AZ ÉN 56-OM
Atkáry Arisztid mondja el emlékeit.
Papp Gábor Zsigmond dokumentumműsora
(részlet)

1926-ban születtem. A budapesti német birodalmi iskolába jártam 12 évet, ott is érettségiztem 1943-ban. 44-ben sikerült hamis papírokkal megúsznom a behívást, akkor már a szovjet csapatok nagyon közel voltak Budapesthez, villamoson is ki lehetett menni a frontra, úgyhogy arra gondoltam, ha a német hadseregnek nem sikerült megállítani a szovjeteket Sztálingrád óta, akkor Atkáry Arisztid sem fogja őket megállítani Budapest határában, és inkább nem vonultam be katonának.
    45 után az édesanyámmal kisipari vállalatot üzemeltettünk, ahol pecsétviaszt, irodaszereket gyártottunk. Ezt aztán, bár csak ketten csináltuk, és kisipari üzem volt, mégis államosították. Beiratkoztam a Közgazdasági Egyetemre, de mint osztályidegent kizártak. Osztályidegen úgy lettem, hogy az édesapám halotti bizonyítványában az áll, hogy foglalkozása részvénytársasági igazgató. Viszont az édesapám már 1936-ban meghalt, tehát mikor ezek a káderezések voltak, az édesapám régen halott volt, mégis osztályidegennek számítottam. A céget államosították. A lakásunkból ki kellett költöznünk, mert az ÁVO költözött oda. Állás nélkül voltam és kereset nélkül. Akkor jelentkeztem a Chemolimpexnél, ez külkereskedelmi vállalat, németül és angolul felsőfokon tudtam, és volt is némi gyakorlatom a külkereskedelemben. Tárt karokkal fogadtak, de két nap múlva, amikor lekádereztek, már nem akartak felvenni, és így ment ez lefelé, mindig lejjebb és lejjebb. Az utolsó hely, ahova udvari munkásnak jelentkeztem, a Csepeli Vasművek volt, és ott sem vettek föl. Akkor mégiscsak megkérdeztem, hogy ha osztályidegen vagyok is, mit árthatnék, mint udvari munkás. És azt mondták, hogy igenis árthatok, mert én az udvarról kézigránátot dobhatok be az üzembe, ezért nem vesznek fel. Akkor bizony éheztem, és azzal próbáltam megoldani a kosztomat, hogy kanalat és villát dugtam a zsebembe, elmentem egy állóbüfébe, ami akkoriban divatos volt. Az állóbüfében megvártam, amíg valaki otthagyott valami maradékot, és a maradékot ettem meg a saját kanalammal. Szerencsére a kiszolgálólányok megkönyörültek rajtam, és néha kaptam egy-egy tökfőzeléket feltéttel.
    Ebben az időben volt, hogy megismerkedtem a budapesti olasz követség sajtóattaséjával, Struzzieróval, ő azt mondta, az a benyomása, hogy nem nagyon szeretem én ezt a rendszert. Mondtam, semmi okom, hogy szeressem azok után, ami velem történt. És akkor megkérdezte, nem tennék-e valamit a rendszer ellen. Mondtam, hogy tennék, de semmi olyat, ami vérrel vagy merényletekkel függ össze, de a szellem fegyverével nagyon szívesen tennék valamit. Azt mondta, hogy ez nagyon jó, mert a Szabad Európa Rádió keres munkatársakat, tudósítókat, akik Magyarországról jelentik azokat a dolgokat, amiket a rendszer eltitkol. Ilyen rengeteg volt, a békekölcsön-jegyzések, az erőszak, az emelkedő árak, letartóztatások, kivégzések, kitelepítések. Az emberek örültek, ha elmesélhették, hogy mi van. Például a Balatonon elsüllyedt egy kirándulóhajó és ott 50 halott volt, amiről egy árva szót sem írtak, de az én jelentésem révén persze az egész ország tudott róla. Különböző helyekről mesélték ezeket a történeteket, és én láthatatlan tintával megírtam egy fehér lapra, és aztán arra rá lett gépelve egy szöveg, és kaptam pár nyugati címet, amire elküldtük ezeket a jelentéseket, vagy Struzziero, az említett sajtóattasé vitte ki nyugatra. Az volt a feladatom a híreken kívül - mert zavarták ezeket az adásokat -, hogy jelentsem, hogy milyen időpontban, melyik hullámhosszon zavarják és melyiken nem, és azután kritikákat is kellett írnom, mert hát végeredményben ezek a szerkesztők, akik a müncheni Szabad Európa Rádiónál voltak, nagyon régen, még 45-ben menekültek Magyarországról, úgyhogy kellett nekik valaki, aki kritizáljon, hogy ez nem jó, politikailag helytelen, és ezt másképp kellene. Mi az, ami felháborítja az embereket a leginkább? A békekölcsön például, amit kierőszakoltak, volt, akinek a fizetése 2/3-át kellett jegyeznie. És