Kiss Lajos András
A KIVÉTEL MINT ELLENÁLLÁS

Az utóbbi néhány évben kíváncsiságból és oktatói kötelességem miatt is viszonylag sokat foglalkoztam a francia filozófia és társadalomelmélet néhány kortárs személyiségével. (Kortársakat mondok, noha a legtöbbjüknek már csak továbbélő szelleme "kísért" közöttünk.) Ami az olvasás során a leginkább feltűnő volt számomra a sokszor egymással is perlekedő álláspontokban, az éppen az ellenállás lehetőségének vagy lehetetlenségének szinte minden gondolkodónál megjelenő problémája. Mégpedig elsősorban a nyugati demokráciákban megjelen(het)ő ellenállásé, ami szerintük - de szerintem is - intellektuálisan és erkölcsileg is a legizgalmasabb kérdésnek tűnik. Nem mintha a totalitárius rendszerekkel szembeni ellenállás másodlagos jelentőségű - nem, semmiképpen sem ezt akarom mondani, mint ahogyan Lyotard, Deleuze, Foucault vagy Bourdieu sem állítanak ilyesmit. De ott, ahol a Gonosz teljes fegyverzetében mutatkozik meg, s ha brutális arzenáljához hozzávesszük a diktatúra hétköznapi banalitását (Arendt) vagy azt az esztétizáló/dionüszoszi kreatív "örömujjongást" (Ryklin), amely olykor még a "rendszer" áldozatait is elbűvöli, szóval még ezekkel a kiegészítésekkel együtt is, a totalitárius rendszerek esetén talán mégis egyszerűbb helyzettel van dolgunk. Ámbár, ki tudja?
    Mindenesetre már azt sem egyszerű eldönteni, hogy melyik intellektuális magatartás az, amely a rendszerrel szembeni ellenállást hivatott kifejezni, akárcsak rejtett és áttételes üzenetek formájában. Például sokáig általános volt az egyetértés, hogy Mihail Bahtyinnak a karneváli kultúrával, illetve a groteszk testtel kapcsolatos elmélete nem csekély mértékben a sztálini totalitárius renddel szembeni ellenállás szubtilis formája, természetesen a kultúrfilozófia álcája mögé rejtve. A népi kultúra, a karneváli test horizontális topográfiája a vertikális, az ún. hivatalos és kanonizált kultúra ellensúlyát hivatott kifejezni a bahtyini elméletben. A viszonyok megfordítása, a fenn és a lenn megcserélése, mintegy az ellenállás és a lázadás performatív erejének tanúbizonyságát mutatja fel, s nem is csak a premodern világra vonatkozó érvényességgel.
    Újabban viszont hallhatóak más hangok is. Boris Groys szerint Bahtyin népi kultúráról szóló írásaiban inkább beletörődés olvasható a sztálini totalitárius rend valóságába, sőt, akár annak affirmációját is észrevehetjük. A karneváli/groteszk antiindividualizmusa, valamit az a körülmény, hogy a groteszk testnek nincsenek határozott kontúrjai, hiszen a belső és külső úgyszólván differenciálatlanul egybeolvad benne - mindez homályban hagyja az ellenálló kilétét és az ellenállás helyét. A sztálini "Gesamtkunstwerk" össznépi esztétizáló happeningje, az életvilág totális esztétizálása, minden individuális (arisztokratikus) érték tagadása nagyon is megfelel a bahtyini karneváli/népi kultúra eszmei mondandójának.
    "Vesd meg a lábad", írja Babits. De szilárd én-identitás nélkül, voltaképpen ki az, aki megveti a lábát? És hol? Nem állítom, hogy Groys efféle interpretációja vitán felül áll. De a kritika iránya mégis elgondolkodtató.
    "Úgy élj, hogy a lelked is test legyen", mondja Babits. Igen, ezt az imperatívuszt nem nehéz felszólításként értelmezni az egyes személy, a konkrét ember teljes értékű integritásának megteremtésére. Az sem igen vitatható, hogy ebben a mondatban a sikeres ellenállás a priori feltételéről is szó van, függetlenül az ellenállás alanyának és tárgyának különös történeti formáitól. Hogy legyen ellenállás, ahhoz kell lennie ellenállónak is! Csakhogy a posztmodern demokrácia elsődleges deficitje éppen itt érhető tetten, azaz az emberek, a dolgok és a viszonyok egyértelmű definiálhatóságának hiányában.
