Bíró Béla
ZSIDÓNAK (IS) LENNI
(részlet)

"Én szubjektíve azt mondom, hogy magyar vagyok, de ez nem jelent semmiféle fraternizálást, vagy dörgölődzést, csak konstatálom, hogy az anyanyelvem, a kultúrám magyar. Soha nem kérkedem vele. De nem is tagadtam soha."
Tóth Imre

Ahogy olvasom Tóth Imre és Várdy Péter beszélgetéseit (Az életben van, amit az ember nem tesz?És tesz. Várdy Péter beszélgetései Tóth Imrével. Pont Kiadó, 2004), újra rádöbbenek, hogy mi, kisebbségi magyarok, akik hajlamosak vagyunk magyarságunkat sokszor a kelleténél is önérzetesebben vállalni, sőt megköveteljük környezetünktől, hogy magyarként, és ne (vagy ne csupán) románként, szlovákként, szerbként, ukránként vagy németként tartsanak nyilván - hogy mi magyarok, a hasonló sors ellenére sem képzelhetjük magunkat a zsidó kisebbség tagjainak helyébe. A zsidó származású magyarok jelentős részének ugyanis a kisebbségi magyarok többségétől (főként a tömbben élőktől) eltérően legfőbb félelmük nem az, hogy megfosztják őket identitásuktól, hanem hogy az asszimiláció útja is zárt előttük. Attól kell rettegniük, hogy felismerik zsidóvoltukat, a származásukat. Szemükben nemcsak az autonóm közösségi létezés tűnhet illuzórikusnak, de a részleges vagy teljes asszimiláció elfogadása sem nyújt védelmet.

  "Gyerekkoromtól fogva - mondja Tóth Imre -, mihelyt új környezetbe vagy ismeretlen emberek közé kerültem, azon kaptam magamat, hogy a gondolataim mögött van egy ellenpont, egy árnyék, egy állandó kísértet: "Tudja, vagy nem tudja?" Mint a lányok - ezt többen mondták nekem fiatal koromban, amikor még tabu-téma volt - az első napokban, miután már elvesztették szüzességüket, társaságban mindig arra gondolnak: "Meglátszik-e rajtam? Tudják-e, vagy nem?" Mindig erre kellett gondoljak én is: tudják-e, vagy sem? Szóval, hogy ez a láthatatlan és a belső intim szférához tartozó dolog meglátszik-e rajtam vagy nem? Beszélgetés közben mindig felmerül bennem, hogy vajon ez az ember azért beszél-e velem ilyen civilizált stílusban, mert tudja, hogy...? Tehát hogy könyörületességből beszél-e így velem, mert tudja, de ez számára nem negatívum, vagy azért-e, mert tudja, és - bár nem szereti a zsidókat - azt is tudja, hogy civilizált emberhez nem illik az antiszemita beszéd? Vagy talán éppen azért olyan kedves hozzám, mert nem tudja? Ez a kérdés mindig jelen volt a tudatom mélyén, Németországban is, ahol nem tudtak rólam semmit, egyetemen, kollégák közt. Voltak, akik bebizonyították, hogy nem tudják, mert gátlástalanul idézték előttem az antiszemita folklór sztereotípiáit." (5)

    A vallomás paradoxnak tűnik, hiszen Tóth Imre visszhangos nemzetközi sikereket, tapasztalatokban gazdag életpályát mondhat magáénak, és hosszú évekkel ezelőtt eljutott odáig, hogy nyugodtan kijelentse: igen, zsidó vagyok, zsidó világpolgár. Zsidó származásom meghatározó, de korántsem fedi személyiségemet, ahogyan egyéb identitásjegyeim sem. Több vagyok zsidónál, magyarnál, románnál, németnél, franciánál, bár mindezek az adottságok hozzám tartoznak; olyan ember vagyok, aki a földön bárhol otthon érzi magát, mert bárhol és bárhonnan képes hazatalálni. És igenis vállalom az antiszemita folklór sztereotípiáit, mert azok nem engem (vagy nemcsak engem), Tóth Imrét jellemeznek, hanem azt (is), aki megszólaltatja őket.
    Tóth Imre azt is jól tudja, hogy nem csak a nem-zsidóknak vannak előítéleteik. Elmeséli, hogy a mamája azért rokonszenvezett a románokkal, mert azok nem szerették a magyarokat, akik meg utálták a zsidókat. Hogy a zsidókat a románok is utálták? Az addig nem igazán lényeges, amíg nem ők vannak hatalmon. Egyébként a román és a magyar antiszemitizmus közt is különbséget lát. A románok, mint mindenben, az antiszemitizmusban is következetlenebbek, következésként (Erdélyben legalábbis) kevésbé kíméletlenek, mint a faji elfogultságaikban, sőt gyilkos indulataikban is precíz németek vagy pedáns magyarok.
