"ÉDESANYÁM ÉHES VAGYOK"

RÁBA GYÖRGY VERSÉBEN (lásd a 27. oldalon) panaszolják Petőfi János vitézének óriásai, hogy "kicsoda hiszi el nekünk ugyanúgy ejtjük ki / édesanyám éhes vagyok szomjas istenáldjon"- én elhiszem, próbálok válaszolni nekik azon a kimondatlan szavakkal élő nyelven, amit az ember versolvasás közben, jobbára öntudatlanul működtet, megszámolhatatlanul rengeteg szálat érintve: mind kínálkozik, hogy a szövegből kihúzzam és a magam módján gombolyítsam föl. Minél több szálat húzok ki, tapasztalatom szerint a vers annál sűrűbb, színesebb, súlyosabb lesz; nem szedem szét elemeire, hanem hozzáadódom, a szálra kristályosítom saját érzeteim, asszociációim, történésdarabkáim anyagtalan töredékeit; valahogy olyan ez, mint a szeretet, a használattól nem fogy, de dúsul. A szálkihúzástól nem feslik föl, vonalvezetése nem sérül. Mentegetésül mondom? Ellenkezőleg, minősíteni szeretnék. Itt meg, ebben a versben, ami maga is egy szálkihúzásból szökken szárba, olyan elragadóan játszik össze a köznapi és a mesés, mitikus elem, hogy olvasója akaratlanul is társítja hozzá legszemélyesebb emlékeit, az idézett sorhoz éppen gyerekkora filmjének fölvillanó képeit, én például itt és most édesanyám lepényszerű pogácsáit, melyeket a kenyerek kisütése után csúsztatott a kemence földjére (így is mondtuk: "főggyénsült pogácsa"- a maradék hő éppen elég volt nekik, nem veszett kárba). Tovább haladva a szál mentén veszem észre, hogy nem is anyám kezében volt a lapát, ő dagasztotta és kelesztette a tésztát, de a nagyobb óriás, apám állt a kemencénél. Mindez tehát teljes egészében valóságos, s ebben a térességben, szemléletmódban az óriások panasza méltánylandó. Nem túlzás. Ha igen, akkor is nekünk való, mert szép, a vers költőjének régi szavával: "túlság". Ha meghallom és megértem az óriásokat, vágyaikat valamiféle antropomorfizálás után, talán a méltányosság gyakorlásának más terepein is biztonságosabban mozgok. Kevesebb körülöttem az idegenség. S ha mindez holmi pedagogizálás veszélyét idézné, akkor maradjunk csak a képzelet-játék áldásos élvezeténél, és értékeljük a szelíd különösséget. Maradjunk valaminél. Rába Györgytől többször volt szerencsém hallani, hogy Ady maró szavait idézi a jelenre: "Verseimet nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha igen, annál rosszabb." Meglehet: időtlen valóságra vallanak a szavak, a versek hiábavalóságára. De az sem lehetetlen talán, hogy mindezt meggondolva és elfogadva (vagy el nem fogadva), sikerül itt hónapról-hónapra ráirányítanom jegyzetemmel az olvasó figyelmét egy-egy ligetes társam, kortársam versére.
HORGAS BÉLA