LIGETMAGYARORSZÁG?

A Liget első, 1986 tavaszán betiltott, bezúzott majd két évvel később megjelentetett számában Levendel László Egy ország gyógyítása című esszéjét így zárja: "Nagy gazdasági nehézségeink közepette bizonyára vezet út egy olyan szociálpolitikához és népegészségügyhöz, melyre új magyar csodaként figyelne a világ, s amely támasza lehetne a gyógyulást kereső magyarságnak is. Egy ilyen népegészségügyi reform-vállalkozás sikere sok fejlődő és közepesen fejlett ország, egyszerűbben: a szegények számára is biztatást jelenthetne. A boldogság kék madara hátha nem a nagy, gazdag országok felhőkarcolós modern városaiban érzi jól magát, hátha ellátogatna Ligetmagyarország szelíd tájaira, ahol nem a vagyon, a fegyverek ereje, a más népek és a természet feletti uralom, hanem a nehéz sorsban edződő tehetség, a szellem ereje, a másik ember szeretete jelenti az értékeket, az ember önérzetét, egészségét, a teljesebb életet."
    Az egész ország - nem csupán fizikai - gyógyulását kereső orvos nagyapám, a Liget egyik alapítója bizonyára nem sejtette, hogy húsz évvel a leírtak után a magyar szociálpolitika és népegészségügy korántsem tűnik csodálatosnak, és a boldogság kék madarát messze kergetik a mára telítődött autópiac újabb és újabb prototípusaiból pufogó gázok. Megátalkodott optimizmusa és életszeretete hozta haza a bori munkatáborból, és ültette fejébe egy élhető ország vízióját, amit Ligetmagyarországnak nevezett, ahol ember és ember, ember és természet kapcsolódása a szó minden értelmében egész-séges.
    A Nemzeti Fejlesztési Hivatal a II. Európa Terv előkészületeit végezve olyan frappáns ötleteket, gyakorlatban is megvalósítható terveket gyűjtött, amelyek segítségével közelebb juthatunk ehhez az országvízióhoz. Az "Élhető környezet" program keretében a Liget tíz alkalomból álló vitasorozat megrendezését vállalta, hogy a környezeti nevelés kérdéseiről meghallgassa és rögzítse tanárok, könyvtárosok, egyetemi oktatók és hallgatók, környezetvédő civil szervezetek képviselőinek véleményét. 2004 végén megjelent ökológiai olvasókönyvünk, a Ligetszépe tematikájából kiindulva a találkozókon konkrét, gyakorlati és tágabb értelemben vett, elméleti kérdések is felmerültek. Csongrádon a Városi Galériában, Budapesten a Budai Tankönyvcentrumban, Kaposvárott, Solton, Gödöllőn a megyei és városi könyvtárakban, Egerben a Károlyi Főiskolán, Debrecenben az egyetemen, Celldömölkön a Polgármesteri Hivatalban, Veszprémben a Vetési Gimnáziumban, zárásként pedig a Liget klubjában kerestük a választ: a módot legalább egy tenyérnyi Ligetmagyarország megteremtésére. A helyszínek megválasztásánál igyekeztünk minél szélesebb réteget megszólítani, és ebben komoly segítséget jelentett a szervezők lelkesedése. Fontosnak éreztük, hogy a nagy egyetemi városok mellett eljussunk kisebb településekre is, hiszen Solt nyilvánvalóan más gyakorlati gondokkal küzd, mások a lehetőségei, mint Budapestnek. Elképzelésünket megerősítették a pedagógusok, akik szép számban jelentkeztek felhívásunkra, és hálásak voltak a figyelemért, az ajándékba vitt Ligetszépe olvasókönyvért és a folyóirat példányaiért - hálásak, mert mint elmondták, az oktatási és környezetvédelmi minisztériumok illetékes hivatalnokainak mindennapi munkájából éppen ez a figyelem, ez az odafordulás hiányzik, hogy a gyerekekkel, fiatal felnőttekkel foglalkozó szakemberek úgy érezhessék: valóban fontos, mit gondolnak, mit éreznek, mire vágynak.
    A II. Európa Terv Parlamentben rendezett nyitó konferenciájának visszatérő, szinte minden előadó által hangoztatott kulcsszava a versenyképesség volt. Számtalanszor elhangzott a miniszterelnök szájából éppúgy, mint az ipar, a gazdaság és a területfejlesztés témakörét képviselőkéből, akik délelőtt zsúfolásig telt teremben beszélhettek. Délutánra az érdeklődők létszáma jelentősen megcsappant: ekkor jutott szóhoz - afféle "futottak még" kategóriában - az esélyegyenlőségi, az oktatási, és a környezetvédelemi miniszter, és Tausz Katalin szociológus, aki figyelemreméltó bátorsággal megfogalmazta: mintha a délelőtti és a délutáni ülés két, merőben különböző konferencia volna. Elgondolkodtató az a tény is, hogy a "kultúra" szó semmilyen formában nem hangzott el a nap folyamán - a Parlamentben persze nem illik csúnya szavakat használni.