    És (természetesen) a zsidók - leküzdhetetlen kisebbrendűségi érzésük miatt - folyton felsőbbrendűt játszanak. Az alázatot öntudatlan gőggel keverik. (Mellesleg mi, kisebbségi magyarok is gyakran tesszük ezt.) És köztük is (mint minden más népcsoportban) rengeteg a silány jellem, a nyerészkedésre hajlamos szélhámos. Az antiszemita folklór mellett (és részint ellenében) van zsidó folklór is. A beszélgetéseket jegyző és az utószót író Várdy Péter Tóth szövegében is felfedezi ennek elemeit, mikor megállapítja, hogy a mitizált narratívákban mindkét részről   "iszonyatos", illetve   "kegyetlenül erős népi félelmek" nyilatkoznak meg.
    Ami Tóth Imrét mindenekelőtt megszabadítja az elfogultságoktól, az az igazság szenvedélyes szeretete. Lefegyverzően szókimondó. És soha sem dogmatikus. Lehet egyetérteni vele, és lehet vitatkozni. Végre valaki, akivel a zsidó-kérdésről is bénító gátlások nélkül lehetne elbeszélgetni. Egyebek közt ezért fantasztikus ez a könyv.
    Nem hallgatja el (pedig tudnia kell: lesznek, akiknek nagyon nem tetszik majd!), hogy a bécsi döntés után röpcédulákat osztogatott, melyekben Erdély Magyarországhoz csatolása ellen tiltakozott. (Merthogy az ő - legnemesebb értelemben vett - internacionalista nézőpontjából világos volt, hogy a határok tologatása semmi olyasmit nem oldhat meg, amit az adott határokon belül ne lehetne megoldani.) De azt sem hallgatja el, hogy a   "kultúra szempontjából az elnyomott magyar kisebbség messze a Balkánról betelepített első generációs román gyarmatosítók felett állt, hiszen ezeknek a colon-oknak még pásztor-paraszti hátterük volt. Ezt ők is látták. A magyarok nagyon civilizáltak, kifogástalan modorúak voltak, volt egy magyar kultúra, nagy részük tudott még valamicskét a német klasszikusokról is. A zsidók közt is, nagyon kevesen, de voltak, akik magyar nemzeti érzést tápláltak. [...] Persze, elvétve, a magyarok között is akadtak nyílt szellemű emberek, többnyire különcök, akiket nem a "mindent vissza!" gondolata éltetett." (57)
    Mivel Tóthot ma már nem, vagy alig kötik a magyar társadalomban meghonosodott félelmek és óvatoskodások, minket, nem-zsidókat is hozzásegíthet, hogy a másik álláspontot jobban megértsük. Persze arra is ráébreszthet, hogy ez korántsem könnyű feladat. Hogy a megértésig eljussunk, valamenynyire el kell távolodnunk önmagunktól, attól a velünk született kulturális identitástól, amely személyiségünk legmélyebb rétegeit is átitatja, ahogyan Tóth Imre is eltávolodik a sajátjától. Képesekké kell lennünk, hogy önmagunkat és azt a csoportot, amelybe a sors szeszélyéből beleszülettünk, egyszerre kintről, az idegen szemével, és bentről, saját közösségünk szemével is nézzük (ez utóbbit soha nem tagadhatjuk meg teljesen, mert akkor önmagunkat tagadnánk meg).
    A zsidó-magyar viszonyt, mint minden emberi viszonyt, rendkívül bonyolulttá teszi, hogy mindannyian egyénként és közösségek tagjaiként is a másik tiszteletére, megbecsülésére, szeretetére áhítozunk, de ezt általában úgy szeretnénk elérni, hogy a másikat magunkhoz hasonítsuk, a magunk képére és hasonlatosságára alakítsuk. Elfeledjük, hogy ha ez sikerülne, megszűnne a varázs (a vonzalom és az idegenkedés különös egyvelege) is, mely egymáshoz láncol bennünket. Hiszen a másikban csak látszatra keressük önmagunkat, valójában a máshoz, a mássághoz vonzódunk, amely kiegészít bennünket, amely teljessé, vagy legalábbis teljesebbé teszi személyiségünket. Nem pusztán önmagunkra vágyunk, hiszen saját hibáinkat rendszerint másokban tudjuk csak igazán utálni. A másság, az idegenség gyakran zavarba is hoz. Az ember csupán megszokott környezetében, annak jól ismert díszletei, anyagi és szellemi kellékei közt érzi valóban otthon magát. Az idegenség, a váratlan és szokatlan helyzetek, az ismeretlen szokások és gondolkodásmódok bizonyos helyzetekben lehetnek fárasztóak is, hiszen fokozott részvételt, tudatosságot, társas intelligenciát feltételeznek, ugyanakkor - ha győzzük szusszal - felvillanyozó, maradandó élményekkel is megajándékozhatnak.
