Belső ruhatár
Levendel Júlia
Álarcosan    

Nyilván semmilyen szociológiai, antropológiai vagy statisztikai adat nem bizonyítja, hogy minél éretlenebb és sérülékenyebb az ember személyisége, annál szívesebben bújik maszk mögé, hogy ha amúgy is kevés egyéni vonást mutathatna, azt a keveset is pózokkal, konvenciókkal takargatná, elvegyülne valami non-stop karneváli forgatagban. Sejtelem csak, keserű érzet, ami könnyen ragad indulatos-túlzó kijelentésekhez - bizonyára alkalmi sötét hangulat, betegség vagy öregedés okozza, ha a zsúfolt áruházban, utcán, metrólépcsőn a magány-szagtól émelyegve és a saját világidegenségtől sújtottan azt mormolja, sziszegi, búgja valaki, hogy Az Antikrisztus napjai ezek, s ha nekihevülve folytatja még: Csillog a világ szörnyű arany-szennye - mert hát az emberi történelem során voltak-e napok, amelyeket nem bitorolt "az Antikrisztus", s látott-e bárki, bármikor arany-szenny nélküli közterületet?
   Nem. Tudod, hogy nem volt, hogy soha, senki nem látott. Ezer esztendővel ezelőtt éppúgy nem, mint manapság, vagy mint 1927-ben, amikor Tóth Árpád megértésért és türelemért esengett, s rémülten tapasztalta, hogy a hidegség máza ellen ő maga is álarccal védekezik. Amikor balkörmű gazok
épp a hirtelen ácsolt-dekorált mennybe szállnak, oly könnyű eltévedni: hidegséget imitálni ebben a hideg világban - mintha bárhogyan lehetne;
hát még tartózkodóan, sőt, ellenállóan.    
   Mitikus átok, hogy mindenütt nézni kell a tülekvők arcát, egy nagyvárosnyi ismeretlen és megismerhetetlenségbe rejtőző, de az álca alól festékes könnyet eresztő, hangtalanul vagy artikulálatlanul káromló, jajongó, olykor meg tompaságba zuhant, menthetetlenül kiürített, talán orrba, ajakba, szemöldökbe épített fényességekkel is távoltartott arcot. Lassan mozduló sort alkotnak valami üvegablakos pult előtt - arc arc mögött, mint antik reliefen; látod vagy képzeled, ahogy a fékezett-nem fékezett ingerültség kis rángásai mégiscsak fel-felszakítják az álarcot. Szeretnéd, hogy szenvedjenek? Csak hogy ne legyenek élettelenek. Legtöbbször - kényszeresen így gondolod - a nyikorgó mozgólépcsőn vonszolódnak, lefelé - te magad nem vagy a saját képedben, de máshogyan nem lehet: ott állsz lent, legeslegalul, és bámulnod kell a szembeérkezőket, a végtelenített vonulást-ereszkedést - az összecsukott esernyő, a szétpattanó retikülzár, egy tollal is díszített lila kalap vagy a narancssárga-bordó csíkosra festett haj,  a nyak nélküli törzsön viselt kopasz golyófej, az egyediség és sokszínűség látszatának maszkjai, valamennyi létezés-imitáció kínos erőlködés. Kicsit mind görnyedt, előredőlő; leszegett fejjel még választott, közönséges maszkjukat is takarnák. Addig nézed - nem, nem addig, mindig tovább, azután is, hogy ijedten tiltakozol: miféle embertelenség, milyen szörnyű ridegség képzelteti így veled? Nincs szemed - már nincsen? vagy soha nem is volt? - a valódi vagy a kivételes meglátására? Nézd, ott és ott, meg talán amott is, hányan a mozgólépcsőre kényszerültek között, szabadulnának hidegség-maszkjuktól - miközben állnak az igazi, lefelé tartó, szalagból lépcsővé, aztán fáradtan újra szalaggá változó szerkentyűn, elgondolnak téged is. Álarcos utas vagy az ő lépcsőjükön, az ő képükben-jelenetükben ereszkedsz tehát lefelé, és közelítesz ahhoz a nyilván legeslegalul bámészkodó tehetetlenhez.
    Tudod, milyen nehéz, talán lehetetlen is felismerni az álca nélkülieket -
a képzelet teremtette térben, a kényszeres vagy épp vigaszkereső játékban meg mintha még inkább lökődnél az elnagyoló végletek felé: hamis minden maszk, és pózos a maszkok látványos leszaggatása. Ócska hasonulást vagy szánalmas kiszakadást játszhatsz, melyiket neveznéd szocializáltságnak? Ráadásul a lírai panasz menthetetlenül avíttas - hogy Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni? - el, persze, de hát kit akarnál és tudnál ezzel meghatni? magadban beszélsz, szüntelenül magadban, mintha verset dúdolnál. És látod - mulattató és megszégyenítő -, hogy a lefelé, valahogy mindig lefelé húzó mozgólépcsőn, álarc fedezékben persze, vannak mobiltelefonba karattyolók, átkozzák a térerő hiányát, kiabálnak és szótagolva próbálnak kapcsolódni,
a szelíddé törtek magukban motyognak, akadnak, akiket a nagy hidegben
a saját, gomolygó leheletük gyönyörködtet, csücsörítve fújnak. Legtöbb mégis a néma fapofa. A rendezetlen karnevál bárkit elvisel, beszippant, tudod; ereszkedőben, vagy épp legalul, ott vagy magad is.