Mesterházi Márton
ÁLOM ÉS RÁCIÓ
Ovidius és egy kis Shakespeare
(részlet)

"...pocal deklamovat latinske verse..."

A pocsolya-részeg Otto Katz tábori lelkész a konflisban - mindenféle nótázás, ordítozás, kukorékolás és búskomorsági roham, leszerelt történetmondói, kiszállási és nadrágletolási kísérletek után - egy ideig latin versek szavalásával szórakozott: - "Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo..."
    Ovidius nagy művének, az Átváltozásoknak Első Könyvéből való az idézet. Örök memoriternek számított valaha - nagy kár, hogy alig van diák, aki ma tanulná: "S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől / S törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben..."
    Színtiszta ökológiai álom. Aranykor.
    Nem vágtak ki fenyőt, hogy hajót ácsoljanak belőle. Nem kényszerítették termésre a földet. "Vackort gyűjtöttek, hegyi epret szedtek az erdőn, / és somot és szedret, mely tüskés cserje között csüng, / s mit hullat Jupiter terebélyes tölgye, a makkot." A "szűzi mező" magától "sárgult sok súlyos búzakalásszal"; és "zöld viruló tölgyből csöpögött az aranyszínű színméz".
    Aranykori volt az ember is: "katonák hada nélkül / élt biztonságban minden nép ... mind megelégedvén a magától lett eledellel".
    A csodás történetek enciklopédiája kétféle ökológiai szemléletet választhatna ezután. Átlökhetné az aranykort a gyermekded álmok szemétdombjára, mondván, hogy a világot immár másképpen kell nézni, hisz azóta megváltozott. (Ezt mondja is: az ezüst-, majd a rézkor után elénk tárja a vas - a háború, a rablás, a rettegés - világát.)
    Vagy ragaszkodna a gyermek-emberiség álmához.
    Ovidius az utóbbit választja; és a választást kétféle módszerrel teszi hitelessé. Ízig-vérig urbánus létére visszaálmodja magát az emberiség gyermekkorába, abba a létállapotba, amelyben a történetek születtek. A ráció híveként viszont a mű fontos helyein jelzi, majd a dramaturgiai csúcsponton megindokolja, miért érdemes a vasvilág lakosaként is visszatérnünk az ökológiai álom legfontosabb elveihez.


Fűben-fában istenség

Az átváltozás-mesék jelentéstől-tartalomtól megfosztott sémája: valaki ember valamit tesz (valami történik vele), s ennek következtében valamelyik isten valami mássá (nem-emberré, természeti dologgá) változtatja. Amivé az ember változik, az nagyritkán kő, gyakrabban víz (folyó, forrás), igen gyakran növény, leggyakrabban állat.
    Az átváltozás végpontjának szinte csak kivételesen van köze az ember tettéhez: az Orpheust meggyilkoló trák nők ugyanúgy fává változnak gaztettük büntetéséül, mint példás jótettéért Philemon és Baucis; a szörnyűséget elkövető Tereus, s azt szörnyűséggel bosszuló Progne és Philomela ugyanúgy madárrá változik, mint a hitvesi szerelem isteneket is megható példája, Alcyone és Ceyx.
    Az átváltozást kérheti maga az ember, aki megalázó erőszak (Daphne, Syrinx, Arethusa) vagy gyötrelmes gyász elől (a Heliasok, Cyparissus, Aesacos) keres menekvést; s elnyerheti az istenektől, ha csatában esett el (Cygnus, Caeneus, Memnon), ha véletlen balesetben lelte halálát (Hyacinthus, Adonis), ha gonoszul megölték (Leucothoé, Perdix), ha igaz érzésből követett el öngyilkosságot (Pyramus, Thisbe, Aiax), ritkábban bűne megváltásául (Myrrha, Byblis). És megkaphatja az átváltozást az ember a féltékeny, gőgös vagy hiú istenek büntetéseként, ha szebbnek, kívánatosabbnak mert bizonyulni (Callisto, Ió, Acis), ha versenyre mert kelni az égiekkel (Pieros kilenc lánya, Arachné, Niobé), ha nem tisztelte parancsukat vagy tilalmukat (Actaeon, Hippomenes, Atalanta).
    Az ökológiai végeredmény mindenképpen ugyanaz: lelkes emberi-isteni lény lakhat mentában, lótuszban, nádban, nárciszban, violában, jácintban, anemónában; babér-, nyár-, olajfában, fekete szederben, tömjénben, ciprusban, mirhában, tölgyben; pókban, gyíkban, kígyóban, denevérben, szarkában, harkályban, daruban, gólyában, hattyúban, fogolyban, galambban, kócsagban, csókában, bagolyban, sasban, ölyvben; tehénben, bikában, disznóban, szarvasban, kutyában, majomban, medvében, oroszlánban - és folytathatnánk, hisz a műben szétszórt több tucatnyi két-három sorok utalnak újabb és újabb átváltozásokra. De ne feledkezzünk meg a többi szereplőről: a szerelmi bonyodalomba keveredett nimfák apja rendre valamely folyó, közülük egy, "Calydon vize" Acheolus, két történetet is elmesél Theseusnak és társainak. (Kettős természetűek ezek a vizek: Acheolus "záportól dagadó" folyó-alakban állja el a bajnokok útját - majd ember-alakban osztja meg velük a mesét és a lakomát.)
    Ez eddig a gyermek-emberiség álma; melyből Ovidius szinte észrevétlen léptekkel visz át bennünket az éber racionalitásba. Két mesés, de érv-erejű történettel is alátámasztja a természet lényeinek lelkes mivoltát: az alvilágból bánat-sújtottan visszatérő Orpheus egy pázsit-borította, árnyéktalan dombon pendíti húrját, mire odagyűlnek mind a fák:

