Varga Zoltán Zsolt
LÁTOGATÁS
(részlet)

Margit izgatottan sétálgat fel s alá a város jelzőtáblájánál. Tíz-tizenkét lépés kifelé, aztán vissza. Időnként megáll, feszülten kémlel a kora reggeli szürkeségbe. Szeme összeszűkül, szája mintha mosolyra fintorodna. Rövidlátó. Karóráját percenként emeli arcához. Rágyújt, de néhány szippantás után türelmetlenül elhajítja a cigarettát.
    Harmincas éveinek vége felé jár, alacsony, molett. Haja a divatnak megfelelően fiúsan rövid. Párducmintás ruha feszül telt idomaira. Frédire, a rajzfilm-figurára emlékeztet benne.
    Augusztus vége van, vasárnap. A nagyritkán elhúzó autók bodorodó füstjével friss szellő játszik, ide-oda terelgeti, aztán elkeveri a közeli sertéshizlaldából érkező csípős párával.
    A megyei székhely felől gépi zümmögés hallatszik, dübögéssé mélyül. Motorbicikli közeleg. Margit egyik kezéből napellenzőt formálva méregeti. Hirtelen felélénkül, retiküljével hadonászik. A motor lefékez mellette, de nem áll le. A szikár férfi szótlanul veti oda a bukósisakot. Nem segít felszállni.

A vadgesztenyefa beinteget az ablakon. "Ma látogatás!" - susogja. Csak én hallom. Csocsoszán mocorog, felébred alattam. Felnyújtja vékony karját. A kézfeje barna, a tenyere sárgás-fehér. Megfogom. A legjobb barátom a cigány fiúcska. Azért alszom én felül, mert már nem pisilek be.
    Egészen nyugodt vagyok ma reggel. Éjjel felébredtem, kilopóztam a mosdóba - rettenetesen féltem -, és a sötétben kisúroltam az alsómat. Jól kifacsartam, aztán visszavettem. Megszáradt.
    "Jönnek hozzád?" - kérdezi Csocsoszán. Becenevét tanítónőnktől kapta, az igazira nem emlékszem.
    "Igen... És hozzád?"
    "Nem hiszem."
    "Éééébresztő!" - bődül a nevelőtanár, semmivel sem szelídebben, mint sok-sok év múlva a szolgálatos tiszt. "Viiiizithez feeeelsorakozni!" - előbb nyújtja, aztán hadarja a vezényszavakat. Súlyemelő. Úgy jár-kel köztünk, mint egy mérges pulyka. Nyaranta csakis atlétát hord, hogy kigyúrt bicepszét - mintegy véletlenül - néha megfeszíthesse. Edzőterme ajtaját mindig nyitva hagyja, még az emeleten is halljuk érdes nyögéseit, érezzük tömény izzadságszagát. Félünk tőle. A pajeszhuzigálás nagymestere. Specialitása, hogy bal kézzel felemeli, jobbal megüti, és abban a pillanatban elereszti rongyként lehulló áldozatát. A nagy nyolcadikosokat is könnyedén felkapja. Engem még nem bántott.
    Alsónadrágban sorakozunk a folyosón, mellettem balról Csocso?, jobbról a kancsal, fél üvegén leragasztott okulárét hordó Biacsi. Belém csíp, röhög. Hülye. De tényleg. Megbukott. Utál, mert színötös vagyok, s tanév közben minden vasárnap délután moziba járok. Csak az mehet moziba, akinek azon a héten jelese volt.
    Kezdődik a szemle. Tibi bá? szúrópróbaszerűen kiválaszt valakit. "Gatya le!" A delikvens megfordul, letolja, kifordítja. Akié szaros, annak a fejére kell húznia. Úgy, hogy a szaros rész az orrán legyen, kívülről, a láb kivágásai meg a szeme előtt. Lássa, hogy kiröhögik.
    Az izompacsirta elém lép, ijesztget kicsit a tekintetével, aztán tovabilleg. Bátyám és én ritkán kerülünk sorra. Az első kitűnő tanulók vagyunk a nevelőintézet történetében. Tudja, hogy hozzánk minden hétvégén jön látogató. Olykor hétköznap is. Ha errefelé van dolga, apánk idekanyarodik dzsippel, gyakorlóruhában. Határőr tiszthelyettes. Antant-szíj van keresztben a mellén, pisztoly lóg az oldalán. A fiúk irigyelnek miatta.
    Biacsi megint belém mar és vihog. Erre Tibi bá? visszafordul hozzá. "Szaros!" - üvölti elégedetten. Szegény Biacsi a szemüvegére veszi fel az alsót, mintha mélytengeri búvársisakot húzott volna.
    A folyosó végén kinyílik a szolgálati lakás ajtaja. Kilép az igazgató fia és lánya, mindketten ünneplőben. Sietnek valahova. A lányka szemérmetlenül nézegeti a kókadozó fütyiket, versenyt kacag a szaros gatya-maszkok láttán bátyjával. Gyűlölöm őket. Nem csak ezért. Géza házi galambokat tart, kisbabaként dédelgeti a madarakat, "buzizza", ahogy a nagyobbak mondják. Olyan szelídek, hogy beszállnak vagy betotyognak a szobákba, az ablakpárkányokon trónolnak. Egyszer a mafla Palágyi rácsukta az ajtót az egyik tubica lábára. Valaki azonnal bemószerolta. Géza őrjöngve rontott ránk, szétlökött bennünket. Elkapta a szerencsétlen Palágyit, odaráncigálta az ajtónyíláshoz, kezét a félfához szorította és tiszta erejéből rávágta ugyanazt az ajtót! Csak ezután kezdte könnyezve babusgatni törött lábú madarát.

