"A SAPKA SÖTÉTJE"

ÁCS JÓZSEF VERSÉBEN (lásd a 9. oldalon) a lírai hős "Mint derékbatört homokzsák, állig lehúzott fekete sapkában ül" - ezt az első mondat tudatja velünk, melyet aztán a költő két képzettársítással is tovább dúsít: a sapka mesterséges éjszakaként védi és fullasztó sötétje abroncsként szorítja a férfit. Alapmotívum. A testies valóságban persze nem a ruhadarabról van szó, hanem az élet elviselhetetlenségével küzdő viselőjéről, aki a kor, a világ, a mai magyar társadalom fájdalmasan, szembeötlően jellegzetes "motívuma": a hajléktalan ember. Róla beszél, őt írja le, rögzíti versében a költő - az ő portréját mutatja fel drámai erővel, melynek sokrétűségére, a döbbenet és az irónia, a részvét és a düh áthatásaira itt csak utalok, hangsúlyozva, hogy a vers esztétikai értelemben jelentős mű, és költői foka előfeltétele annak a pár sornak, amit itt hozzátoldok, hogy akár önmagamnak is ellentmondva megkérdezzem: valóban azt remélem, hogy jó lesz az Olvasónak, ha szembefordul Ács négyszer nyolc sorba rögzített portréjával? Ha belegondol? Ha rálát vagy akár belezuhan a sapka sötétjébe? Igen, ezt remélem, de nem térek ki a nyomban kimondásra kívánkozó minősítés elől sem, hogy ez a "jó" csak szenvedéstől és kételytől sebzett lehet. Már attól függően is, hogy az ember milyen mértékben és mélységben veszi magára a drámát, "meddig" gondolja tovább. S a vers akkor már nem a sapkáról, nem viselőjéről, hanem erről a fölvételről és hozzáadásról szól, ennek állványzata, színpada. Hogy valamiképpen minden vers ilyen? Igen, de itt a konkrét jelenség drasztikus és végletes groteszkségében, abszurditásában annyira reális, köznapi, hogy a művészi átszellemítés bármilyen arányokba is lendül a sapka sötétje és a vers végén személytelenül megjelenő, fényeskedő örök világosság között, ezt a mai tárgyszerűséget el nem hagyhatja. Reménytelensége így megkettőződik, de talán éppen ezáltal felszólító ereje is hat: csinálj valamit. De mit? Válasznak már kevés a mondjuk rilkei parancs, hogy változtasd meg élted, hiszen az emberi létezést, a világot, de legalább a társadalmi rendszert kellene megváltoztatni - hogyan? A vers végül is olyan kérdésekhez lök, amelyre nincs válasz. Gyötrődés van. De akkor Ács József szavainak olvasása, meggondolása miféle jóval jár? Nem azt kellene írnom inkább, hogy aki meg akar menekedni ezektől a kínoktól, inkább ne olvassa el a verset? Miért közli a lap egyáltalán? Miben reménykedem, hogy itt még külön is provokálom az Olvasót? A kimondás bátorságában talán? Hogy azokat a kérdéseket is ki kell mondani, amelyekre nem tudunk válaszolni? Hogy a nem tudás tudása is értelmi tény, s akkor támaszték, kapaszkodó lehet?

HORGAS BÉLA