, l á t v á n y o s a n tagadtam meg őseim hitét, az egész világnak a képébe vágtam, hogy nincs Isten. Még büszke is voltam magamra. Zsidó barátnőimet Auschwitz-cal némítottam el, ha lenne fölöttünk Isten, a táborokat lerombolta volna, és megmenti az ő választott népét. Keresztény osztálytársaimat a szüzen fogantatással riogattam. Hogy képtelenség. Hogy férfi beavatkozása nélkül nem születik gyerek. Mindenkit meg akartam győzni. Le akartam győzni. A felvilágosult elme agresszivitását, mint a szúró fényű reflektort, irányítottam arra, aki gyanútlanul szóba állt velem.
    Neofita buzgalmamat azóta is felismerem minden újhitűben. Veszedelmes ellenfél a hitehagyott, új eszmék iránti lelkesedésében feledtetni akarja a régit, ő a leghangosabb, a legkegyetlenebb, az ő korbácsa üti a legmélyebb sebet egykori eszmetársa húsába. Még szerencsésnek mondhatom magam, hogy tizenhárom évesen estem át az elpogányosodáson, valódi fájdalmat csak anyunak tudtam vele okozni.
    És most? Ötvenöt év után újra a szegedi zsinagóga kék ege alatt ülök a csillagokkal teleszórt kupola védelmében, szemben velem a tórai parancsolat: Szeresd felebarátodat... Csakhogy most a földszinten, a férfiak helyén bámulom a festett csillagokat. Se ruhák, se kalapok, se művirágok, se sálak nem takarják előlem a kilátást. Talán ettől. Megváltozott a látószög. Itt lent a földszinten tágas és levegős a zsinagóga. Nem érzem a nehéz parfümök szagát sem, és ha akarom, tekintetem átfúrja a festett eget, és elhatol a valóságos ég kékjéig. Nem lettem templomos öregasszony, a gyerekkorban elvesztett hitet, hiába szeretném, nem tudom magamba visszaimádkozni. Nekem - fájdalom - továbbra sincs Isten. De másnak azért lehet.




ANYU KEZE


Nem örököltem Anyu szépségét. Talán a kezem hasonlított egyedül az ő fodros ujjú, hosszú, keskeny kezére, legalábbis a közeli barátnék mondogatták, olyan a kezed, mint anyádnak, és ez nyilvánvaló dicséret volt. Mindenütt vannak ilyen megjegyzésre érdemes családi darabok, amelyekről a rokonok időről időre megtudakolják, aztán megvan még az a kristályváza, amit a nagymama kapott nászajándékba?
    S ahogy a kristályvázák el szoktak törni, a gyertyatartók el szoktak kallódni, úgy múlt el anyu híresen szép keze is, a fodros ujjakon bütykök, köszvényes csomók nőttek, a kézfej finom bőrét barna foltok csúfították, az ujjak megcsavarodtak, egymás felé görbültek vagy éppen hátat fordítottak egymásnak, a gyűrűk már szappanos dörzsöléssel se csúsztak le az eltorzult gyűrűsujjakról, ékszerészhez kellett menni, aki valami vágószerszámmal a jegygyűrűt is eltávolította.
    Mint a görcsös, göcsörtös faágak, olyanok lettek anyu ujjai, nosztalgikus olajképeken lehet látni ilyet vénséges parasztasszonyokon, a művész édesanyjának portréján például, s én sokáig azt hittem, hogy a végtagoknak ez a fájdalmas eltorzulása valahogyan a földmunka következménye. Nem mintha anyu nem vájta volna a fagyott földet híresen szép kezével Dreher sörgyáros cukorrépa-tábláin, de hát a földművelés csak átmeneti állapot volt az életében, tizenhat éves korában kezdődő munkaviszonyát inkább az írás, számolás töltötte ki, tisztviselő volt, beruházási vagy munkaügyi előadó, esetleg bérelszámoló, ő volt a gyalog dolgozó, akire a mindenkori kormányok hivatkozni szoktak anélkül, hogy észrevennék.
    Anyu azért össze-visszacsavarodó öreg kezét is ugyanúgy ápolta, ahogy régebben a szép fiatalt. Bőrvágó ollóval levagdosta a fölösleges bőrvégeket, hogy a köröm holdja szabadon maradjon, magát a körmöt hosszúkásra vágta, körömreszelővel simára csiszolta, végül világos, majdnem testszínű lakkal belakkozta, és nehogy a lakk megcsomósodjon, percekig lengette, szárítgatta. Hiúsága a kézápolásban tartott ki legtovább. Már se hajfesték, se rúzs, se púder, bütykös ujjai közül kicsúszott a toll, amivel a karácsonyi, névnapi képeslapokat írta, elmaradtak egyenletes, jellegzetesen hurkolt híradásai, hogy H. I. mi jól vagyunk, remélem ti is egészségben, a barátnők kénytelenek voltak nélkülözni jókívánságait, és már a két szem krumpliját is másnak kellett megpucolni, de a manikűrről, legalább a körömreszelésről, lakkozásról nem mondott le. Sőt, rászokott, hogy a jobb gyűrűsujján éktelenkedő legcsúfabb dudorodást nagy köves bizsu gyűrűk alá rejtse, s megbízott bennünket, a húgomat és engem, hogy amerre járunk, ilyen gyűrűket keressünk neki. Én éppen Bulgáriában jártam, és megtaláltam az ideális gyűrűt, akkora, hogy a fél ujját betakarta, középen pedig egy nagy sárga kő volt hivatott a gyűrű alá leselkedő tekintetet megfékezni. Hoztam is diadallal, vártam arcán felvillanni a nagy ritkán mutatkozó öröm jelét, de helyette családom zavart mentegetőzése fogadott, anyu nincs a legjobb állapotban, kórházba vitték, kisebb fajta agyérgörcs, egyáltalán nem súlyos, csak hát tudtam én, hogy agyérgörcsnek az agyvérzést becézik, vagyis anyukám elindult az utolsó megálló felé. A gyűrűt azért még évekig viselhette, valahányszor orvoshoz indult.
    Most én őrzöm a bolgár bizsugyűrűt. Viselhetném is, hisz azok a csomók, dudorok, undok görbületek most már az én kezemet csúfítják.
    És a betűim is, amelyekhez ugyanúgy ragaszkodom, mint anyu a manikűrhöz, kezdik tartásukat veszíteni, ha nem figyelek rájuk, nem akarnak megkapaszkodni a papíron. De figyelek. Mint anyu hajdanvolt szép kezére. Az ember utolsó pillanatig ragaszkodjon egy darabkához önmagából.