|
|
|
Tényfékező
Szentgyörgyi Zsolt
ÖREGAPÁM ÉS ÖREGAPÁIM
Öregapák tekintetében mindig szerencsésnek mondhattam magam. Míg a
többi osztálytársam kénytelen volt megelégedni egy, legfeljebb kettő
öregapával, én egyszerre hárommal dicsekedhettem, bár a harmadikat elég
ritkán láttam, mivel egy távoli, nehezen megközelíthető városban
lakott. A harmadik öregapa szinte állandó hiánya miatt, talán mégis
helyesebb, ha azt mondom, hogy csupán két öregapám volt, ők ketten
azonban bőségesen kárpótoltak hiányzó, távolban élő társukért. Annyira
hasonlítottak, hogy szinte nem is lehetett megkülönböztetni őket
egymástól, és a helyzetet tovább bonyolította, hogy mindkettőjük
ugyanott, ugyanakkor született, ugyanaz volt a nevük, az anyjuk neve és
a személyi számuk. Hivatalosan tehát (a harmadik öregapámat leszámítva)
mindössze egy öregapával rendelkeztem.
A régi fényképek tanúsága szerint otthoni
öregapáim már fiatal korukban is komolyan, hallgatagon üldögéltek a
kerti asztalnál, a muskátlik között. Egész nap cigarettáztak,
sakkoztak. Nem törődtek vele, hogy a szomszédok és az ismerősök rossz
szemmel nézték őket. Megjelenésüket tekintve, minden szempontból
ugyanolyanok voltak, és a köztük lévő egyetlen különbség csupán
szürkület felé mutatkozott meg. Ilyenkor ugyanis az egyik öregapám
bejött a házba, megvacsorázott és lefeküdt aludni, míg a másik
éjszakára is odakint maradt a kertben és komolyan, hallgatagon üldögélt
a muskátlik között. Ő mindig odakint vacsorázott, és emlékezetem
szerint soha nem jött be a házba, legfeljebb arra lehetett rávenni,
hogy csapadékos időjárás esetén beálljon az eresz alá. Természetesen,
nem lehettem biztos, hogy mindig ugyanaz az öregapám jött be a házba,
és ugyanaz maradt kint a kertben, de az egyszerűség kedvéért mégis
ragaszkodtam ehhez a feltételezéshez.
Érdekes módon a harmadik öregapám mindössze
abban különbözött másik két társától, hogy egy távoli, nehezen
megközelíthető városban lakott, megjelenését tekintve azonban teljesen
megkülönböztethetetlen volt tőlük. Úgy hasonlítottak egymásra, mint
három tojás. Akárcsak otthoni öregapáim, ő is komoly, hallgatag ember
volt. Nem szeretett utazni, de évente egyszer-kétszer mégis legyőzte a
távolságokkal szemben táplált nagyfokú ellenszenvét és vonatra szállt,
hogy meglátogasson minket. Az utazás időtartama alatt természetesen ő
is ugyanolyan volt, akár a többi utazó. Utastársai pusztán az öregapák
nagy családjának egyik komoly, hallgatag tagját tisztelték személyében,
és fogalmuk sem volt a mélyebb összefüggésekről.
Érkezését mindig rövid levélben jelentette be,
és már napokkal a megjelölt időpont előtt türelmetlenül vártam. Talán
éppen ezt az öregapámat kedveltem a legjobban, de mivel általában
mindhárman komolyan, hallgatagon üldögéltek a kerti asztalnál, a
muskátlik között, soha nem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani,
hogy melyikek az eredetileg már ott lévő öregapák, és melyik az újonnan
érkezett. Szürkület felé az egyikük néha bement a házba, megvacsorázott
és lefeküdt aludni, a másik két öregapám pedig kint maradt a kertben.
Máskor viszont a kerti öregapám szokás szerint egyedül töltötte az
éjszakát, miközben a másik kettő odabent aludt, de előfordult, hogy
mindhárman odakint maradtak, és komolyan, hallgatagon üldögéltek egész
éjszaka a muskátlik között. Harmadik öregapám érkezése mégis
ünnepnapnak számított, és az iskolatáskával hátamon megállás nélkül
szaladtam egészen hazáig, hogy minél hamarabb megláthassam. Nem
törődtem vele, hogy a szomszédok és az ismerősök rossz szemmel nézték,
ha az utcán szaladgáltam. Így is, úgy is mindig valami kifogást emeltek
viselkedésem ellen. Nem kedveltek, mivel szilárd meggyőződésük volt,
hogy öregapámra hasonlítok.
|