Horgas Béla
RESZKETÉS

Minden föld puszta lesz mire mienk lenne
és minden kastélyból csak az üres romok
fogadják a győztest aki megszáll benne.
Így győzünk mi, szomjas, gyűrt Napóleonok
s ha megállunk este valamely ablakban
s kinézünk a házak fölött a vad égre,
szívünk reszket, mintha minden alkonyatban
egy hasztalan meghódított Moszkva égne.
(BABITS MIHÁLY)

Ha libikókára ülök vele és ráhangolódva különbségeinkre vonalhajlítással kísérletezem újra meg újra azt kérdezem
    elég-e ha ellenállás vagyok - szavai szerint?
    S hogyan is lehetek mit jelent a szó?
    A hiábavalóság megragadásán túl még mire támaszkodhatnék?
    Kimaradáson félreforduláson elzárkózáson szembeforduláson végül is a tagadáson túl mit állíthatnék?
    Talp alatti földhöz hogyan tapadjak?
    Érzeteim zűrzavarában sustorgó szorongás és tárgyatlan reménykedés hullámain juthatok-e hova vagy maradhatok-e hol?
    Vagy pihegjek csak önelégülten éltem eleget?
    Vagy rémüldözzek boldogságaimban ennyi szerencse után mi következhet?
    Vagy mutogassam kétségeim cifra rongyait szétszakadt és kifordult-tépett részeim rángását hogy volt és van elég szenvedni valóm és így óvakodjak?
    Nem akarok óvakodni és nem akarok nem akarni sem és nem fogadom el hogy romboltam-hódítottam volna.
    Nem tartozom a győztesek közé de így is reszketek versemben az esztendőkkel se versenyeztem és mégis reszketek habzó szájúakkal hiúságból aláhanyatló kortársaimmal együtt nem vinnyogtam Moszkvát nem én gyújtottam föl de reszketek mert látom és tudom hogy fölöttem is ég.
    Besorolódom. Kiveszem a részem zuhan rám nélkülem is megtörténik velem ez a libikóka is kattog csak szavak ismétlődnek sírnak nincs kijárat sehol nyugvó pont vagy remény hogy elrendeződhet jottányit is legalább.