Farkas Attila Márton
MIÉRT NINCS MAGYAR NACIONALIZMUS?
(részlet)

"Ha Magyarországot három forint árán ki lehetne ragadni a veszélyek örvényéből, azt hiszem, nem találkozna három ember, aki rászánná magát erre az áldozatra."
(Burgio pápai követ, 1526 elején)

Szittyák

1505 őszén, a Rákos mezején tartott országgyűlésen a köznemesség egységesen foglalt állást az idegen trónkövetelőkkel szemben. Werbőczy István, az ismeretlenségből hallatlan szorgalmával fölkapaszkodott ugocsai kisnemes ekkor fogalmazza meg az ún. rákosi végzéseket. Ezekben benne foglaltatik, hogy az ország "rémséges szétrongyolódásának és csúfságos pusztulásának" az idegen származású királyok az okai, ezek az élveteg és elpuhult uralkodók, akiktől idegenek a szittya erkölcsök és szokások, akik fegyverforgatás helyett tunyaságban tespednek, akik kegyetlenebbül dúlják a hazát, nyomorgatják a népet, mint a török, és akik miatt odavesztek a régi magyar területek: Halics, Ladomér, Bulgária, Ráma és Szerbia. Ellenben a magyar származású uralkodó a nemzet épülését és gyarapodását szolgálja.
    Az idegenellenesség már hosszú évek óta az országgyűlések meghatározó tartalmi és hangulati eleme. Nemeseink a Mátyás halála utáni években javaslatokat tesznek - és fogadnak el -, hogy az idegen papokat bizonyos rájuk bizonyított visszaélések esetén vízbe fojtják, hogy idegen semminemű egyházi és világi hivatalt nem kaphat, sőt, nem vehet részt tanácsban sem, továbbá nem lehet vámszedő, s nem szerezhet birtokot az országban. A magyaroknak pedig meg kell tiltani, hogy idegenekkel közös kereskedőtársaságokat hozzanak létre.. A gyűlések parázs hangulata kiárad az utcára is; rendszeresek a zavargások. A szenvedélyes düh az országnagyok, a főpapok, a vagyonosok, de főként a külföldiek ellen fordul. A tömeg megtámadja a kereskedőket, elrabolják és széttapossák az árusok portékáit, föltörik a gazdagok (köztük magyar főpapok és bárók), valamint az itt élő olaszok, csehek, sziléziaiak házait. Még az is megesik, hogy a külhoni diplomatáknak a királyi várba kell menekülniük. És persze nem maradhatnak ki a zsidók sem, akiket ilyenkor szintén pogromok fenyegettek. Bonfini jól érzékelteti az 1494-es országgyűlést kísérő "népi megmozdulás" hangulatát: "A várost hatalmában tartó rémület és a már szinte általános veszedelem közepette a király elhatározta, hogy a végső menedékhez fordul, és leküldte a várkapitányt a testőrcsapattal, ez aztán egy-két rablót a többiek szeme láttára fölkoncolt, a többieket a várható büntetés félelme gyorsan megzabolázta. A király nem mert a néppel szemben tovább menni, nehogy még inkább a főpapok ellen hangolja, és a lázadásból még véresebb lázadás keletkezzék."
    A fölháborodás konkrét előidézője az új adózás, minthogy a király minden porta után egy aranyat kért évi taksa fejében. A nemesek viszont az adózás "régi szokásaira" hivatkoztak, s azt követelték, hogy öt ház után hajtsanak be egy aranypénzt, amire állítólag a király maga is fölesküdött koronázása alkalmával. (Egyébként 1526-ig még a megszavazott adók sem folytak be - miközben a végvárak katonái szó szerint éheztek.) Ám ez csak egy epizódja annak a küzdelemnek, ami a központi hatalom és a nemesség, illetve a főurak és a köznemesek között folyt már évszázadok óta. Harc minden olyan törekvés ellen, ami úgymond a "magyar nemzet régi szabadságát" csorbítaná, azaz megkurtítaná a nemességet - főként anyagilag.
    Werbőczy ezekben az időkben és körülmények között alkotja meg (bár nem előzmények nélkül) a nemesi communitas "demokratikus szabadságjogait" megfogalmazó szent korona-eszmét, ennek szerves része a pogány hun hagyomány és a keresztény-katolikus eszmeiség sajátos eleggyé olvasztása. A magyar korona, amely korábban a király személyéhez kötődött, innentől az ország összes köz- és főnemesét magában foglalja, és lesz a nemesi nemzet egységének jelképe és letéteményese. A Hármaskönyv szerint az egykor vándorló szittyák közös megegyezéssel választottak vezéreket, ezért még a leghatalmasabb úr is legföljebb primus inter pares lehet, de végső soron annak tekinthető az uralkodó is.