azt is kellett jelentenem, hogyan fogadják a Szabad Európa Rádiónak ezeket az adásait Budapesten. Volt egy alkalom, amikor az édesanyámnál voltam, társaságban, ismerősökkel, és mondták, hallgassuk meg a Szabad Európa Rádiót, ami persze tilos volt, ha a szomszéd feljelentette az embert, akkor ezért 5 év börtön járt. Mi bekapcsoltuk a rádiót, és mondták, hogy itt a szabad Európa rádiója, a szabad Magyarország hangja. Budapestről jelentik, és akkor hallottam a saját jelentésemet, ami azért volt jó, hogy megtudjam: megérkezett a hír, másrészt ott a társaságban hallottam azután a reakciót, hogy mégsem vagyunk elfelejtve teljesen, vannak kinn még szervezetek, mint a Szabad Európa Rádió, és azért még van remény, és ha ilyen részletesen tudnak jelenteni, akkor kell legyen itt emberük. Közben én ott ültem a társaság kellős közepén. Én ezt meggyőződésből csináltam, fizetséget nem fogadtam el, és bár nem voltam jó viszonyok között, de reggelente nyugodt lelkiismerettel akartam a tükörbe nézni. Gondoltam, hogyha mindenki csak egy téglát húz ki a falból, akkor az a fal össze fog omlani, mint ahogy - bár ezt nem tudtuk előre - 56-ban össze is omlott. Azután volt még egy ilyen nem nagy, egetverő hír: én egy kisipari műhelyben is dolgoztam, gyerekjátékokat javítottunk, és ott volt egy kolléganőm, aki a Partizánszövetség elnökének volt a szeretője. Az nős ember volt, és ő volt a szeretője, és valahogy összevesztek, szakítottak, és teljesen föl volt dúlva, sírva mesélte, hogy milyen gazember ez az elnök, és hogyan lett a partizánszövetség elnöke. Mert rengeteg partizán volt hirtelenjében a felszabadulás után. Ez az illető a magyar hadseregben szolgált a Don-kanyarban, és kiküldték 3 katonával, egy őrjáratra kifürkészni, hol vannak az állások, és ő elhatározta, hogy át fog menni a szovjetekhez, és ezt úgy csinálta, hogy hagyta a 3 társát előre menni, és hátulról legéppisztolyozta őket, aztán átfutott a szovjetekhez. A szovjetek is kiköptek előtte, mert látták, hogy a saját bajtársait ölte meg hátulról. De hát hadifogságba került, aztán visszajutott Magyarországra, és ő természetesen ezt úgy adta elő Magyarországon, hogy bajtársaival tűzharcban jutott át a szovjet oldalra, és így lett a partizánszövetség elnöke. Hát ez nem döntő jelentőségű, de jellemző történet volt, mindenesetre megvolt a hatása, mert mikor ez az adás jött, leváltották ezt az embert az elnökségből.
    Ezt én nagyrészt egyedül csináltam, később azonban bevontam egy nagyon jó barátomat és iskolatársamat, Darvas Attilát, aki a KITI-ben dolgozott. Ez egy kohóipari tervező intézet, és ő onnan nagyon sok érdekes hírhez jutott. Ő a Darvas Iván bátyja volt, Darvas Iván nekem szintén iskolatársam és nagyon jó barátom volt, és Attila is a német birodalmi iskolába járt.
    Hogy buktunk le? Hát ez a Struzziero, akit említettem, az olasz sajtóattasé, ez nemcsak a híreket hozta-vitte, hanem csempészett is. Akkoriban a nejlonharisnya volt a nagy sláger, mondjuk, megvette nyugaton egy frankért, és becsempészett egy kofferrel pár száz vagy pár ezer harisnyát, és itt eladta 5-ért. Úgyhogy nagyon jól keresett ezzel. A határon természetesen nem vizsgálták meg, mert diplomata rendszámú kocsija volt, de mikor Pesten egy privát lakásban megjelent a kofferral, és azon voltak, hogy kifizetik az árut, a mellékszobából vagy a szekrényből előjöttek az ávósok, és letartóztatták, mert az a törvény, hogy nincs diplomáciai immunitás, ha in flagranti közbűntényen érik, akkor az közbűnténynek számít, és nincs diplomáciai védelem. Ezt meg is mondták neki, és akkor jött az, hogy az egyik kéz mossa a másikat, mi sem vagyunk olyanok, mondták az ávósok, minket nem érdekel a nejlonharisnya, sem a pénz, azt viheti mind magával, de itt van egy papír, írja fel, hogy ki szállított neki híreket, vagy kinek a híreit vitte nyugatra. És sajnos, nem volt egy bátor ember, és ott arra a papírra 10 nevet ráírt, többek közt a saját sógorát, és még egy rokonát, és hát ezeken kívül az egyik voltam én, a másik Darvas Attila. Így kerültünk börtönbe mind a tízen.