Elindulnak. Margit átöleli hátulról a sofőrt. Olyan szorosan, ahogy csak szeretkezéseikben tette. Néhányszor a válásuk óta is.
    A férfi mereven üli meg a Simsont. Hat-hét évvel fiatalabb a nőnél. A sisak és a sárga motorosszemüveg eltakarja magas homlokát, szemöldök nélküli, szürkészöld szemét. Pofacsontjától erős ránc kanyarodik álla felé. Orra vékony, szája keskeny, felette szőke Hitler-bajusz.
    Nem beszélnek. Nehéz is volna a motor és a léghuzat zúgásától.
    Nyárfák futnak feléjük kétoldalt, aztán a hátuk mögé zuhannak. Ébredező falukon vágtatnak át.
    Margitnak a világ a férfi hátára szűkül. Mellkasát a motoros gerincének fogaskerekére nyomja, kidudorodásaira. A zakóból ismerős, dohos-édeskés szag szivárog. A lakásuké. Hirtelen vonat süvít el mellettük karnyújtásnyi közelségben, kattogó szele megbillenti a motort. Az asszony odafordul, a sorjázó fülkeablakok rosszul vágott filmkockák, ugrálnak előtte.
    Megérkeznek a nyugati határőr-kisváros széléhez. A motorbicikli megáll, Margit lekászálódik, visszaadja a bukósisakot. Elindul a belváros felé.

Az étkezőbe már Karcsi bá? kísér le. A nevelők pódiumon ülnek, falócákon, mi lenn színes műanyagborítású asztalokon reggelizünk. Minden műanyag, a teáskannák, a bögrék, a tányérok. Tele elfeketedett karcolásokkal. Az emelvényről mindig eszembe jut a Télapó. Ott ült fenn múlt télen, dobogóval megemelve, lába előtt kazal nagyságú kendervászon zsák, tele csomagokkal. Félelmetesebb volt számomra, mint a mellette idétlenkedő krampusz. Honnan tudta a nevem, amikor a kétszáz gyerek közül elsőként szólított?
    Karcsi bá? vézna, csupa ín, csupa ideg ember. Hamar bepöccen. Olyankor gyomorszájaz. Azzal a karjával, amiről negyvenhétben, játék közben, egy bomba leszakította kézfejét. A csonk hegyes, rajta lilás, sötétvöröses bőr. Tőle már én is kaptam gyomrost. Elviselhető. Nem tartunk tőle, egyszer még ki is nevettük. A tanteremben egér volt aznap. Karcsi bá? ép kezébe söprűt ragadott, és üldözőbe vette. Már az is nagyon mókás volt, ahogy kacsázva rohangált és hadonászott, de amikor elcsúszott és hasra esett, felnyerítettünk.
Befejezzük a reggelit, egyszerre állunk fel.
    A látogatásig van még két óra. Egyre feszültebbek vagyunk, sűrűsödnek a civakodások, lökdösődések. Kivisznek bennünket a kálváriahegyre.

A levegő gyorsan melegedik. Margit épp csak beér a vasútállomásra, máris kitikkad. Beül a restibe, rendel egy Bambit, mohón behörpöli. Gyöngyöző homlokkal indul tovább. Girbegurba utcácskákon, középkori és barokk homlokzatok között lavíroz tűsarkú topánkáin. Formás terecskéket szel át. Elhalad a Szentháromság oszlop, majd a várkert mellett. Egyik sem érdekli. Újra szomjas. Vendéglő, kocsma, presszó után kutat hunyorogva. A kálvária negyedben jár, amikor egy civil nyomozó útját állja. Mögötte mogorva fegyveres határőr. A nyominger a meleg dacára fekete műbőrkabátot visel. Hátranyalt haja úgy fénylik, mint a kabátja. Arca himlőhelyes. Elkéri az asszony személyijét, de mély dekoltázsát fixírozza. Köpködve ejti a szavakat. Húzza az időt, a fényképet többször is összehasonlítja modelljével. Kihívóan bámul a nő szemébe, majd ismét a mellek közötti résbe pillant. Végül visszalöki a könyvecskét, és fölényes csuklómozdulatokkal "tovább"-ot int. Margit még sokáig érzi a férfi sóvár tekintetét a fenekén.