    A szittya demokrácia a nemesi nemzet demokráciája, a szittya nacionalizmus pedig e privilegizált közösség jogvédelme. A Hármaskönyv elbeszéli, hogy a régi hunok, illetve szittyák háború idején véres karddal hívták össze a harcosokat. Akadtak azonban gyávák, akik a hívásra nem jöttek. Őket a szittyák kivetették maguk közül, és szolgává tették. Ez a magyar parasztság jobbágyi állapotának Werbőczy-féle eredettana. Máskülönben mi a magyarázata, hogy a Hunortól és Magortól származók egyik része úr, a másik része szolga? - teszi föl a kérdést a "nagy jogtudós". A gyáva, s ezért lelkükben nem igazi magyarok koncepciójától pedig csak egy lépés a teljes kirekesztésig: "Bárki igaztalanul támadt is a magyarra, győzelme sohase lőn végül." - összegzi a Dózsa vezette felkelés bukásának "erkölcsi tanulságát" erről szóló eposzában. Vagyis a paraszt ugyanolyan külső ellenség, ugyanolyan idegen, mint a török vagy a német. És ugyebár szittya felfogás szerint az idegen földet sem birtokolhat, ezért "a parasztot munkája bérén és jutalmán kívül ura földjéből semminemű örökjog nem illeti, mert az egész föld birtoka egyedül a földesúré" - mondja ki a Hármaskönyv III. részének 30-ik passzusa. Korábban, a középkor folyamán a magyar földnek sokfajta birtokosa volt, s a földesúr csupán egy a sok közül. Werbőczy eszméi alapján hosszas küzdelemben szétverik a paraszti földközösségeket, és megvalósul a röghöz kötöttség, az örökös jobbágyság.
    A jog- és tradíciótisztelő "ősi magyar demokrácia" a magyarság megosztása révén született, vérben és mocsokban. "A politikai nemzetet összetartotta, ez a Hármaskönyv nagy érdeme; a népet kettészakította, ez nagy vétke" - írja Hóman Bálint. De miféle érdem az, amely ez utóbbi vétek révén valósul meg? A nemesi nemzet tulajdonképpen illegitim képződmény, így Szapolyai koronázása szimbolikus értelmet kap káplánja, Szerémi György látomásában: "És feltették fejére az angyali koronát, nagy misét celebráltak, s szokásuk szerint felszentelték. Én pedig néztem őt, mint ült díszben. Hirtelen kezdett az angyali korona csúszni Szapolyai János fején, s a püspökök kezükkel tartották a fején. Hogy elengedték, mindjárt ismét félrecsúszott. Mondták, hogy nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét a kereszteseken, mert hitével megcsalta őket, s Erdélyben a székelyeket."
    A jobbágyfelszabadítás, s vele a magyar paraszt bevétele - vagy pontosabban: beszámítása - a magyarságba nem tüntette el az exkluzív, nemesi nemzet ideáját. A kirekesztő elem ugyanis a szittya nacionalizmusnak a maga belső logikájából, illetve rendies voltából fakadó lényege. A szittya szótárban a "magyar" nem szimplán magyart jelent, hanem igazi magyart. S a magukat igazi magyarnak tartóknak mindenkor szükségük van nem igaziakra, mert csak ennek tükrében nyerik el saját identitásukat. Az igazi magyarok, a mélymagyarok, a jó magyarok stb. magyarságához szükségszerűen hozzátartozik a vérségi vagy mentális ál-, új-, mű-, vagy hígmagyarok jelenléte. Csupán az egykori jobbágy helyett idővel mások kerültek ebbe a kategória-zsákba. A XIX. század végi antiszemita mozgalmat szinte mindenütt a dzsentrik szervezik, s a köznemesek közül kerülnek ki a mindmáig rendies jellegű magyar antiszemitizmus fő képviselői is: Istóczy, Verhovay, Ónody stb. Jellemző, s egyben jelképes erejű, hogy a tiszaeszlári pör idején kitört zavargások egyes helyeken az "úri muri" jegyeit viselik magukon: "Midőn a nép már több százan együtt volt, ráhúzatták a cigánnyal és húzta a tömeg előtt. Zsidó házhoz érve azonnal vezényszó hallatszott: állj, csend! A muzsika elhallgatott és buszt! neki az ablakoknak, a kapuknak és a szobaajtóknak, mindent rommá zúztak, még az ablakok rámáját is... végezve a házzal a muzsikaszó ismét felharsant, vezényszó hangzott: indulj! És megindult a tömeg vad lárma és zaj között a másik zsidó házig, hol ismétlődött az előbbi..."
