Kotász Zoltán
A MEZTELEN CSILLAGÁSZ

Mennyire fontos egy történet kezdete? És a vége?
Nem tudom eldönteni, pedig gyakran ébredek úgy,
hogy az álmom eleje feledésbe vész, hiába igyekszem
visszaidézni. Mint most is. Lépcsőházban lépdeltem felfelé,
jellegtelen, de tiszta és nagyon világos lépcsőházban,
biciklit cipelve. Még csak a másodikon voltam,
amikor láttam, hogy nincs tovább, ez a legfelső emelet.
Ám éreztem azt is, hogy feljebb kell jutnom. Eszembe ötlött,
hogy ha lecsukom a szemem, és elhiszem, hogy vezetnek még
lépcsők felfelé, akkor sikerülhet tovább haladnom.
Lehunytam a szemem, nekiindultam, és éreztem
a lépcsőfokokat a lábam alatt, megtettem két lépcsősort,
már a következő emeleten álltam. Ugyanazt láttam, mint
korábban: vége, nincs út felfelé. Megpróbáltam nyitott szemmel;
óvatosan odaemeltem lábamat a semmi fölé, aztán letettem,
vagyis próbáltam letenni, de a talpam nem ütközött ellenállásba,
sőt, ami rosszabb, lefelé mentem a nemlétező, láthatatlan
grádicsokon. Becsuktam a szemem, újra elindultam,
és ez bevált, ismét felfelé haladtam. A következő emeleten
a lépcsőfordulónál félmeztelen, ágyékkötős férfi könyökölt
könnyedén a szögletes vaskorlátra; bár soha nem láttam,
megismertem; nagyapám volt, francia- és filozófia-tanár,
az 1935-ös farsangi Tarzan-jelmezben. Mosolyogva intett,
s bal kezével felfelé bökött, ?Fel, tovább!" Eggyel feljebb
nagymamám álldogált, ő már idősebb volt, hetven körüli
- még ereje teljében, hiszen kilencvenkét évesen halt meg -,
a lábához két tömött bevásárlócekker támaszkodott, állt,
mint aki csak megpihent kicsit, és amikor melléértem,
cinkosan odasúgta: ?Tovább! Nyunyi!" Mentem tovább,
a következő szinten sötéthajú fiatal nővel találkoztam.
Nálam mindenképp fiatalabbal. Fehér köpeny volt rajta,
ezen se csodálkoztam. A haja hátratűzve, az arca komoly,
gyönyörű. ?Mindjárt vége a munkaidőnek", mondta biztatóan.
A kezemre pillantott. ?Biciklizni mész?" ?Igen, anyu",
válaszoltam tétován. Ekkor már szürkében borongott a lépcsőház,
alkonyodott. Nem kellett sokat erőlködnöm, egyetlen emelet
volt hátra, és a tetőre értem. Itt rájöttem végre,
hogy miért cipeltem eddig a bicajt, csavarogni
akarok a szép, felhőtlen és szélcsendes éjszakában az égen.
?Mekkora mutatvány lenne, ha huzal feszülne a csillagok között,
és azon kerekeznék, így csak a fényükön fogok...
Azt mindenki tud." De nem éreztem csalódást.
Viszketegség bujtogatott, követelte,
hogy nyeregbe pattanjak és nekilóduljak. Hűvös volt,
bár lehet, hogy a léghuzat didergetett csak tekerés közben.
Testemre pillantva konstatáltam, hogy meztelen vagyok.
?A csillagok előtt minek szégyellném magam?"
Le-föl cikáztam, aztán kerülgettem az égitesteket,
mintha bonyolult akadálypálya bójái volnának.
Eldöntöttem, hogy az egyiket megnézem közelebbről.
Odahajtottam a fehér csillaghoz
és megfogtam. Forró volt, de nem égette a kezemet.
És mintha pulzált volna, az ujjaim között emelkedést-dagadást,
aztán összelapulást tapintottam, majd megint emelkedést.
A pulzálásból üzenetet; egy másik, aprócska, sárga csillag
szomszédsága utáni sóvárgást véltem kiolvasni.
Könnyen teljesíthető kívánság! Elkanyarodtam a biciklivel
a sárga csillag felé, és kényelmes tempóban egy-két perc alatt
leszállítottam mellé a fehéret. Hirtelen azt hittem,
zúg a fülem, pedig csak az égbolt reakciója volt:
összeolvadó dobogások moraja remegtette az éjszakát.
A kisebb objektumokat kézben, a nagyobbakat
a hónom alá csapva fuvaroztam a megadott címekre;
kisvártatva megtaláltam nagyapámat, nagymamámat,
majd édesanyámat, szétszórva pislákoltak, egymástól távol,
a lépcsőházban már végeztek, de a végleges helyüket
még nem lelték meg. Helyére raktam az utolsó csillagot is,
amikor valami megcsikordult a biciklikerék alatt.
Leszálltam, hogy megnézzem, mi az: fénytelen égitest volt,
nem dobogott. És hűvös volt, mint a környező űr.
?Ez az én csillagom". Csend honolt az égen,
elégedetten világított mindenki, kövéren és elhalkulva.
Nem hallottam, hogy bárhol hibádzana valami. Aztán mégis,
messze felettem észrevettem a sárgásvörös pöttyöt,
és ráhegyezve a fülem, meghallottam a dobogását.
Nagyon távol volt, ezért már odamenet előre számolgattam,
hova rakjam a kövemet; eddig két dobogásból kalkuláltam
ki mindig a helyet, most csak egyetlen vektorom volt.
?Hát te ki vagy?", mosolyodtam el melléje érve.
Éreztem, hogy válaszolni akar, ám közben eldöntöttem,
hol lesz a szállítmányom helye, és ahogy letettem,
zuhanni kezdtem. A csillagok csóvát húzva repültek
felfelé a hajnali szürkeségtől már átderengő éjben.
?Ruhát!", ordítottam elfúlva, és a következő pillanatban
utcán álltam, valahol Budán, balra mellettem emelkedő fut,
a Rupp-hegyre visz, Ördögorom út. Süt a nap, csillog
az aszfalt, támasztom a biciklit - épp most szálltam le róla,
vagy akarok felszállni rá? Szemben az úton babakocsis
anya közeledik, néhány hónapos, legfeljebb egy éves gyerek
ül a kocsiban beszíjazva, nem tudhat beszélni,
rám néz és megszólal. ?Fordítva,
legközelebb fordítva csináld".