"s lett árnyék: mert Chaoniának nem maradott el
fája, s a Heliasok cserjéje, s a nagytetejű tölgy,
és nem a lágy hársfák, nem a bükk, nem a szűzi babérfa,
és a törős mogyoró, s kőris, gerelyekre kiváló,
görcstelen ágú fenyő, dús makktól görnyedező tölgy,
és a platánfa, a kellemetes, meg a többszínű jávor,
és nem a vízszerető fűzek, nem a szép vízi lótusz,
és az örökké-zöld puszpáng, s alacsony tamariszkusz,
kétszínű mirtusfák, kékmagvú bérci borostyán.
Hajladozó-lábú repkény, te is arra siettél,
és szőlővesszők, s szőlőhöz társul adott szil,
gyertyánok, topolyák, piruló terméssel adózó
arbutusz, és győzők hajlós szép díszei, pálmák,
és borzastetejű, felgyűrt hajfürtű fenyőfa...
Köztük a ciprus, akár céloszlop; most fa, de egykor
gyermek volt...
Ily ligetet vonzott a dalos dala arra a térre."

    A fák végighallgatják Hyacinthus, Pygmalion, és Myrrha történetét, majd tanúi lesznek a dalnok megöletésének. És akkor a természet más lényeivel együtt elsiratják:

"Téged a bús madarak, téged szilaj állatok, Orpheus,
téged a durva kövek, téged jajgattak a berkek,
kik dalodért gyakran kísértek el; üstöke-nyírtan
meggyászolt a fa mind, lombját lehajítva; dagadtak
önnön könnyüktől a folyók is..."

    Mármost aki (és nem amely!) lelkes természeti lény az ember művészetét élvezni, halálát meggyászolni képes, azzal szemben a lélektelen bánásmód bűn, s nem is akármilyen.
    Ennek bizonyítására mondja el - választja ki a lehetségesek közül, igen tudatosan - Ovidius Erysichthon és a Ceres-liget történetét.

"Egy terebélyes nagy tölgy állt a liget közepében,
egymaga erdőség; ...
Tölgylakozó dryasok gyakran táncoltak alatta,
gyakran megmérték, karjukkal láncbafonódva
fogták körbe e fát, s törzsét háromszor öt ölnyi
vastagnak lelték, s koronája alatt a nagy erdő
oly mélyen feküdött, mint más fa tövében a fűszál."

    A zsarnok puszta szeszélyből parancsot ad szolgáinak, vágják ki a fát; mikor azok haboznak, maga emeli rá a fejszét.
"Megremegett, felsóhajtott Deo terebélye,
lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok,
hosszú nagy ágait is haloványság lepte be végig.
és amikor törzsébe sebet hasított a gonosz kéz,
sértett kérgéből nem másképp folyt ki a friss vér,
mint oltárok előtt, ha a roppant nagy bika eldől,
árad a vércsobogás a leszelt nyak csonka tövéből..."

    A szolgák megrémülnek, egyikük meg akarja gátolni a vétket; a zsarnok lenyakazza, majd újra a fának esik.

"Hang hallatszik a tölgy-törzsből, kellős-közepéből:
?Én, a Ceres szeretett nimfája halódom a fában;
halld a jövőt: iszonyú tettednek lesz lakolása,
elmúlásomnak vigaszául jóslom a veszted.?"

    A zsarnok véghezviszi a gaztettet, kivágja a fát. Az istennő pedig példás büntetést szab ki rá: kiküldi hozzá az Éhséget, mely "két karral ölelve, és testébe taszítva magát", telefújja a szerencsétlent pusztító étvággyal. Erysichthon azután fölemészti minden jószágát, vagyonát, végül saját tagjait bezabálva pusztul el.
    A fa megremeg, sóhajt, elsápad, akár gyilkosa előtt a védtelen ember. A fában istenség szenvedi a haláltusát, akár az emberben a lélek. A gyilkos sebektől a fa vérzik, akár az áldozati állat - a dramaturgiai csúcsponton kiderül majd: emberre vonatkozik ez a (korában nem éppen comme il faut) hasonlat is.
    A fa: ember. Aki fát gyilkol, embert gyilkol. Ennél határozottabban ökológiai szemléletet - ahogy mondani szokás volt, "a gyakorlat síkján" - bajos volna megfogalmazni.