Levendel Júlia
KESKENY VÁJATBAN
(részlet)

Benyitott a fia, s hiába hogy nem hasonlított rá, a jelenet ismétlése volt a huszonnyolc esztendővel korábbinak. A szőke, nyurga Hajnal András is tudta ezt, összevillanásukban még az oly keservesen nélkülözött barátság is érezhető - vagy a halálközelség mindenkit megszelídít és a mítosz lebírja a közönyt? A fiú nesztelenül becsukta maga mögött a kis szoba ajtaját, egyet kellett lépnie, hogy a fehér műanyagszéken kuporgó apját elérje. Lehajolt, mintha megcsókolni készülne, enyhítő, illedelmes mozdulatnál nem lett több, de a bensőségesség lehetősége megmaradt, és Hajnal Márton nem kérdezte, hogy "anyád küldött?" Persze, ő. András a második napja eszméletlen, szürkés sárga, már meghegyesedett orrú nagyanyjára pillantott - nézni nem merte a haldoklót. Az elfordulásra jó ürügy, hogy hang nélkül, feje csöppnyi biccentésével kérdezi az apját; a válaszhoz sem kellettek szavak: az idősebb férfi alig észrevehetően ingatta a fejét. Nem, nincs változás. De a mozdulat azt is jelentette: nincs visszatérés, morzsányi esély se a megfordíthatóságra. Most már bármelyik pillanatban megszűnhet lélegezni. Már nem csinál senki semmit. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Mióta a reggeli viziten a főorvos megsimította a haldokló homlokát, és némán kezet szorított Hajnallal, ő sem tehet mást: vár. Megvárja, míg a halál beáll. Addig igyekszik arra gondolni, amiért itt van: a haldokló életére - nem könnyű, legalábbis folyamatosan és módszeresen nem sikerül. Majdnem olyan kiszolgáltatott a százfelé futni akaró, összevissza ugráló képzeteinek, mint az álomban, bolyongó félálmaiban, de alibije sincs a fegyelmezetlenségre. Mégsem azért gubbaszt a fehérre zománcozott, lázlappal felszerelt ágytámla tövében, hogy odaadónak mutassa magát. Nem akar lelkiismeret-biztosítást kötni. Orvos vagy nővér nem javasolta kímélettel, résztvevően, hogy menjen haza, de mindannyian tudomásul vennék, ha most már hazamenne. Úgy látszik, senkiben fel sem vetődik: mi a helyes, mi a jó. És végképp nem, ami praktikus vagy kényelmi szempont. Nem mondhatja, hogy segít meghalni az anyjának. Nincs olyan rituálé, amelyikkel segíthet. Még ha megfékezhetné gondolatai kalandozását, és a felidézett-képzelt idő mentén araszolna, ha megakadályozhatná, hogy a valamikor látott fényképek egymásra montírozódjanak és a családi anekdoták összekeveredjenek, ha teremtőként mindennek helyet adna, hogy a helyre lelt darabkák aztán magabiztosan vezessék - még akkor is: segít ez a meghalásban? Vajon amikor az anyja világra hozta, azon a hosszú, háborús éjszakán - az első fájások, hányszor elmesélték neki, késő délután jelentkeztek, s már világosodott hajnalban, mikor a vajúdás véget ért, és a bába azt mondta, gyerünk, aranyom, mindent bele, nyomjon, aranyom - vajon az anyja egész éjszaka őrá gondolt? Életet képzelt neki meg valamilyen színt a szemének, a hajának, formát a kezének? Képes volt tartani, a fájdalomnak is ellenállva összefogni a csillagporként szitáló-villogó változatokat?
    A nagyanyja aznap halt meg, amikor András fia született. Akkoriban még nem volt apás szülés, kint kellett várnia a folyosón, és tűrni, hogy a szülőszobából kiviharzó fehérköpenyesek csak rávigyorogjanak, de meg se szólítsák, ne mondjanak még egy biztató fél-hírt se, hogy "alakul", vagy "hamarosan", vagy "készülődik már". Minden ajtónyílásra felállt, ösztönösen állt oda a kitáruló ajtóhoz, hogy megszólalásra kényszerítse a kilépőt, és csalódottan-kielégítetlenül hátrább húzódott. Megint előre és vissza. Leült, felállt, néhányszor ellépdelt a nyilvános telefonig. A nagyanyja ugyanabban a kórházban, két emelettel lejjebb haldoklott, és az anyja ott ült a haldokló ágya mellett. Olyan karfás, fehér műanyagszéken ült, mint amilyenen most ő várakozik, bár abban a halálvárásra átengedett kétágyas szobában az anyja éjszaka ruhástul leheveredett a pokróccal letakart matracra. Talán percekre el is szunnyadt, és nem bántotta, hogy feladat nélkül, vagy nagyon is bizonytalan, meghatározhatatlan feladattal vár csak. Evett és ivott az eszméletlen, sárgás szürke test mellett. A lélegeztető csöndesen szörtyögött. Amikor - hiába, hogy rutinosan, azért igazi elragadtatással - végre jelentették, hogy "fiú!", s kérték, hogy legyen még türelemmel, míg a szülőszoba elé tolják a feleségét, ő lefutott két emeletet, kíméletlenül becsörtetett az anyjához, boldogan hajolt fölé, "fiú, fiú, fiú!", súgta, vagy inkább visszafogottan zúgta, és az anyja vele örült. Ott, a haldokló mellett örültek, nem próbálkoztak semmiféle fancsali-ájtatos, gyászos csöndességgel. Az anyja a szoba egyetlen székén ült, ő leereszkedett az üres ágyra, és megkérdezte, hogy biztosan nem hall már, nem érez semmit a nagymama. "Biztosan", bólintott kérlelhetetlenül az ő orvos-anyja. András pedig most nem meri nézni az értelemtől és szépségtől végképp megfosztott, még lélegző testet. ősember-riadalommal épp csak súrolja tekintete a haldoklót - akkor is inkább erre emlékszik majd: a hanyatt fekvő vénségre, a megnyílt szájra, a félelmetes fogatlanságra, a halott-sötét szemhéjra - ha egyáltalán emlékezni fog rá.