Tandori Dezső
A KÁLLAY-KATALIZÁTOR
(részlet)

...és e beöltözött következés...

Egy kis elderítés-felhárítás

Bevezetőül mégis mást. A lényeget: Kállay Géza könyvével rendkívüli munkát tart kezében az olvasó. (Kis o-val, mert hogy most én.) A Liget folytatásaiból sok mindent ismertem a műből, melynek egésze azonban nem "szerencsés összeállás", ügyes "kéz" révén egy és oszthatatlan, nemcsak a vezérfonal Shakespeare, a segédegyenes Wittgenstein (s szaggatott folytatása, Cavell tisztánlátása) örvén, de mivel hogy egyetlen "látásból" íródott (hadd ne használjunk itt fellengzős szót). Tyúk vagy tojás, ezúttal boldogítóan reális kérdés, nem "probléma": nyilvánvaló, hogy Shakespeare volt előbb, és Wittgenstein, mint izgalmasan megtudjuk a könyv egyik fejezetéből, nem is kedvelte Vilmos urunkat, de nem ám, ahogyan a később jött Wittgensteint sem kedvelték sokan, s ha azzal nem járt is jól a bécsi-brit filozófiaművész és tanmester, hogy 1912-21 környékén még csak neopozitivistának tekintették (holott Russell a későbbiekben már nem is érezte őt magával szemre szellemazonosnak!), s ez a nem-kedvelés általában jót is szokott tenni az embernek, ha szellemi. (Erről később!) Tehát Kállay univerzumában, a nyelvfilozófiaiban találkozik (evidensen) Wittgenstein és művészi merészsége révén a Hamlet, a Lear stb. költője. Tyúk vagy tojás? Máris mosolygunk. A nyelvfilozófia mint világadottság mindkét szerzőnél, de még Cavellnél és Kállaynál is elébb volt. Ez fontos tételecskénk itt.
    Hogy a "felhomályosítani" ócskás-viccével nem azonos elderítés-felhárításunk (helytelen írás, vessző kéne kötőjelecske helyett, de így egyszerűbb; ha Cantoréknál szabad "hatványhalmaz"-nak nevezni, ami nem az, hanem csak a kimutatási módja a hatványozás, meg egyáltalán, "a matekben" annyi a csikorgós, már-már szakszervezeties költői bútor), ez az egzisztencialistának joggal nevezhető érzületi cselekvés ki ne öntse, sőt, a kádon kívül ne hagyja a... nos, mondjuk el gyorsan, hogy a kötelező bevezetés és befejezés (humanista lendület, lírizmus, kötelező, jaj, hányszor megesik mindőnkkel, vigyázni! de ekkora munka megengedi), a milliméternyi két kantár kivételével varázslatosan szakszerű és csak szakszerűségi határokig varázsolgató könyv, Kállay eddigi főműve - hogy miért "katalizátor", szerintünk, a végére hagyjuk itt!! - Shakespeare-t csak fele részben kezeli fő-fő tárgyként, azaz a drámaköltő még a főnél is főbb tárgy, de az oldalakon, passzusokon, fejezeteken és alfejezeteken (példásan, csudásan tagolt szerkezet!), mint már mondtuk, a primer módon nyelvfilozófusnak tekintett Wittgensteint használja, elemzi... szerepét már jelöltük; és az aktuális tudománytár, ily lehetőségek teljes ablaksorát meg-nyitogatja, lenne jobb s még jobb rálátása, rálátásunk. Ergo olyan főmű ez (hagyom Kállayt, nem csupán az ő kitűnő pályájára értem), korunk oly produktuma, melyben enciklopedikusan is keresgélhetünk, de ettől a neo-neopozitivizmus (ahogy rosszabbik pillanataimban én is neveztem már Wittgenstein jegyét) távol tőle; gazdag tallózó, izgalmasan és kalandosan megírt esszésor, melynek kohéziója a hosszú lélegzetek (Macbeth és a tőr, erre rátelepítve a miért-kételkedünk-a-külvilág-reális-mivoltában óriási kérdésköre), a szerteágazás ellenére a fegyelmezettség gyötrelmeit elkerülve is bensőleg sarjadott, kikezdhetetlen; akik majd megteszik, vitatkozni is csak szemléletének teljességével tudnak, hibát lelni nehéz.

http://liget.grafium.hu:8180/archiv/konyvek_30.html