Tényfékező
Horgas Judit
ARANY EMBEREK


K. úr, a gyámhivatal tisztségviselője szokásos havi ellenőrzőkörútján járt, és mint mindig, úgy intézte, hogy Szatmárinéhoz tíz óra körül érkezzen. Az asszony ilyenkor az órára pillantva rögtön asztalhoz ültette, és fontoskodva sopánkodott, hogy K. úr betegesen sovány, többet kellene ennie, szerencsére éppen tízóraizni készül, tartson csak vele. Frissen főtt, erős kávét töltött a kikészített csészékbe és vastag szeleteket vágott a maga sütötte kenyérből, a héja ropogott, ahogy a kés belehasított. Ilyenkor pihenek egy kicsit, magyarázta minden alkalommal Szatmáriné, a gyerekek már mind az iskolában, az én Jóskám is szorgalmasan dolgozik, az állatokat megetettem, az ebédet megfőztem, kitakarítottam, hát ráérek, és elégedetten bólogatott.
    K. úr is bólintott, szürcsölt a kávéból, harapott a kolbászkarikákkal díszített vajaskenyérből, és néhány pillanatig úgy ültek ott, mintha sok éves házasok volnának, lám, a gyerekek kiröppentek, mi meg itt maradtunk - a néma, meghitt bólintgatás közben hirtelen megöregedtek, a derekuk belesajdult az ücsörgésbe, a szemük elhomályosodott, aztán Szatmáriné felpattant, gyors mozdulattal összesöpörte a kenyér és a meghittség morzsáit, a szemetesbe szórta. Hozom a papírokat - a nejlonotthonkába bújtatott alaktalan, vastag test eltűnt a belső szobában, szinte cikázott, egy pillanat múlva fehér borítékkal a kezében bukkant fel, szaporán magyarázott, K. úr hallgatott, szürcsölt, harapott, a szeme le-lecsukódott, mintha aludna, aztán hunyorgott, már évek óta szembetegség kínozta, és az asszony háta mögötti ablakból éppen ráesett egy fénysugár, kissé félrehúzódott, megint lehunyta a szemét, oda se figyelt a nő monológjára, mert Szatmárinénál mindig minden rendben volt, a gondjára bízott öt gyerek kitűnően tanult, tiszták voltak, kövérek és kedvesek, különösen a kis Bálint, aki abban az évben kezdte az iskolát, és Szatmáriné szerint nagyon hasonlított az ő megboldogult édesapjára.
    A vajaskenyér és a kávé közben elfogyott, K. úr sóhajtva felállt, hosszan törölgette a száját, húzta az időt, hátha az asszony megkínálja még egy kis süteménnyel, ez egyszer-kétszer már előfordult, ha éppen akkor készült el, óvatosan szipákolt, hogy megdicsérhesse a finom illatokat, de semmit nem érzett. Szatmári úr egészsége iránt érdeklődött, meg hogy jól sikerült-e a szüret. Jól, jól, mosolygott az asszony, de az én Jóskám nem iszik egy kortyot sem, mert az arany ember, hadd kínáljam meg egy pohárkával az ideiből. K. úr szabódott, hogy autóval van, múltkor is megállította a szomszéd faluban a rendőr, aztán kiderült, hogy valamikor intézetis gyerek volt, micsoda véletlen, ő ugyan nem emlékszik rá, de az a vállas, egyenruhás fiú váltig állította, hogy sosem felejti el a K. bácsi kedvességét, meg neki köszönheti, hogy ember lett belőle, és igaz, hogy túllépte a sebességkorlátozást, de a régi szép időkre való tekintettel most az egyszer nem bünteti meg. Szatmáriné meghatottan bólogatott, aztán hirtelen elhatározással egy palack zavaros lőrét nyomott a férfi kezébe: vigye csak el, majd otthon elfogy, ilyet máshol nem kap, ezt a Jóska saját kezével készítette, mert az arany ember.
    K. úr lassan az ajtó felé indult, talán történik még valami, de semmi nem történt, tovább kellett indulnia, három faluval arrébb már várt rá a tanítónő, hogy együtt menjenek családlátogatásra Kónyáékhoz, mert a Tünde már megint két hete lóg az iskolából, a kisebbik fiú, hogy is hívják, az meg olyan furcsán húzza a lábát, a tanítónő szerint az anyja a kutyát uszította rá, mert ellopta a villanyszámlára félretett pénzt, de az is lehet, hogy az apja itta el, a fiú egyre jobban biceg, és nem engedi, hogy az orvos megnézze, a tanítónő attól fél, vérmérgezése lesz, mert az a kutya sem normális, már két gyereket megharapott, talán veszett is. K. úr gondterhelten végigsimította szürke öltönyét, megigazította a hajtókájába tűzött apró jelvényt, amellyel határozottan, de mégsem hivalkodva jelezni akarta politikai elkötelezettségét, minek szaporodnak az ilyenek, szűrte a foga között bosszúsan, Szatmáriné meg csodálkozva nézett rá: tessék?
    Megrázta a fejét, mosolyogva kezet nyújtott és a tisztára sepert udvaron parkoló autó felé indult, amikor a kertkaput feltépte egy fiatal férfi, és kiabálva feléjük futott: Zsuzska néni, gyorsan, gyorsan, a Jóska bácsi már megint kiállt az útra! Szatmáriné elszürkült arccal állt, mintha nem is neki szóltak volna, nem mert a meglepetten bámuló K-ra nézni, végül elindult, pár lépés után visszafordult, megmarkolta a ház falának döntött vastag, göcsörtös botot, ránehezedett, próbálgatta, elbírja-e, aztán szó nélkül megszaporázta a lépteit, hátra sem nézett, hogy a vendége követi-e, és hamarosan eltűnt a kanyarban. K úr kérdőn nézett az izzadó fiatalemberre, az meg rögvest magyarázkodni kezdett, hogy arany ember a Jóska bácsi, csak néha kicsit megzavarodik, aztán akkor kiáll az erdő melletti útra, nem érdekli, hogy jön-e valaki, csak áll ott a kapával a lába között, mintha motorozna és berreg magának, először azt hittük, hülyéskedik, de hiába mondtuk, hogy Jóska bácsi, vigyázzon már, jön a teherautó, mert ugye ott a fatelep, aztán azok a sofőrök döngetnek ezerrel, nem ismernek sem embert, sem istent, csak viszik a fát azon a rossz úton, a Jóska bácsi meg mintha megsüketült volna, csak áll ott és berreg, úgy vittük haza ketten, a karjánál fogva húztuk végig a falun, de a kapát akkor sem engedte a lába közül, a Zsuzska néni meg szót sem szólt, csak lefektette, mielőtt a gyerekek hazaérnek, rázárta az ajtót, a Zsuzska néni is arany asszony, mit meg nem tesz azokért a szegény árvákért, mert ugye magának nem lehetett gyereke, és lehet, hogy a Jóska bácsi is attól ilyen furcsa néha. Megtörülgette a homlokát és az asszony után indult, K. úr pedig kocsiba szállt, mobiltelefonján a tanítónő számát kereste: ma semmiképpen nem alkalmas az időpont, hogy Kónyáékhoz menjenek. Ma nem.