    Engels Marx temetésén arról beszélt, hogy az embereknek előbb enniük, lakniuk és ruházkodniuk kell, hogy vallással, művészettel foglalkozzanak. Ez valószínűleg igaz egyetlen szó módosításával: nem előbb, hanem egy időben. A sokszor hangoztatott, különféle köntösbe burkolt politikai álláspont, hogy a gazdasági növekedés érdekében átmenetileg el kell fogadjuk az embertelen, szellemellenes körülményeket, hogy a jövőben jobb legyen a helyzet, alapvetően hibás, mert a prosperitásért küzdő emberekből rövid idő alatt kiöli a szellemi igényességet. Kiváló példa erre a kulturális minisztérium széles mellel felvállalt, kiemelt támogatást élvező, angol licenc alapján készült kezdeményezése, a Nagy Könyv-program. A mesterségesen generált kultusszal, a versenybe kényszerített könyvek amerikai filmadaptációinak mutogatásával nem növeljük az emberek olvasási kedvét, és különösen nem segítjük a valóban értékes művek elmélyült, értő olvasását. Fogyasztók leszünk, nem olvasók, a könyv pedig fogyasztási cikk, mint a fogpaszta és a hűtőszekrény, és így már valóban mindegy, melyik márka a kedvencünk: Tolsztoj vagy Stephen King. Illúzió azt gondolni, hogy a televíziózás elhatalmasodása ellen éppen a televíziónézés további generálásával védekezhetünk, hiszen amíg az emberek a showműsort nézik, addig sem olvasnak, bár azzal áltatják magukat, hogy részt vesznek valamiféle kulturális tevékenységben. Pedig dehogy.
    A show-műsor készítői persze nem áltatják magukat: pontosan tudják, hogy az államilag támogatott kultúrprogramokban zsíros anyagi lehetőségek rejlenek, de az üzleti fogást az illendőség kedvéért a népművelés cukros mázával kell leönteni, amibe kedvtelve harap a jószándékú, ám csúnyán becsapott tanár, könyvtáros, könyvesbolti eladó. A Ligetszépe ökológiai olvasókönyv utolsó fejezete a média felelősségét tárgyalja, és a kérdéskört érintve minden egyes találkozón visszaköszönt a tévénézésbe bambult diákokkal dolgozó pedagógusok kétségbeesett panasza. Nem pusztán tehetetlenségről van szó, hiszen a tanárképzés és az alaptanterv is igyekszik idomulni a megváltozott kulturális viszonyokhoz. A pedagógusok lassan elfogadják, hogy a média jó oktatási eszköz lehet, ha megfelelően használják - de ehhez maguknak is nagyon sokat kell tanulniuk. Az elhivatott szakembereknek nem ez jelent problémát, hanem a média minden kontrollt nélkülöző terjeszkedése, amely rohamosan átformálja a gondolkodásmódot, az értékrendszert, a világképet - és úgy tűnik, ebben a formálódó világképben még az a tenyérnyi Ligetmagyarország sem fér meg.
    Hiszen elsősorban erről van szó: a világképről. Hogy "a vagyon, a fegyverek ereje, a más népek és a természet feletti uralom" vagy "a nehéz sorsban edződő tehetség, a szellem ereje, a másik ember szeretete" áll a központban. Választanunk kell, és választásunkat vállalva cselekedni - és ez a mindennapos, nehéz teher kettős súllyal nyugszik minden pedagógus vállán, hiszen munkája csak úgy lehet hiteles, ha saját meggyőződése a tanóra minden percében megmutatkozik: egy számtanpélda megoldásában, egy verselemzésben éppúgy, mint a molekulák és a fekvőtámasz magyarázatakor. A környezeti nevelés ugyanis nem a hagyományosan "reál" tantárgyak - a környezetismeret, kémia, biológia, fizika - kizárólagos feladata, hiszen a szellemi vagy az épített környezet is védelemre, gondoskodásra, odafigyelésre szorul, mint az erdők, mezők növényzete és állatvilága. Környezetünk része a másik ember is, és ezt különösen fontos ma hangsúlyoznunk, amikor a versenyképteleneket valami társadalmi megegyezés következtében már nem hajítjuk le a Taigetoszról. Legfeljebb hagyjuk: lógjanak egy kicsit, amíg megteremtjük a problémáik kezeléséhez szükséges gazdasági egyensúlyt.
    A versenyképesség ellentéte azonban nem a szolidaritás, hanem az együttműködés, mint ezt a budapesti találkozón Victor András megfogalmazta. Az ökológia, amit Lányi András nyomán a Liget leginkább ?együttéléstan?-ként értelmez, éppen az együttműködést helyezi középpontba - oktatása, ismerete tehát nem pusztán a környezet védelmét szolgálja, hanem valamennyi társadalmi probléma megoldásának kulcsa lehet. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy az általános tanárképzés része legyen az ökológiai alapismeretek oktatása, hogy a tanári pályát választók a helyesíráshoz, filozófiához hasonlóan ökológiai etalonvizsgán bizonyítsák: legalább elgondolkodtak az együttéléstan kérdésein. Nagyapámtól örökölt megátalkodott optimizmusom lehet az oka, hogy hiszem: az ismeretet önálló gondolat, majd érzés és érzelem követi, és így alakulhat ki valamiféle személyes kötődés, vágyakozás - így formálódik az a tenyérnyi Ligetmagyarország.
