TÉNYFÉKEZŐ
Ács József
A KERÉKPÁR HANGJA

A lejtősebbik erdei úton ereszkedtünk alá, a bükkös mellett, ahol nemrég tűz pusztított. Ahogy az előttem türelmetlenül lépkedő új társamat figyeltem, megállapítottam, hogy alighanem megöregedtem. A lapátra támaszkodva haladtam, mert fájt a térdem az ízületi gyulladástól, és szótlanul, mert társam unta kesernyés okoskodásaimat.
    Tavaszi kátyúzást végeztünk. Nem számított rossz munkának. Amíg vártunk a sóderral közeledő lovaskocsira, kicsit kifújhattuk magunkat. Az íróasztal mellett töltött évtizedek annyira elpuhítottak, hogy mikor másokhoz hasonlóan én is kétkezi munkára kényszerültem vidéken, testem rettenetes gyötrelmek árán szokta meg az igénybevételt. A feltört tenyér sebeinek gondozását éppúgy meg kellett tanulnom, mint hogy csekély erőmet, melyet eleinte némi kétségbeeséssel vetettem latba, be kell osztanom.
    Az országnak az a délnyugati szeglete, ahová a szerencse sodort bennünket más pesti menekültek társaságában, aránylag szervezetten, noha nem erőszak nélkül működött. Sovány koszton éltünk. Hálát adtam az égnek, hogy, egyfelől, szemben néhány egykori munkatársammal, szerettem a tejbegrízt és a főtt krumplit, másfelől nem kerültem azoknak a véget nem érő bandaharcoknak a közelébe, melyeknek kitörését és polgárháborúvá fokozódását korábban mindenki elképzelhetetlennek tartotta, engem is beleértve. Akkorra viszont már az tűnt valószínűtlennek, hogy a nyers erőszaknak ebben a hihetetlenül zsúfolt sötétségében még akadnak olyan védett zugok, ahol nem tölt ki mindent a rettegés.
    Esténként a falu egyik istállójában berendezett ideiglenes szállás elemes zsebrádióján hallgattuk a töltelékzenét megszakító tudósításokat a zavargásokról és az energiakrízisről, valamint az új válságkormány központi intézkedéseiről, melyek azáltal, hogy bekerültek a hírekbe, tulajdonképpen már ki is fejtették hatásukat. Lényeges változást nem reméltünk. Az elem lemerülőben volt. A műsorismertetés lassan távolodó, érthetetlenné torzult recsegését kikapcsoltuk, és a fáradtságtól némán feküdtünk tovább a sötétben és a trágyaszagban.
    ?Hol a lovaskocsi?", morogta fiatal társam, és a medve hátára emlékeztető, domború utat csapkodta a lapátjával. A hajdani kordivat miatt Norbertnek hívták. ?Biztosan megint a Sanyi jön. Rásóznak mindent, ami közmunka, mert nem komplett." Szavait recsegés, ropogás, zörömbölés követte. Sanyi érkezett egy fél kocsi sóderrel. ?Ez se állt kétszer sorba, mikor osztották az észt", szűrte a fogai közt a társam. ?Na, jónapot kívánok! Régen olyan volt ez az út, mint a tükör", ugrott le a bakról Sanyi. ?Húzza be a féket!", szólt Norbert, ?Lejt az út, nem látja?" ?Látom én, hogyne látnám", felelte amaz és megrántotta a kart. ?Jó kis kocsi ez", fordult felém, miközben a lapátot emelte le a sóderhalom mellől. ?Lovaim meg mindig is voltak. A ló a legnemesebb állat." ?Nyissa le és lássunk neki", sürgette a társam. Aztán míg a lovaskocsi gazdáját csepülve nekiállt a kifolyt sódert visszalapátolni, mi elballagtunk a faluszélig és szemügyre vettük a hadsereg által tönkretett útszakaszokat. ?Zuhogó esőben mentek. Napjában többször is", magyarázta Sanyi a lánctalpak nyomaira mutogatva. ?Nincs mit csinálni. Már csak a hadseregnek vannak tartalékai. Nekik is kevesebb, mint hiszik. Rendszeresen leszívogattak a zárolt anyagból. Persze", nyalta meg a szája szélét, ?a hadseregnek mindig lesz gázolaja."
    Hátrafordult, kinyújtotta a karját és a távolban sértetten lapátoló társamra mutatott.
    ?Ez a Norbert gyerek itt erőltette magát a lányok előtt minden nyáron. Ezerkétszázas motorja volt", mesélte Sanyi. ?Ezerkétszázas motor! Épeszű ember már régen eladott minden ilyesmit. Mára semmi értéke." Sanyi lába közé kapta a lapátnyelet, előrenyújtotta a két karját és brummogó, hörgő, visító motorhangokat utánzott hosszan. ?Ma már nincsen semmije", jegyezte meg. ?Még egy biciklije sincs, pedig vihetné a vázon a lányokat!"
    Mennél jobban összehúzta gyomromat az idegesség, annál hangosabban röhögtem. ?Sanyi, maga mekkora hülye!" A közmunkák hőse némán, kinyújtott karral állt, megmeredve, összeszorított combjai közt a lapátnyéllel. ?Ez meg mi?", kérdeztem értetlenségtől elfelhősödő arccal.
    ?A kerékpár hangja", suttogta felém.