Lányi András
KÖRNYEZET ÉS ETIKA
(részlet)

Az európai modernitás válságáról könyvtárnyi irodalom szól, s még ha gyanítjuk is, hogy a kultúránkat elborító betű-óceán inkább a probléma része, mint a megoldásé, az utalás erre a hagyományra nagy általánosságban jelezheti az itt következő vizsgálódások irányát és szellemi környezetét. "Szellemi környezetét" - egy emberöltővel ezelőtt biztosan más kifejezést választottam volna, ma azonban a "környezet", ez a jellegtelen, közömbös szó használatos mindannak a jelölésére, amihez valaminek köze van, ahová tartozik vagy ahol otthonos, legyen az világnézet, rokonság, táj vagy haza. E válság-irodalom korai klasszikusai, Dosztojevszkijtől és Kafkától Husserlig és Spenglerig egyetértettek abban, hogy a tudományos haladás diadalútja akkor vált ámokfutássá, amikor szem elől veszítette a tudás és a tudnivalók erkölcsi értelmét - vagy egyszerűen elhárította magától ezt a kérdést -, valamint abban is, hogy a mindenütt jelenlévő és mindent átalakító globális civilizáció gyermekei idegenné lettek, "hátborzongatóan otthontalanná" (szophoklészi jelző Heidegger fordításában) a saját életükben. A kárpótlásul elnyert technológiai mindenhatóság pedig mérhetetlenül veszedelmessé tette őket a "legyőzött" természetre nézve - és itt mindenekelőtt a társadalomszervező és lélekidomító technikáknak kiszolgáltatott emberi természetre gondolok. Mondom, mindez már száz évvel ezelőtt köztudott volt. A világháborúk erkölcsi katasztrófája végképp leleplezte az összefüggést a tömegtermelés és a népirtás, a gépies engedelmesség és a természetpusztítás, doktor Jekyll és Mr. Hyde között. A szorongás (Kierkegaard), idegenség-érzet (Camus), rossz közérzet (Freud), abszurditás-élmény (Beckett), nem utolsó sorban a fáradtság (Husserl) adják az alaphangulatát a válságkori Európa szellemi életének, hiába próbálja ezt elnyomni előbb a kollektivista rémuralom "életigenlő" propagandája és cenzúrája, utóbb, az egoista önmegvalósítók "jóléti" társadalmában a pazarló és hivalkodó fogyasztás, az iparszerű szórakoztatás lármája.
    "Az ember nemcsak egyéni életét éli, mint elkülönülő személy, hanem tudatosan vagy öntudatlanul kora és kortársai életét is, s ha olyan természetes, feltétlen adottságnak tekinti is egzisztenciája általános és személytelen alapjait, mint Hans Castorp, s ha olyan távol áll is tőle a kritikának még a gondolata is, mint ahogyan a derék Hans Castorptól állt, még akkor is könynyen meglehet, hogy erkölcsi közérzetét valamiképp módosítják az alapok fogyatékosságai. Az egyes ember előtt sokféle egyéni cél, érdek, reménység, kilátás lebeghet, s ezekből meríthet ösztönzést erőfeszítéshez, fokozott tevékenységhez, de ha a személytelen közeg körülötte, azaz maga a kor minden külső látszólagos mozgalmassága mellett is híján van a reménységnek és a kilátásoknak, ha titokban reménytelennek, kilátástalannak, tanácstalannak mutatkozik, és csupán kongó hallgatással válaszol arra a tudatosan vagy öntudatlanul feltett, de valamiképpen mindig feltett kérdésre, hogy mi hát az egyéni tevékenység és erőfeszítés személy fölötti, feltétlen és végső értelme, akkor éppen az emberek becsületesebbik részénél menthetetlenül bekövetkezik ennek bizonyos bénító hatása, s e hatás a lelki, erkölcsi szférán keresztül az egyénnek még testi, organikus részére is átterjedhet." Thomas Mann Varázshegyének hőse nem töpreng a szellemi válságon, hanem éli azt: belebetegszik. Persze a szellem és a test betegségeinek elhatárolása, belső és külső, láthatatlan és látható dolgok merev elkülönítése, egyszóval a világ megkettőzése már maga is a válságosra fordult európai szellemi klíma jellegzetes vonása. Ugyanis éppen a dualista világszemlélet hamis naturalizmusa, hamis individualizmusa szakítja kétfelé a valóságot, amit csak fogalmi gondolkodás és érzéki tapasztalat, megismerés és értékelés, természet és kultúra egymásra utaló kettősségének egységében tudnánk megragadni. E folyamat végeredményeként az élők több-mint-emberi közösségének hűlt helyén a másokhoz és a helyhez fűződő eleven kapcsolataiból kiszakított, magányos tömegembert találjuk. Vele szemben pedig egy értelmetlen és élettelen, némán szenvedő világot: az ő "környezetét", amely mint környezet, meghatározása szerint pusztulásra ítélt és menthetetlen.