    Gondolkodó, érző, szuverén világképpel rendelkező emberekkel ismerkedhettünk meg minden találkozón, a beszámolókból mégis úgy éreztük: kevés a személyes elkötelezettség, ha az intézményi háttér nemhogy segítséget nem nyújt, de inkább hátráltatja a munkát. Egybehangzó véleményként fogalmazódott meg, hogy az általános iskolai oktatás után a középiskolákban már nincs idő környezeti nevelésre, nem illeszthető be a tanmenetbe, és a felvételi hajszákba kényszerített diákok a versenyképesség szelleméhez idomulva éppen nem együttműködésről és együttélésről akarnak hallani.
Az általános iskolákban működő erdei iskola programok után a középiskolai képzésben megszakad a folyamat, a felsőoktatásban pedig a szakirányban részt vevő hallgatókon kívül a diákok nem találkoznak a kérdéssel - csak a bulvársajtó színeseiben olvashatnak izgalmas természeti katasztrófákról, felmelegedésről meg jégkorszakról, politikai egyezményekről és gazdasági következményeikről, hallhatják a rádióban, hogy az amerikai elnök tanácsadója szerint a széndioxid-kibocsátás csökkentése veszélyezteti a gazdaságot, és ezért nem része a jövőnek: mindezt megemészthetik vagy emésztetlenül elfelejthetik, akár egy amerikai katasztrófafilmet.
    A felszínes, médiából ömlő "ökoshow" éppen azért veszélyes, mert megnyugtatja a lelkiismeretet: a programok készítői úgy érzik, fogyasztható formában figyelmeztették az emberiséget, a fogyasztók pedig igazolva látják önnön tétlenségüket: hiszen mit tehetne az egyes ember a globális folyamatokkal szemben? Valóban, mit? Az iskolákban kötelezően "letudandó" programnapok ugyan nem jelentenek megoldást - de van-e más módja a figyelemfelkeltésnek? A veszprémi találkozón egy tanárnő ötlete volt, hogy a Víz napjától (március 22.) a Föld napjáig (április 22.) tartó hónap során a pedagógusok minden tantárgyból egyetlen órát valamiféle kapcsolatba hozzanak a környezettel. Hosszú évek óta újra és újra elmondja javaslatát a tantestületnek, de hatvan kollégája mereven (vagy inkább unottan?) ellenáll - vajon miért? Miért nem kapkodnak lelkesen a szombathelyi tanárnő programja után, akit a celldömölki találkozón ismerhettünk meg? Gyöngyössyné Kemény Katalin komplex történelemórákat tart, például a hulladék történetéről az ókori görögöktől napjainkig. Hívásra "házhoz megy" - de hívják-e?
A hulladékkezelés a találkozók egyik leggyakoribb témája volt - mert bár megfogalmazódott a nyilvánvaló kétely, hogy a használt elemek és újságpapírok begyűjtésével megoldjuk-e a környezetszennyezés problémáját, egyetértettünk, hogy a hulladék jelzésértékű metafora: civilizációnk kéretlen mellékhatása, és alkalmas az egyéni felelősségérzet kialakítására. De mint Kacziba Lajosné, a solti találkozó szervezője elmondta, könnyen hiteltelenné válhat a környezetvédelem, ha a gyerekek azt látják, a sok munkával öszszegyűjtött hulladékot végül a többi szeméttel összeöntve szállítják el - mert nem mindenhol vagy nem kellő mértékben megoldott a szelektív kezelés. A lelkiismeretfurdalástól gyötört pedagógus talán ügyeskedik és lopva, a gyerekek háta mögött gondoskodik az elszállításról - de bizonyára nem helyes, ha a tanár pedagógiai okokból hazugságba kényszerül. Talán annak a gödöllői tanárnak van igaza, aki a Waldorf iskolában osztályonként elhelyezett szelektív hulladékgyűjtőket szemlélve annak örül, hogy azok soha nem telnek meg - bár számomra kétséges, hogy ez az áltatás felvilágosult elutasításának és nem pusztán a lusta érdektelenségnek köszönhető. De ha mégis: elegendő-e elutasítani és ellenállni? Babits írta: "semmi vagy, ha nem vagy ellenállás". De vagy-e valami? Felépíthető-e Ligetmagyarország puszta ellenállásból?
    Az utolsó találkozót a Liget baráti körében tartottuk, hogy összefoglaljuk az addig hallottakat. Optimisták nem voltunk, inkább keserűen realisták.
A globális katasztrófák jelenségeit, az ökocídium lehetőségét mérlegelve aztán Farkas Attila Márton levonta a végső következtetést: "Sokat azért ne várjatok a világvégétől."
HORGAS JUDIT