LEVÉL A KÓRSÁGBÓL

Kedves L. J.!

Nem vagyok megszólítva (nem úgy, nem annyira), mégis...
    Védem a korosztályom, védem magamat, védem a védhetetlent. Mint minden dolgomat, ezt is széllel szemben intézem, pedig igazán nem akarom mente(get)ni a menthetetlent, vagy támadni a védhetetlent.
    Az elmúlt másfél évtizedben sokszor és sok helyen nem publikáltam. Részben azért, mert nem találkoztam azzal a szerkesztői mentalitással, ami az Ön leveléből sugárzik.
    Igyekszem hinni: van ilyen!
    Legyintek: ilyen nincs!
    (Motoszkál valami: mégis?)
    Tapasztalataim azt állíttatják: a szerkesztőség hatalom. Akikkel barátságban (napi kapcsolatban) vagyok, azoknak (már) nem adok írást. Engem ne közöljenek azért, mert együtt söröztünk!!!
    Akik nem ismernek, azokkal egyre ritkábban próbálkozom. Az elutasítás általában rövid, tömör. Esélyt sem ad a szellemi kapcsolódásra. Kölyökként két olyan szerkesztőséggel voltam kapcsolatban, melyek fontosnak tűntek számomra. Kedvesek voltak, biztattak, vállon veregettek, dicsérték a tehetségem, munkára biztattak. Nem közöltek soha semmit.
    Mielőtt kamaszos kétségbeesésből önként bevonultam a határőrséghez, készítettem egy potenciálisan posztumusz kötetet. (A posztumusz-ság szerencsére potencialitásban rekedt.) Jutott a kötetből az általam szeretve tisztelt szerkesztőknek is. Csillogott a szemük, boldogan mondták, ez az, amire vártak, ez az, amit szívesen közölnének. A vállonveregetést felváltotta a baráti lapogatás. Én meg eloldalogtam: ezek azok az írások voltak, miket korábban elutasítottak.
    Ha képes lennék hinni abban, amit L. J. leír, nem ezt a levelet kellene küldenem, hanem az írásaimat.
    De én egy korszerűtlen Bunkó vagyok... nem sima, nem közönyös, nem udvarias.
    Sok minden van a H-nak szóló levélben, ami szívemnek fájóan, kedvesen hihetetlen, és sok dolog, mi hitetlenkedésem táptalaja lehet. Ezek közül az egyik a korosztályos gőg. Körülírhatnám, de számomra ez így hangzik. Én nem vagyok egy kalap alatt senkivel. Önmagamnak ellentmondva: nem vagyok korosztály.
    ? Nem hiszek (kvázi követelményként megfogalmazott) ideális szerző-szerkesztő kapcsolatban sem. Itt, a selyembivalyok és fejforgók országában el kellene felejteni a gesztusokat, a neveket, és csak arra figyelni, ami a papíron van.
    Persze, nem panasz, mindenki szagolja, amit szakított. Jómagam nemrég írtam egy könyvet arról az emberről, akit a katolikus széppróza megteremtőjeként ünnepeltek valaha. (Nem írom le a nevét, mert ez sem az önreklám helye.) Aztán elfelejtették. Vagy, ahol nem, ott legendát csináltak belőle. Tőlem pedig hagiográfiát vártak. Mostanság a legtöbb, amit elérhetek, hogy szidnak-ítélnek (nem a tények alapján, hanem zsigerből).
    Sajnálom, ha indulatosságom félreérthető, de ha lobog a vörös posztó... Csak kétkedő, bizonytalan, dühödt örömöm, vagy önfeledt, boldog lázadó-szomoromnak akartam hangot adni.
    "Csak" morgok, mert kortünet.
    Minden igaz, és mindennek az ellenkezője is. (Nincs ez másként ezzel az állítással, ezzel a levéllel sem.)
Nem engedelmeskedve
GROZDITS KÁROLY HA.HÓ
Budapest, 2004. 08. 24.