TÉNYFÉKEZŐ
Handi Péter
MÁMOR
Szomorytás

A hétkerületi negyvenlakásos bérházban, ahol ifjúságomat töltöttem a harmadik emeleten, barokk bútordarabok, Mária Terézia-csillár és egy hatalmas három szárnyas csiszolt tükör között meg minden - az alattunk lévő második emeleti lakásban élte öregkorát Haraszti Mici, a magyar színházi világ már-már elfeledett alakja. Akkoriban - s azóta is - a színház úgymond rejtélyes varázsával valósággal elkábított, ez volt az ifjú ember ?színházi korszaka", esténként a zsöllyék bársonya ölelt magához, mint valami, a test vonalaihoz szolgaian simuló szerető. Az elmúlt évszázad ötvenes évei peregtek, annak minden sötétségével: munkaverseny, Recsk, lókolbász és ÁVO, hogy mást ne mondjak. De a színpad világított, mert egy akkorra beérett színészgeneráció tündöklött és feszítette az engedélyezett dráma kereteit. Minő alakítások! S az előadások hevülete után a szívdobogtató ácsorgás a színészbejárók körül, elkapni szemmel az isteni színésznő tovasuhanó alakját, parfüm-felhőjét, csilingelő hangját! Oh, az a felajzott lét, az az atmoszféra! De valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nemigen jöhetett létre a rajongó és rajongott között előadás utáni néhány perces kapcsolat, az autogram-kérés, az elfogódott hebegésbe fulladó gratuláció és a ?kapcsolat" egész hétre szóló narkózisa. Meglehet azonban, hogy ebben az ifjúi szégyenlősség és bátortalanság is szerepet játszott. (Nota bene: nem én voltam az egyedüli, aki a ?merjem? ne merjem?" kínzó problematikájával küszködött. Tudok egy Csortos-rajongóról, aki a harmincas években napokig viaskodott, felhívja-e Csortos Gyulát és gratuláljon egyik szerepéhez. Végül legyőzve gátlásait, feltárcsázta a nagy művész otthonát. Csortos vette fel a kagylót és jól ismert baritonján jelentkezett: - Halló, kérem. Ki beszél? - A hívó annyira megrendült a művész és az ő hangja kapcsolatától, hogy csak dadogott. Pillanatnyi csend volt, aztán a nagy művész méltóságteljes lejtéssel hangjában azt kérdezte az izzadt rajongótól: - Mondták már magának, hogy lófasz a seggébe?)
    Így hát eleven színésznővel én csak a lépcsőházunkban találkoztam. Haraszti Mici akkoriban hetvenes éveinek közepén járhatott, közelebb talán a nyolcvanhoz, ez a sejtésem a művésznő meglehetősen nehézkes járására alapozódott. Láttam, amint telt szatyrokkal araszolt fel a második emeletre. A Nemzeti Színház egyik kevéssé foglalkoztatott statisztájaként kereste kenyerét, szegény, szegény asszony, mondhatnám, ha nem lengte volna körül valami aura a régi dicsőség elkésett homályából, a pazar és csillogó lét öszszeomlott, de még lélegző parazsa, ha úgy tetszik. A roggyantságában is igen szép arcú színésznő ugyanis vélhető szegénységében is úgynevezett komornát tartott otthonában, öltöztetőnőt - társalkodónőt -, enyhítette az ezüst polgári időkre még emlékező anyám ezt az igazán csökevénynek számító kifejezést. A társalkodónő, Melitta valamivel fiatalabb volt úrnőjénél, de korántsem rendelkezett annak még idős korában is megnyerő vonásaival - ellenkezőleg. Melitta szürke ruha-maradékokban tébláboló, rövidre vágott hajú, sápatag asszony volt, mondhatnám szolgai testtartással, és hosszú orra alól kiálló sárgás fogakkal. Főzött, takarított és nyilvánvalóan - társalkodott. Ezenkívül lelkiismeretesen gondozta és sétáltatta úrnője Bonzó nevű fehér pincsikutyáját, eme - szememben - ugyancsak színésznői kelléket, hollywoodi budoárok fürösztött és agyonkényeztetett imázsát. S Melittának volt még egy ?titka", amiről mindenki tudott, és mindenki továbbadta: méhében hordja a saját meg nem született ikertestvérét. Ez a tény némi torz stigmát kölcsönzött személyének, olyasfélét, mint a notre-dame-i toronyőrnek a púp. Úgy képzeltem az ikertestvért, mint egy befőttes üvegnyi formalinban ázó embriót.
    - Kedves fiú - válaszolt udvarias kezétcsókolomomra egyszer a lépcsőházban a művésznő, és letette a két szatyrot a földre maga mellé. - Hallotta-e, mekkorát kiáltok a színpadon esténként? ?Egy meglepett sikoly." Ez a szerepem.
    Másik alkalommal fonott kosár-borítású hasas üveggel láttam az első és második emelet között. - Erdős Renée hozott egy demizson bort - adta tudtomra, és körülnézett a sötétedő lépcsőházban, mintha félne, hogy az írónő nevének kiejtésével szabálysértést követ el. Lakása szememben afféle szentélynek számított, ahová közönséges lakóknak tilos volt a látogatás, csak Thalia felszentelt papjai és papnői léphetnek be az ajtón - gondoltam -, ahol megmerülhetnek a régmúltban. Hervadtan rózsaszínű világ, elhasznált perzsák és nehéz brokát függönyök közötti tapétás falrészeken bekeretezett színlapok, egy-egy emléktárgy, talán Kabos Gyula cigarettaszipkája, melyet a Hyppolit forgatásakor az öltözőasztalon hagyott, a nagy partner, Csortos kézelőgombja, miegymás... Aztán valamilyen látványos siker utáni felvétel, fekete-fehéren is csillogó fotó, amint a Művésznő némileg enervált pózban áll, azazhogy fogadja - ahogy mondják - a fél karéjban álló fotoriporterek kameráinak kereszttüzét, a karrier fényes zenitje ez, ide érkezett az Apolló Színpad üdvöskéje a Kék szalon sikere után, ilyesmik.
    A Jövő azonban, oh, ahogy a Jövő sikeredett. Leider.