    Csakhogy a zsidó-magyar viszony aligha lehet már természetes, amilyen egykor tán lehetett volna. Ha az, akit szeretek, akinek a kedvéért hajlandó vagyok feladni nyelvemet, kultúrám és szokásaim java részét, egyszer csak elárul, és némán vagy tevőlegesen asszisztál ahhoz, hogy lágerbe hurcoljanak - ezt aligha feledhetem, ez a legszélsőségesebb indulatoknak is kiszolgáltathat. S igaz ez még akkor is, ha - ahogy azt Tóthtól is megtudjuk - nem minden zsidó azonosult a magyar nemzeti eszmével, merthogy (ezt explicite nem mondja, de magától értetődik) ez a nemzeti eszme a századelőn már jókora dózis antiszemitizmust tartalmazott. Annak ellenére, hogy a zsidók egyénenként és közösségként is az állam hasznos és megbízható polgárainak bizonyultak. Hogy az   "állam", mely a maga liberális retorikájával magához édesgette őket, végül csalárd módon és kegyetlenül ellenük fordult, tényleg megbocsáthatatlan árulás.
    A kommunista mozgalmon belül is mérgezett. Erre még a saját családi legendáriumomból is hozhatok példát. Édesapám és édesanyám kommunista vádlottként szerepeltek abban a nagy kolozsvári perben, melyet egy titkosrendőr által elcsábított székely cselédlány vallomása indított, s amelyről Tóth is beszél. A vallatások során, amikor is a magyar csendőrök a fogva tartottak talpát és veséjét verték, hogy látható nyom ne maradhasson, apám összeomlott és másokat is bemártott, köztük egy zsidó cipészt is (szerencsétlen még sánta is volt), aki, miután iszonyatosan összeverték, letartóztatások egész lavinájáért felelős. Anyámat a kínzások sem tudták megtörni. Kemény, fanatikus asszony volt. Ennek ellenére a perben mindkettejüket felmentették, mert az érvényben lévő nemzeti doktrína szerint a kommunisták csakis zsidók, esetleg románok lehettek, a magyarok és főként a   "magyarnál is magyarabb"székelyek semmiképpen sem. Szabadulásuk után is kapcsolatban maradtak sejtjükkel, pénzzel is támogatták a mozgalmat, ?45 után azonban mindkettejüket kizárták a pártból. Anyámat azért - egyik zsidó elvtársnője tanúsította -, mert a per során imádkozott. Valóban: ha ülve várakozott vagy figyelmesen hallgatott, gyakran összekulcsolta a kezét. Gyerekkorából őrizhette a szokást, amikor tényleg rajongó istenhívő volt, rajongását azonban felső iskolai tanulmányai nyomán átemelte a kommunista eszmékre. Istenben a per idején már réges-régen nem hitt. A   "rágalmat", mely a vallatások során bizonyított keménységét is megcsúfolta, élete végéig nem tudta megbocsátani. Persze az elvtársnő ellenszenve is érthető volt, hiszen a gyakorlat, hogy valakit azért mentenek fel, mert székely, másokat meg azért ítélnek el, mert zsidó, ráadásul még székely is buktatja le - nos, aligha lehetséges, hogy ez ne szüljön ellenszenvet, még akkor is, ha tudom, hogy a másik önnön felmentésében személyesen nem vétkes. S innen már csak egyetlen (emberi) lépés van odáig, hogy a másik összekulcsolt kezét öntudatlanul is ennek az ellenszenvnek a jegyében értelmezzem. Persze nem tudhatom, hogy a történet mennyiben volt szüleim variánsa, hogy így igaz-e, vagy sem. Ami hitelesíti számomra, éppen az, hogy szüleim soha nem próbáltak kompenzálni.
    A trauma nem torzult náluk antiszemitizmussá. Anyám ezt az esetet sem általánosította. Sőt, a családban egyfajta zsidó-kultusz uralkodott. Édesanyám nemcsak a mártír Józsa Béla képét hordta magával (Józsa tragikus sorsáról Tóth is mesél), de a Brassói Lapok kiadójának, Kahána Bernátnak a képe is ott volt a falon (közvetlenül Leniné mellett). Őt brassói éveiből személyesen is ismerte. Apám pedig szóba sem hozta a múltat. (Nyilván nyomasztotta a lelkiismerete). Pedig nem lett volna nehéz sértettségből vagy bűntudatból kiszínezni, földagasztani, átírni, s a kognitív disszonancia különböző narratíváira alapozva a zsidók magyar- és keresztényellenességére   "következtetni", ahogyan sokan tették.
    Anyám mindig azt mondta, történtek ilyesmik is, de nem ez volt a jellemző, a vádak egyébként is csak vádakat, az egyoldalúságok csak egyoldalúságokat szülhetnek. A felelősség tehát, ha nem is azonos súlyú, többé-kevésbé mindig kölcsönös.
    A gondolatot ma is igaznak érzem, sűrűn plagizálom is.