    Jean-François Lyotard főművében, a Le différend-ban hevesen elutasítja az azonosítható szubjektum (értsd: az ellenálló) identifikálhatóságának lehetőségét is, és éppen azért, hogy legalább az "ellenállásra képes szubjektum" csökevényes maradékát meg lehessen menteni. Ugyanis Lyotard szerint minden univerzalisztikus diskurzus azt a célt tűzi maga elé, hogy megismerje, kiismerje és ezen keresztül uralja a szubjektumot. A politikai diskurzus elsődleges célja pedig éppen abban a törekvésben van, hogy minden más diskurzus foglalata legyen. A huszonegyedik század elejére láthatóan egyetlen ilyen univerzális politikai erő maradt meg a porondon: a monopolkapitalizmus és ennek gazdaságfilozófiai inkarnációja, az ökonómiai liberalizmus. Ezt a világot már csak azért sem szabad minden kritika nélkül elfogadnunk, mert eltűnt minden látható konkurense. Ennek a világnak az első számú imperatívusza így szól: "Nyerj időt, mert ha időt nyersz, akkor pénzt nyersz, s akkor további pénzt nyersz...!" A politikus, mondja Lyotard, esküszik a mondatok dialektikájára; azaz a politikus (és a politika) azt szeretné elérni, hogy az általa kimondott mondatra rákövetkező mondat az ő mondatát folytassa. S ez az, amihez nem szabad asszisztálni! Talán nem felesleges megemlíteni, hogy Lyotard honfitársa, Pierre Bourdieu - aki egyébként gyökeresen más társadalomtudományi "műfajt" teremtett meg - élete alkonyán ugyanerre a következtetésre jutott.
    A politika univerzális nyelvjátékával a kivételt kell szembeszegezni, mondja Lyotard. Ilyen kivétel volt például a Dreyfus-per Franciaországban. Zsidó név - katonatiszti hivatás. Szokatlan, kivételes nevekkel kell színvallásra kényszeríteni a politikát, hogy fedje fel igazi arcát, s valljon színt. Mi viszont, az "ellenállók", ne hagyjuk kiismerni és főleg leírni önmagunkat (talán még saját magunk előtt sem), mert ellenkező esetben előre megírt forgatókönyvek szereplőivé válunk. A politikában egyetlen imperativust fogadjunk el: mindenképpen kapcsolódni kell, mert nem lehet nem kapcsolódni.
    Ebből persze az is következik, hogy az ellenállás lehetősége vagy lehetetlensége jóval összetettebb kérdés annál, mint aminek az első pillanatra tűnhet. Az ellenállás metafizikai problémáját, ha időlegesen is, mindenképpen le kell választani a direkt politikai ellenállás ügyéről, és mélyebb megalapozás után kell nézni. Ugyancsak nem kerülhetjük meg annak a problémának a mégoly vázlatos áttekintését sem, amelyet az organizmus/környezet, illetve a szubjektum/objektum viszonynak szokás nevezni.
    Ha a szubjektum és a külvilág viszonyának elemzése során a mondandónkat mélyebbre ásott elméleti fundamentumra szeretnénk építeni, mint amit a bevett politika-filozófiai munkák kínálnak, akkor jó szívvel ajánlhatom Sigmund Freud A halálösztön és az életösztön című munkáját, mivel e könyvecskében rendkívül inspiráló gondolatokra és ötletekre lelhetünk az ellenállás pszichogenetikai, ontológiai eredetének felfejtéséhez.
    Freud olyan - bevallottan szellemi kalandnak nevezett - utazásra invitálja az olvasót, amelynek során feltárulkozhat előttünk az emberi tudat és az őt körülvevő világ bonyolult és véglegesen soha le nem küzdhető ellentmondásos természete. Freud azt ajánlja, hogy képzeljünk el egy szervek nélküli élő organizmust, mondjuk egy hólyagot, amelyet egy még nem differenciálódott hártya, burok vagy finom membrán választ el a külvilágtól. Ez a külső réteg valamilyen hiperérzékeny bőrfelületként körbezárja az említett organizmust, ugyanakkor a burok kinyújtja virtuális "csápjait" a külvilág felé is. Ez a külső fedő- vagy takaróréteg egyfajta ős-agykéregként funkcionál. Jó esetben elég szilárd ahhoz, hogy a külső ingereket vagy legalábbis azok egy részét foglyul ejtse, ha úgy teszik: ellenállásra képes (tehát az ingerek nem hatolnak át rajta úgy, mint mondjuk a fény a tiszta üvegen), miközben persze maga is változik a befogott ingerületek hatására. A hártya azonban anynyira megkeményedhet, hogy teljesen elzárja az organizmustól a külvilágot. Habár Freud így nem állítja, gondolatmenetétől mégsem idegen a következtetés, hogy a túlzottan erős ellenállás betokosítja a hólyagot, aminek következtében az organizmus megsemmisül, vagy valamilyen előre elrendezett harmónia játékszereként működik; ilyenformán önállótlan és inaktív lényként egyike lenne a kozmikus mozgások számtalan elemének.
    Az emberi tudat, ez a kozmikus magányra ítélt, semmivel sem összehasonlítható finom hártya, mégis képesnek mutatkozik valamilyen definiálhatatlan atopikus létezésre. Idézem Freudot: "Ez a kis darab élő anyag a legerősebb energiákkal telített külvilág közepett lebeg, amelynek ingerhatásai agyoncsapnák, ha nem lenne az inger elleni védő berendezéssel ellátva. Ehhez oly módon jut, hogy legkülsőbb felülete feladja az élőt megillető szerkezetet, úgyszólván anorganikussá válik, és most már mint külön takaró vagy hártya távoltartóan hat az ingerekre, ezzel eléri, hogy a külvilág energiái intenzitásuknak csak egy töredékével tudnak továbbhatolni a legközelebbi, élőnek maradt rétegekbe. Ez utóbbiak most már az inger elleni védő mögött a keresztül bocsátott inger felvételének szentelhetik magukat." (Freud, Sigmund: A halálösztön és az életösztön. Múzsák, Bp. 1991. 46.)
