TÉNYFÉKEZŐ
Méhes Károly
A PARTI

Abból a finom, meleg, szeptemberi ücsörgésből borzasztó délután lett. Megint lent lógtunk a Baumgartner-féle sörkertben, mi lányok, a Wolf Iza, Halmágyi Franciska és hát szerénységem. Már nem is emlékszem pontosan, mit füllentettünk otthon, hogy miféle múlhatatlan és főképp hazafias megbeszélnivalónk van, tudom is én, a másnapi vöröskeresztes kiképzés, vagy a sebesültvonat fertőtlenítésének tárgyában. Disznó dolog, készséggel elismerem, hogy a háború kellős közepén mi efféle alibit használtunk egy kis női rajcsúrhoz. De az vesse ránk az első követ és szemrehányó tekintetet, aki tizenkilenc évesen és Sárszegen nem unja magát halálra odahaza, és nem képzeli úgy egy idő után, hogy még a legényeknek is jobb soruk van a fronton, ott legalább a történések sűrűjében forognak, s ha meghalnak, hát rögvest hősi halottak lesznek, s nem a por és a kedélytelenség öli meg a lelküket.
    Mustot ittunk és cigarettáztunk, amikor egyszer csak beállítottak a Vertán-ikrek. Ezek olyan egyformák, hogy csak bámul az ember, akárhányszor látja őket. De még a hangjuk is ám, vagy ahogy rágyújtanak, mintha az egyik a tükörképe lenne a másiknak. Az ókori bölcs mondását kölcsön véve és egyben kitekerve, lehet, hogy nem nézhetsz kétszer ugyanarra az emberre, ám az már hétszentség, hogy egyszerre lehet nézni két ugyanolyanra, ha a Vertán Jóskával és a Vertán Didével találkozik valaki.
    A legszörnyűbb az volt, hogy épp emiatt az egyformaságuk miatt jöttek.
    Ráadásul hozzám.
    Odaálltak az asztalunk elé, és a Jóska vagy a Dide, én ugyan nem tudtam, melyikük, belefogott a mondandójukba.
    Tisztelt Olgi kisasszony, akár van sejtése róla, akár sincs, immár van szerencsénk a tudomására hozni, hogy olthatatlanul szerelmesek vagyunk kegyedbe. Mi nemcsak kívül, de belül is ugyanazon lélek vagyunk, ezért nincs is mit csodálkozni azon, hogy mindketten egy és ugyanazt a hajadont szeretjük, aki ön. Tudjuk azonban, lehetetlenség elvárni, hogy kegyed válasszon kettőnk közül, hiszen teljesen egyformák vagyunk, és még inkább lehetetlen azt remélni, hogy mindkettőnket viszontszeresse. Ezért jutottunk arra a végső elhatározásra, hogy még holnap jelentkezünk a frontra, abban a hő reményben, hogy a háború választ majd kettőnk közül. Önnek semmiféle vesztesége nem lesz, hiszen amint egyikünk meghal, a másikunk visszatér önhöz. Bármelyikünk is lesz ez majd a sors akaratából, ön minden szín alatt ugyanazt a férfit nyeri el férjéül.
    Itt megálltak a beszédben a Vertán-ikrek. Egymásra néztek. Így van, testvérem?, kérdezte az, aki eddig vitte a szót. Így van, felelte a másik ugyanazon a hangon.
    Dermedten ültünk mi lányok, hárman.
    De csak egy fél percig, mert a Halmágyi, nem hiába volt mindig is akkora szája, akár egy kofának, egyszer csak felnevetett. Mit nevetett: röhögött, egészen belelovallta magát, még az asztalt is csapkodta.
    Végül azt mondta, Fiúk, ti tisztára megőrültetek! (Egyszerűen letegezte őket!) Háborúba menni, lutrit húzatni halállal? Csináljon ő a kettőből egyet, mert ti magatok képtelenek vagytok rá?
    A Vertán-ikrek elkerekedő szemmel néztek össze. Egyszerre ugrott egyet az ádámcsutkájuk.
    Tudtok sakkozni?, hajolt előre Halmágyi Fifi (mi csak így hívjuk, de jócskán rászolgált, amilyen fifikás), és mint egy szigorú tanár, vizslatta őket.
    A Vertán-ikrek most három rövidet biccentettek, teljes szinkronban.
    Nahát!, kiáltotta erre Halmágyi. A sakk maga a háború. Van király, van királynő, vannak megostromlandó bástyák és nyargaló harci lovak, és vannak közbakák, aminek ti magatok is beállnátok. A sakk két sereg ádáz csatája, ahol az egyik elhull, a másik győz. Vagy talán nem jól mondom?
    A Vertán-ikrek szaporán bólogattak.
    Nahát!, állt fel most már Halmágyi Fifi, ám amikor én is mocorogni kezdtem a fonott székben, rám bökött a mutatóujjával. Te most ott maradsz. János, hozza ki a sakkot!, szólt oda a pincérnek, majd a kerítés melletti kis asztalra mutatott. Ott van két pompás szék, neki lehet ülni, urak, kezdődjék hát a csata. Aki győztese lesz a sakkpartinak, az csinálhat partit Vincellér Olga kisasszonnyal is! És itt hátrafordulva felém kacsintott.
    Akkorra már János előhozta a sakkdobozt, és a két Vertán-fiú, ki-ki egy székre ereszkedve, engedelmesen kezdte felállítgatni a figurákat.
    Nem tudom, hogy aztán mennyi ideig nyűtték egymás idegeit. Halmágyi Fifi végig ott járkált az asztaluk mellett, mint egy cerberus, s ha valamelyik játékos kiütött egy bábut, helyeslőleg mormogta: úgy, úgy, az egyiknek győznie kell, háború van, és a háború mindig áldozatokkal jár, mint tudjuk.
    Hűvösödött, mire az egyik Vertán-fiú megmattolta a másikat. Az, amelyik veszített, szó nélkül kirúgta maga alól a széket, felállt, összecsapta a bokáját, meghajolt a testvére felé, meghajtotta magát felém is, és távozott.
    A már-már alkonyati kerthelyiségben ott maradt, a székén szerencsétlenül ülve egy fiatalember, aki szakasztott olyan búsan nézett ki, mint aki az előbb elvágtatott, s hol rám pislogott, hol Halmágyi Fifire.
    Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most mindenki hazamegy szépen, és alszik egyet a nagy ijedelemre, mondta egy bölcs tyúkanyóhoz méltóan az én drága barátnőm.
    Szó szerint így is történt. Illetve, az nem titok, hogy az én alvásomból nem sok lett, hiszen maradt azért két nüansznyi kérdés, amire továbbra sem tudtam a választ: vagyis arra, hogy akkor most melyik Vertán-fiú is nyert és lesz ily módon az én odaadó férjem, továbbá arra sem, már engedtessék meg, hogy ezt a partiképesnek bizonyult Vertán-fiút én egyáltalán szeretem-e?