Bíró Zsuzsa
KERÜLETE ELKÉPZELHETETLEN
(részlet)

Ezerkilencszázhetvennégy február közepe van. Jön a telefonszerelő, nem értem, mért jön, azt mondja, küldték, hibát jelentett az előfizető. Én vagyok az előfizető és nem jelentettem hibát. A közelmúltban három hónapig be volt ázva a kábel, akkor persze hiába vártam, hogy megjavítsák, most azonban semmi baj sincs. Őt mégis most küldték ki - makacskodik -, meg kell néznie a készüléket. Hm... Ki ne tudná, hogy az ilyen rejtélyesen kiküldött telefonosok valójában a rendszer jelképei? Beengedem. Alacsony kis figura, norvégmintás kötött sísapka van a fején, nem veszi le, körülnéz, mit néz? Azon nyomban markába nyomom a telefont, tessék, próbálja ki, működik, látja? Látja. Motyog. Babrálja. A kezét nézem mint Rodolfónak. Csal? A keze üres, nem tapaszt semmihez semmit. Felhív valami Amálkát, leszidja, amiért tévesen adták meg neki a címemet, persze, lehet, hogy ez kódolt szöveg. Amálka. Leteszi a kagylót, töpreng. "Sokat kattog..." - mondom neki szándékoltan ironikus hangsúllyal, hogy megértse, tudom én, mért kattog, tudja az egész család, tudják a barátaim is, nem vagyunk mi hülyék. "Jó napot, Kattogossy, helyeden vagy?" - kérdezgeti Sz. P., amikor valami kényes témát tárgyalunk a telefonban. Inkább csak olyan fél-kényeset, az ember óvatos, nem döntöget tabukat. ("Posztnyikov, kapcsold be!" - üvöltözött Andrej Sziniavszki, a Randevúk Házában, abban a rémes kis épületben, ahol egyszer egy évben, huszonnégy órára, a tábor foglyait meglátogathatta a házastársuk. Köztudott volt, hogy az a Posztnyikov nevű őrnagy még a sóhajtásokat is lehallgatta.) Elnyűttek a kábelek, azért kattognak a telefonok, magyarázza a norvégsapkás, és úgy tesz, mintha indulna, de megáll, lecövekel a polcok előtt, nézi a könyveket. Követem a tekintetét, a tiltott könyveket szúrja ki, a máglyára ítélt darabokat, amelyeket suba alatt csempésztünk be az országba. Aha, gondolom szorongva, szóval erre megy ki a játék, itt ma terepszemle tartatik.

    Alig három napja, korán reggel, anyám izgatottan felhívott, most mondta be a Szabad Európa, suttogta franciául (nehogy Kattogossy megértse), hogy az író, akivel mostanában annyi baj volt, Frankfurtba érkezett, e pillanatban az Ádám, hol vagy? című regény írójának házában tartózkodik. Szolzsenyicin tehát kiutasítva, a nyugatnémetek által befogadva, Heinrich Böll házába bekvártélyozva, szenzációs hír, a rádió elé ültem én is, értesítettem néhány barátomat, boldogok voltunk, eufória. Két év múlva majd hasonló mámorral vesszük tudomásul, hogy Vlagyimir Bukovszkij, sok évre ítélt polgárjogi harcost, a zürichi repülőtéren, a KGB kicserélte Luis Corvalánnal, a chilei kommunista párt ugyancsak bebörtönzött vezetőjével. Kattogossyt azonban lebecsültük, ez a titokzatos lény valószínűleg több nyelven is ért, a kódolt beszédet is megfejti, lám, ezen a bizonyos hetvennégyes februári napon terepszemlére küldte hozzám valamelyik emberét, derítse ki, hogy a hazaárulónak nyilvánított orosz író mely munkáit birtokolom, általában mi módon szerzem be a felforgató irodalmat, derítsen ki rólam ezt-azt, mindenfélét.
    - A sógorom bújja a könyveket, le nem ülne a tévé elé, még akkor sem, ha meccs van... Egy biztosítékot sem tud kicsavarni, de beszél, okoskodik, olvas. Értelmiségi - jegyzi meg az álszerelő és szúrósan néz rám, aztán tovább mustrálgat a polcok előtt.
    Utálja a sógorát. Engem is utál. Jár a szánk, könyvmolyok vagyunk, egy vacak biztosíték kifog rajtunk. Értelmiségiek, fuj!