    Mint Hans Castorpot a testét megtámadó kór tünetei, bennünket a világ húsának romlása, a földi élet működésében bekövetkező zavarok és katasztrófák ébresztenek a korunkat és kortársainkat megrontó erkölcsi válság tudatára. E válság mélységét mutatja, hogy erkölcsi természetét közvetlenül már nem is érzékeljük - erre szolgáló érzékeink elhaltak talán -, s csak a legdurvább fizikai állapotváltozásokra leszünk figyelmesek. Ennek a tompaságnak köszönhető, hogy ma a környezet vagy a bioszféra válságáról beszélünk, s csak kevesen a lényegről: amit Konrad Lorenz embervoltunk hanyatlásának nevez.
    Mentségünkre szóljon, hogy etikai és esztétikai érzékenységünk között az összefüggés szorosabb, mint ahogyan azt (különösen Kant óta) hisszük. Erkölcsi intuíciónk, tetszik-nem tetszik, igazán csak arra reagál, ami az érzéki szemléletben megjelenik. Ez végzetes lehet egy olyan civilizációra nézve, amely - hála technikai eszközei elképesztő teljesítményének - az emberi tapasztalat léptékét és horizontját térben-időben messze meghaladó változásokat tud előidézni a természetben és a társadalomban. Arra is képes, hogy ezek többségét elrejtse a hétköznapok emberének szeme elől, de különösen az összefüggéseket, a látható reklámok és a láthatatlan szeméthegyek között a látható nyomor és a láthatatlan globális rezsimek között. Marad a közvetlenül érzékelhető üzemzavar: az emberi élet nélkülözhetetlen természeti feltételeinek romlása. Ez minden ismert etika szerint rossznak, bűnösnek minősül. Környezeti etika azonban nem létezik.
    Névadóinak jóhiszemű tévedése akkor is veszélyes, hogyha a bioszféraválság (immár földtörténeti horderejű) etikai kérdéseit az erkölcsi eszmék történetétől elszakítva próbálják feltenni, valami merőben újfajta, "környezeti" etika illetékességi körében, de még veszedelmesebb, ha környezeti etikán az alkalmazott etika egy új ágazatát értik, valami olyasmit, mint a munkaerkölcs vagy a szexuáletika. A "természet vége", ma ugyanúgy, mint egykor a Húsvét-szigeteken, Új-Zélandon vagy Mezopotámiában, egy civilizációs katasztrófa jele: a jóról és a rosszról alkotott legalapvetőbb feltevéseinket teszi kérdésessé, tehát "az egész" etika újragondolására késztet. Kérdéseinkkel a hagyomány érvényességéről és megújításáról folyó, s mindig is zajló etikai párbeszédhez kell fordulnunk. Ott pedig nyomban kiderül, hogy környezeti etikáról mint olyanról már csak azért sem beszélhetünk, mert magát a "környezeti" kérdést minden etikai iskola másként teszi fel, másképpen érvel, és szükségképpen más következtetésekre jut.
    Közös azonban a legkülönfélébb gondolati iskolák körében terjedő felismerés, hogy amit az ember a természettel, illetve nem-emberi lénytársaival művel, erkölcsi megítélés tárgyát képezheti. A tizenkilencedik századtól elsősorban az angolszász országokban fellépő állat- és természetvédők kezdeményezését a huszadik század második felében a filozófus "szakma" egyre több képviselője teszi magáévá. Európa lassan ébredező lelkiismeretének emblematikus alakja az afrikai őserdőben kórházat alapító, de az állatoknak okozott temérdek szenvedés jóvátételét is szorgalmazó teológus és orgonista, Albert Schweitzer.
    Az erkölcsi beszámíthatóság kiterjesztése nem-emberi lénytársainkra szerves végpontja a keresztény univerzalizmusban gyökerező és a felvilágosult racionalizmussal kiteljesedő szolidaritás-eszme fejlődésének. A nők számára 1792-ben a férfiakkal egyenlő erkölcsi méltóságot követelő Mary Wollstonecraft érveit egy cambridge-i filozófus kortárs még azzal söpri le az asztalról, hogy ilyen alapon az állatok is erkölcsi státuszra formálhatnának jogot. Álláspontját száznyolcvan évvel később Peter Singer már valóban az állatok jogainak védelmében idézi fel. Időközben beletörődtünk, hogy más társadalmi helyzetű, más vallású, más bőrszínű társainkat erkölcsi kérdésekben ugyanúgy kell figyelembe vennünk, mint a magunkhoz hasonlókat.
    Ahhoz azonban, hogy az emberiséget (Schiller, Kant és Jefferson korának büszke találmányát) a nem-emberi természettől elválasztó határvonalat átléphessük, döntő változásoknak kellett végbemenniük ember és természet viszonyában. A természet, melynek titokzatos, az embernél mérhetetlenül hatalmasabb erőit egykor vallásos tisztelet övezte, előbb az elfogulatlan és részvétet nem ismerő tudományos vizsgálódás tárgya lett, utóbb a technológiai beavatkozás és üzleti kalkuláció rendelkezésére álló erőforráskészletté alacsonyították. Erkölcsi felelősségünk magasztos tárgyát a természetben, valamint a társ-szubjektumot más lényekben csak akkor ismertük fel, amikor magát a vadont, az emberi beavatkozástól érintetlen természetet már úgyszólván megsemmisítettük.