    A dzsentri-antiszemitizmusban a zsidó származású kapitalisták megjelenése és térhódítása csak másodlagos, a fő ok inkább a Werbőczy-féle eszmeiség kiirthatatlansága és mindent átható volta. E felfogás jellemzi a nemesi hagyományokat híven őrző Horthy-rendszer nacionalizmusát és kultúrpolitikáját is - Szabó Dezső szavaival élve: a "görény-kurzust". Óriási a Tripartitum szerzőjének kultusza a két világháború közötti Magyarországon: "Werbőczy István (...) nem azért óriás előttem és minden magyar ember előtt, mert sok évszázados magyar jognak hiteles kódexét teremtette meg, (...) eszmény előttem azért is, mert hatalmas művének alapgondolatai a XX. század szabadságban született és szabadságban nevelődő és élő polgárainak szemével nézve is még mindig emberiek, az az igazságszeretet mélységeiből feltörők, sőt versenyképesek a századokkal késő (sic!) nyugati haladás kitermelte szabadsággondolatokkal is." - olvasható az országot bemutató, Horthy előszavával megjelent, hatkötetes reprezentatív kiadványban.
S hogy Werbőczy műve az újjászületett és "modernizálódó" magyar nemzeti tudat számára milyen fontos történeti előzmény, azt a neki állított szobor is jól kifejezi: Donáth Gyula alkotása látványosan kossuthosra sikeredett.
    A "szittya" elnevezés persze ekkor már nem egy jól körülhatárolható csoportot jelöl, ahogyan ma sem. Nem társadalmi réteg, nem osztály, nem kaszt, talán vérségi kötelék a legkevésbé. A szittyaság szellem, vagy inkább: kísértet. A szittyát nem lehet szimplán és kizárólag a köznemessel vagy a dzsentrivel, vagy éppen a Horthy-kor keresztény úri középosztályával, illetve ezek mai maradékaival azonosítani, bár kétségtelenül ők őrizték leginkább a "szittyaságot", s ebből az alomból került ki - a magyar történelem és kultúra legkiválóbb alakjai mellett - a legtöbb "echte szittya" is. A szittyaság inkább hagyomány, értékrend, felfogás, gondolkodásmód, életérzés, és persze mitológia. Az újkori Magyarország kialakulásával, s a nemesség eltűnésével legalábbis egyre inkább az.
    E hagyomány és mentalitás egy mindenkor azonnal fölismerhető ízlés- és érzésvilágot mondhat magáénak, amit Hamvas Béla után talán cigányzenés szellemiségnek nevezhetnénk. Ez az (ál)romantikus-neobarokk giccsvilág, ami alapjaiban határozta meg az 1867 utáni magyar nacionalizmus szellemi kultúráját. "A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengző és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy a Hunyadi László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz. (...) Ez az agonizáló nemesség szakrilégiuma. (...) Az új század elején a láthatatlan hatás úgyszólván kizárólagos lett. A finomultabb ízlés számára rémületté vált, ha bárhol és bárki kiejtette ezt a szót, hogy magyar vagy nemzet, nép, vagy haza." Ez a szellemiség rátelepedett és egy időre megfojtotta a paraszti hagyományt is, s egy hamis műnépi kultúrát hozott létre, amely mögött ott lappang a szittya érzésvilág.
    Vagyis a kiegyezés után a rendi nacionalizmus éled újjá burkolt formában, ez határozza meg az újkori "nemzeti önképet". Már az is sokatmondó, hogy 1867 és 1945 között mekkora divat a nemesi származás kutatása, sőt hangsúlyozása, ahogyan dívott maga a nemességszerzés is, illetve ennek groteszk kísérőjelensége: a kutyabőrök hamisítása. Mert az igazi magyar végső soron nemes, s a középkori romantika bűvölete alól még az asszimilált zsidók és németek sem tudták kivonni magukat. Ám a magyar nacionalizmus éppen emiatt nem tekinthető európai értelemben vett nacionalizmusnak: híján van a szabadságeszménynek és a modernségnek, de még a népiségnek is. Ezenfölül nem jövőbe tekintő, hanem múltba meredő. Bár a nemes magyar a tizenkilencedik század folyamán fajmagyarrá alakul, az új - részben Némethonból importált - idea továbbra is magán viseli eredetének majd minden vonását. Ellentétben több más faji nacionalizmus nemzetfogalmával, a "magyar fajiság" nem a népi gyökereket hangsúlyozza, hanem az ősi és előkelő származást. Erről árulkodnak a tizenkilencedik századtól a mai napig dívó és burjánzó délibábos eredetmítoszok is, amelyek ősmagyarja eredendően nemes: szkíta, szumír, párthus, kelta, ógörög, óind, maya, egyiptomi, atlantiszi etc., azaz minden, amit el lehet képzelni; a lényeg, hogy minél régibb és előkelőbb legyen a családfa. E tanok elsődleges üzenete, hogy a hajdanán volt nagyságból kell vigaszt meríteni a jelen sivárságában. Mi más ez, mint az egykori lesüllyedt, deklasszálódott és impotens nemesség állapotának kivetítése a nemzet egészére?
