Belső ruhatár

SZAVAKTÓL HOMÁLYLÓ

A fürtös gyöngyike kéksége
a domboldalon leomló fű nedves
hullámaiban izzó parázs.
Sziszereg a szél ahogy ezeregy
ujjával oda-odakap és a tegnapról
mára kizöldülő földre rázza (nyakamba)
alig kinyílt kökények pihéit.
Már-már könnyű vagyok ott sáros
ösvényen járkáló áprilisi térdet és derekat
mozgató talán nem is gondoló a heagyen
hengergőző lég hajlataiban szerelme
illatait szimatoló lény s akkor oldalról
lesből szinte W. tüdőráktól
lihegő légvétele hangzik
s az orvosi becslés szavai hogy mennyi
ideje lehet még már belátható
hogy nem látja többé ezt a gyöngyikés
zöldet ezt a verset sem ahogy idilljéből
kikerekedve akar széthullani éppen
mert összetarthatatlan nem is
ésszel de az érzületek szavaktól homályló
színpadán a "belátható" és a "jó eset"
kény- és tény-szerű jelentéseiben ahogy
az elmúlás érzelgős rezgésektől
érintve is tárgyilagosan
megmutatja magát mutogatom.

Weiner György barátunk és munkatársunk emlékére.



ELERESZTIK KEZEM

    Téged szűlt-é a világ?
    Vagy a világot is te szűlted éppen?
    Mert ha csak nincs napvilág,
    Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.
    (CSOKONAI)

A napok is mennek hosszan
és lassan huszonnégy órák egy
villanásra
holott ezernyi esemény megtörténik
s egy-egy éjszaka zötykölődése
valószínűtlen létra
váll és derék
belemerevedik
a tegnapi
reggel irdatlan messzeségben dereng.
Az évek meg sasszárnyakon fönn
tudom.
Lenn kapkodva némelyek rám dőlve
fejveszetten
méltóság híján úgy rohantak el hogy el
homályosulok állj.
Hol is tartunk.  
A számok hirtelen eleresztik kezem.
Nem tudom nem látni lebegés ijeszt
nincs határ mintha nem lenne többé
mérni mód csakugyan.


IDŐ-SEBEK


Hatvan a nő hattal idősebb a férfi
idő-sebeiket nézni talán mérni
mélyüket egyes szám harmadik
személybe fényképezni  
ahogy kapaszkodnak dombra fel
ereszkednek le agyagos lankán
tárgyilagos rögzítéssel ugyan hogyan
és miért is próbálkoznék. Mi vagyunk
azok s ezek az én szavaim. Március
van alvó nyír mellett lépkedünk
megszomjazom. Tavasszal egyszer
apám a vasútparton zizegő fák             
egyikét baltával megcsapolta édeskés
nedv csorgott nyírvíz ittam a fa vérét
hétéves voltam íze megmaradt nyelvemen
vagy a szóban. A hóban vizelet rajzolta
kalligráfiák. Mi minden esett meg úgy
velünk hogy nélkülünk  
többes szám első személyben hiába
nem akartuk. Kapaszkodnak ereszkednek.

Vers és kép  |  HORGAS BÉLA