Tatár Sándor
KÖTÉSOLDÁS

Befogad e föld, mint a persely?
J. A. nyomán

Akár a rosszul tapadó, s utóbb a
ráragadt portól már reménytelenül (végleg) fel-
pöndörödő leukoplaszttól össze nem tartott kötés,
lebomlik rólunk életünk, mit ilyenformán múltként
vonszolunk magunk után a földön.
Ha előtűnik mögüle, pőrén, védtelenül
a seb, az még jó, de milyen jó -
a seb nyom: okozat, és jel,
kampó: maga is okolható;
elvetélt terveink, megcsúfolt reményeink
[vigyázat, pátoszveszély!] szép sorban
ráaggathatók.
De ha nem bukkan elő seb, ha a
volt kötés alatt a bőr csak hullaszürke;
rajta legföljebb halvány gomba(penész?-)foltok sejlenek?
Ha az, mit titokként véltünk rejtegetni
vagy netán egyenesen kuporgattunk
magyarázat-aduként, az ijesztő normalitás,
    hátborzongató egyen-banalitás csak, semmi más?
A váddal nem illethető alkalmazkodásnak e kopár
sivatagában (sértetlen bőr) még csak
homokot sem hord a szél (akkor be lehetne
hunyni a szemet), csak a tépázott vászon csattog
(sátorponyváé? burnuszé?), csak az elszabadult gézcsíkba
kap bele, mint átszakított célszalagba (Megérkeztél hát,
innen nincs tovább.) a szél.
Ki lesz oly kegyes hozzánk, hogy
az elkoszolódott gézcsíkot, a baljósan is sivár hurkokkal,
visszatekerje ránk, s rögzítse
leukoplasztnál szilárdabban,
hogy esélyünk legyen mégis bekerülni [vigyázat,
megváltásremény!] a feledés homályba vesző
        katakombáiba,
közömbös leltári számmal vagy anélkül,
az ön-tudatlanság lélegző múmiáiként?