    A Hármaskönyv szelleméből (illetve a köznemesi érdekvédelemből) eredeztethető a vidékies bezárkózás és modernizációellenesség is, ami a szitytyaság mindmáig elsőszámú ismérve. "Nem magyar Budapest. Nem magyar a közigazgatás államosítása. Nem magyar a börze. Nem magyar a szocializmus. Nem magyar a nemzetköziség. Nem magyar a mezőgazdasági munkások szervezkedése. Nem magyar a mozgó tőke. Nem magyar a szecesszió és a szimbolizmus. Nem magyar a felekezetek kihagyása az oktatásból, a vallás elhagyása a tanításból. Nem magyar a gúnyolódás. Nem magyar a türelmesebb szerelmi erkölcs. Nem magyar az általános választójog. Nem magyar a materializmus..." - ironizál keserűen Ignotus majd száz esztendeje a "keresztény-nemzeti" ideákon.  Ahogyan nem magyar a huszadik század hazai irodalma sem, nem magyar a Nyugat, Ady, Móricz vagy Karinthy, ellenben igazi jó magyar irodalom az, amit Tormay Cécile, Herczeg Ferenc vagy Rákosi Jenő művel. "Az értelmiség egyik felét, ha mer más fejjel gondolkozni, mint a másik fele, idegen bálványok imádójának bélyegzik, és kilakoltatják a nemzet szeretetéből" - ragadja meg a probléma lényegét Ignotus egy másik írásában. És nem kell itt a "zsidókérdésen" elakadni. Hasonló attitűddel találkozunk korábban is, a mindenkori reformokat támadó "hagyományőrzőknél". Így például a Széchenyit bíráló Dessewffy József a Hitelre írt válaszában, a Taglalatban, nem győzi rosszallását kifejezni, hogy a finnyás grófnak semmi nem jó, ami hazai, neki csak az tetszik, és az kell, ami külföldi, nyugati. Sőt, Széchenyi voltaképpen alig tesz mást, mint "mérték felett gyalázza a magyart".
    Az igaz magyarság ugyanakkor nem gátló tényezője az idegen érdekek kiszolgálásának. A rendi nacionalizmus függetlenségi eszméje számtalanszor bizonyul álságosnak, s ez nemességünk mindenkori Janus-arcúságában is jól megmutatkozik, hiszen a szittyák az adott szituációnak megfelelően tudnak hol rebellisek, hol lojálisak lenni a Habsburgokkal. Szerémi írja, hogy Mohács után "annyira jutottak a magyarok, akár a mágnások, akár a nemesek, hogy akinek már két felnőtt fia volt, szokásuk volt az egyiket Ferdinánd pártjára irányítani, a másikat János király pártjára." Sőt, ha érdekei úgy kívánják, a szittya maga válik de facto "kozmopolitává". Szapolyai János apja, István nádor 300 aranyforint ellenében zöld utat biztosít az országot gazdaságilag kirabló Fuggerek szállítmányainak. Végső esetben pedig, ha minden kötél szakad, ugyanúgy az adott külhatalom karjaiba löki az országot, mint az idegenek, illetve azok "ügynökei". Szapolyaiék törökbarát politikája juttatja Magyarországot a török megszállás alá, következményeként a fejlődés évszázadokra megakad, s a magyarság a felére csökken. Az "utolsó magyar uralkodó", aki ráadásul az olasz kalandort, Grittit nevezi ki az ország kormányzójává, még halálos betegen is a pórnépet szidalmazza. De életművéhez méltó módon fejezi be Werbőczy is. Az egykori nádor, a "magyarság mint a kereszténység védőpajzsa" eszméjének kidolgozója a török által megszállt Budán az ottani polgárok bírája, a pasa oldalán, de ez is csak addig tart, míg új gazdái megunják és megmérgezik. A török megszállással lényegében ugyanaz történt, mint évszázadokkal később, amikor a "díszmagyarok" uralma a német megszállásban és az ország teljes pusztulásában végződött, ami egyenes és logikus következménye volt a Werbőczy-féle hagyományt híven őrző Horthy-Magyarország politikájának.