    S pontosan erről van szó! A politikai ellenállás aktuális feladata és lehetőségtere csak a conditio humana ontogenezisének alapösszefüggéseibe illesztve nyeri el valódi értelmét. Freudot követve nyugodtan megfogalmazhatjuk, hogy az emberi autonómia lényege olyan immunrendszer kiépítése, amely nem zárja el a szubjektumot a környezetétől, de nem is hagyja, hogy annak puszta játékszere legyen. Csak az autonóm individuum képes ellenállásra, noha - s ebben osztom a francia posztmodern álláspontját - az autonóm szubjektum végérvényes definíciója éppenséggel maga is autonómiadeficitet eredményezne.
    De nem éppen erről beszél Bibó István is, miként azt Kovács Gábor felidézi? Így indokolja, hogy miért fogadta el - némi hezitálás után - a politikai életben az aktív részvétel csábító/taszító lehetőségét az 1956-os orosz megszállást követő napon: "Mikor meghallottam, hogy jönnek az orosz csapatok, akkor megfájdult a hasam, és akkor éreztem, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. És ezzel a hasfájással feküdtem le. Reggel felébredtem azzal a nyugodt tudattal, hogy természetes, hogy nekem kell miniszternek lennem, azzal a tudattal, hogy nagyot csalódnék, ha nem lennék miniszter."
    Bibó "megölte a magában rejtőző marionett-bábut" (Paul Valéry), és autonóm lényként döntött, noha döntése inkább erkölcsi, mintsem politikai természetű volt. Bibó kicsit játékos, "kivételszerű" és esztétizáló indoklása az ellenállás ama különös lehetőségére utal, amely nem áll távol a Lyotard vagy Deleuze ajánlotta stratégiától sem, noha Bibó nyilván nem osztaná a filozófusok antipolitikai beállítottságát. Pedig az említett franciák vagy éppenséggel Peter Sloterdijk újgnosztikus politikaellenességének is van némi alapja. Érdemes elgondolkodni, hogy valóban a teljes igazságot tartalmazza-e az a tradíció, amely Arisztotelésztől Arendtig szívósan jelen van az európai gondolkodásban: hogy az ember zoon politikon? És ha az ember legtöbbször mégis inkább homo familiarisként vagy homo eroticusként nyilvánul meg? A politika mindent bekebelező jellege éppen abban áll, hogy foggal-körömmel ragaszkodik ehhez az érdekeihez nagyon is jól illeszkedő definícióhoz. "Nem lehetsz semleges, állást kell foglalnod valamelyik oldal mellett!" Újabban ez lett a magyar politikai elit és a hozzájuk csatlakozott médiaértelmiség kedvenc imperativusa. Nos, éppen az ilyen beszédekkel szemben kell ellenállást tanúsítani. Teljesen egyetértek Bíró Bélával: "Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet például ma már anélkül cserélhetem fel, hogy akár a legkisebb változás mutatkozna."
    Az ellenállás eredményessége pedig éppen azon áll vagy bukik, hogy mennyire sikerül kicselezni és leleplezni a politikai diskurzus totalizáló, egyszersmind bénító törekvéseit. Amíg Lyotard a kivétel jelentőségét hangsúlyozza, addig Deleuze, ha lehet, még radikálisabb ellenállást javasol. Radikálisabbat és mégis lágyabbat, pontosan olyat, mint amiről Farkas Márton Attila beszél, Lao-ce hasonlatára hivatkozva. "Az őrült hatalmaknak vízként kell ellenállni, keménységgel szemben a lágyság adta áthatóságot érvényre juttatni."
    Amit Deleuze a közvélemény illékony, mobil és nomadizáló természetéről mond, igencsak hasonlít ehhez. A modern demokráciákban egyébként sincs egységes közvélemény, csak egymással konkuráló, inkább játékos, ironikus és karneváli (mint Bahtyinnál) közvélemény-fragmentumok, nincsenek "komoly" és végérvényesen rögzített álláspontok. Deleuze-nél a jelenkori demokráciák banális és bürokratizált apparátusaival való ellenállás másik formája az emberi lét tudatos "animalizációja". "Nincs más eszköz, mint állatként megnyilvánulni (röfögni, turkálni, vicsorogni és grimaszolni) azért, hogy valahogy kibírjuk a szégyent. A gondolat néha közelebb van ahhoz az állati léthez, amely éppen elpusztul, mint az élő emberhez, (s kiváltképp) a demokratához." (Deleuze, Gilles Qu?est-ce que la philosophie? Minuit, Párizs, 1991. 103.)
    Ezt akár túlzásnak is tekinthetjük. Az mindenesetre biztos: az ellenállást így vagy úgy, de mindig újra kell kezdeni.