    "Az Értelmiségit bedobták egy lyukba. Hogy miért, annak megvolt a maga oka, de biztosat senki sem tudott. Különféle hírek szállingóztak. Egy diák arról a pletykáról mesélt a Kollaboránsnak, amit az Értelmiségi terjesztett, a japán konzulátus kazánházának főnökéről, aki vadházasságban élt a konzulátus egyik kocájával, és akit a konzul feljelentése nyomán agyonlőttek. Az Irodalmár szerint azonban az Értelmiségi más miatt bukott le. Mégpedig amiatt a pompás novella-téma miatt, amit egyszer neki is felajánlott. Egy intézetről szólt, amelynek apránként minden munkatársa eltűnik. Mivel túl sokan vannak, senki sem figyel fel a dologra. Amikor azonban az igazgató is eltűnik, megindul a vizsgálat és megtalálják a csapdát, amely egyenesen a kantin húsdarálójába pottyantja a dolgozókat. Igen, igen, a kantinosné kolbászt csinál az intézet munkatársaiból. A kihallgatás folyamán aztán kiderül, hogy a kantinosné valamikor a fehér hadsereg ezredese volt. Az Irodalmár megírta a témát, elvitte ahhoz az újsághoz, amelynek állandó munkatársa volt, ott egy külön irodában hosszú kihallgatásnak vetették alá, tudni akarták, hogy kitől hallotta ezt a történetet. Az Irodalmár úgy vélte, hogy az Értelmiségi bajtársiatlanul járt el, mivel nem figyelmeztette őt arra, hogy értesülései titkosak. Valójában azonban az Értelmiségi nem emiatt dobatott a lyukba, hanem mert éjszaka, amikor lusta volt kimenni, belevizelt az Adjutáns csizmájába. Az Adjutáns dühében durva szitkokat vágott a bűnöshöz. "Te intellektuel!" ordította és további szócséplés helyett azonmód bedobatta őt a lyukba."
    (Részlet A. Zinovjev: Tátongó magasságok című művéből, 1976)

    Felberreg a telefon, indulok a készülékhez, de a telefonszerelőnek mondott ember megelőz, úgy viselkedik, mintha ő volna itt a gazda, felkapja a kagylót, beleszól, valóban őt keresik. "Amálka? Na mondd..." És Amálka mondja, ő hümmög, fintorog, köhint, hallgatja, mit hallgat? Talán Kattogossy üzenetét. "Na, csaó, bambina..." - mondja, és leteszi a kagylót, előszedi a noteszét, valamit feljegyez. Eszembe sincs bedőlni a "csaó, bambina" meghittségének, bármit jelenthet, azt is jelentheti, hogy "erőt, egészséget, őrnagy bajtárs". Elteszi a noteszt, rám néz, tekintete barátságosabb, azért ne higgyem, hogy ő nem olvas - mondja -, sőt, egyszer, régen, több hónapig kellett gipszben feküdnie, akkor a könyvekre fanyalodott ő is, tízet, húszat is elolvasott, bizony, ez volt az egyetlen szórakozása, és ma sem veti meg az írott betűket, nyaralásban, vagy ilyesmi, főleg, ha izgi...

    Ha izgi. Ez a precíz kifejezés.
    A New Delhi-i szovjet követség elő-nőnapi bulit rendez. Előadások, koncertek, étel, ital, a túlhízott, mosolytalan kolónia tagjai ezen az estén önfeledten lubickolnak a hazai hangulatok langymelegében, most vagy soha, most senki sem figyel Szvetlánára, holnap már késő lesz, letelik a szűkre szabott idő, megtörtént, amiért jött, a Gangeszbe szórta meghalt indiai élettársa hamvait, és megismerkedett a férfi családjával, holnap reggel a szovjet nagykövet személyesen fogja őt feltenni a Moszkvába tartó Aeroflot gépre, nem hezitálhat tovább. Szvetlána taxiba ül, az amerikai követség elé hajtat. Fiatal, mosolygós ügyeletes fogadja, ó az a tipikus amerikai mosoly, Szvetlána hevesen vágyik ezek közé a vakító fogsorú mosolygó lények közé. Ilyenkor már nincs félfogadás, mondja az ügyeletes, de észreveszi a szovjet nő reszkető kezében a vörös bőrbe kötött paszportot, meggondolja magát, beengedi, és már jön is a konzul, felírja a jövevény adatait, nevét, születési helyét, életkorát, anyja nevét. Szvetlána válaszolgat. Apja neve? Szvetlána megmondja. A konzul arany töltőtolla egy pillanatra megáll a levegőben, most nem mosolyog. - A Sztálin? Az a Sztálin?