Szvetelszky Zsuzsanna
A BEVÉTEL ERŐSÍTI A SZABÁLYT
(részlet)

"... aki véges rendszerben végtelen növekedést képzel el, az
vagy őrült, vagy közgazdász."   (Kenneth Boulding)


Félúton vagyunk. Pontosabban a Természet és gazdaság című kötet nyitó tanulmányának első mondata szerint "Félúton vagyunk jelenleg abban a hoszszú folyamatban, amelynek során megváltozik az embernek önmagáról és környezetéről alkotott elképzelése." A közös jövő iránti felelősség tudatára vonatkozik ez a kijelentés, mert úgy tűnik, nőttön-nő azoknak a száma, akik mégiscsak készek törődni a majdani világgal - tudják ugyan, hogy ők maguk sohasem fogják látni, azért a dédunokáikat sem rövidítik meg. Nem akarnak hinni Heidegger planetáris univerzalitásában - "ez a technikai univerzum olyan önfelépítő és önfenntartó logikát fejleszt ki, amely már nem az ember alkotása, hanem tőle függetlenné vált valami" -, bíznak azonban az együttműködés és a konszenzus világmegtartó erejében.
    Az ökológiai közgazdaságtan - sokak szerint postnormal science - több mint alternatíva: konstruktív, a problémákra koncentrál, figyelembe véve a természettudományok és a társadalomtudományok felismeréseit. Beláttatja, hogy a gazdaság nem mindenható entitás, csupán a földi ökoszisztémák összességének egy alrendszere.
    A Pataki György és Takács-Sánta András szerkesztette Természet és gazdaság vaskos olvasókönyv. Az ember elengedheti magát, és a tartalomjegyzék átböngészése után kezdheti akár a negyedik tanulmánnyal, amely a társadalmi sokféleség tiszteletéről szól, folytathatja a huszadikkal, amely az üzleti tevékenység homályba burkolását elemzi, és visszaugorhat a könyv elejére, az eljövendő "Föld-űrhajó" gazdaságtanára. Az írások jó része használható és alkalmazható választ ad a jólét definitív kérdéseire.
    A jó szöveggyűjtemények kiolvashatatlanok: először darabszám veszi és élvezi az ember a bennük foglalt műveket, aztán amikor keresztbe-kasul olvasta, kezdi elölről, és egyvégtében halad. A második olvasatnál szilárdulnak meg a pillér-tanulmányok - már rá is látunk arra, amire először csak rácsodálkoztunk: az új ismeretelméleti keretre.
    Erről, és az általános ökológiai gazdaságtani megközelítésről az első négy tanulmányban olvashatunk. A Föld-űrhajóról például, ami a jövőbeli zárt gazdaságot példázza (az erőforrások és a kibocsátott szennyezés korlátos lehetőségeit). Boulding világos és érthető tanulmányát nemcsak közgazdászoknak kellene olvasniuk, hanem azoknak is, akik a centrális hiedelemformálást vezénylik. Hogy elgondolkodjanak: "vajon az emberi jólétet vagy jól-létet állománynak (stock) vagy áramlásnak (flow) kell-e tekintenünk..." Boulding példájával: vajon az evés vagy a jóltápláltság számít jónak? Elvégre azért eszünk, hogy megóvjuk testünk homeosztázisát, vagyis hogy jóllakottak maradjunk. Ez a logika a fogyasztást egyáltalán nem tartja kívánatosnak, hiszen minél kevesebb fogyasztással tudjuk fenntartani az adott állapotot, annál jobban járunk. Eszerint - teszi fel a szerző a kérdést - talán bizony boldogabbak lennénk egy soha el nem rongyolódó ruhával, egy lelakhatatlan hajlékkal, vagy ha úgy tudnánk megőrizni fizikai kondícióinkat, hogy nem kell enni? Egyet se hümmöghet az ember kétkedőn, Boulding már tálalja a fekete levest: "Valóban beleegyeznénk például egy olyan műtétbe, amely képessé tenne bennünket arra, hogy alvás közben intravénás táplálással tartsuk karban testünk szöveteit?" Felveti a kérdést, hogy az átalakító teljesítmény, a cselekvés, a termelés és a fogyasztás mennyiben tekinthető önmagában értéknek. Az ember kalandvágya eredendő hajlam: nem akarunk állandó állapotot fenntartani, változásra vágyunk - még azok is, akik egy hajdanvolt, sosem ismert, meg nem élt aranykort sírnak vissza. Ám a változatosság iránti igény költséges, néha túlságosan nagy árat kell fizetni - közvetve vagy közvetlenül -, hogy elviselhető és elfogadható legyen.
    Ez az írás fejti ki az etikai elvet, mely az ökológiai közgazdaságtan egyik legfontosabb kiindulópontja: identitásunkat nemcsak a térben, és az időben sem csak visszafelé, hanem előre, jövőbeli társainkhoz is kötnünk kell. Azokhoz, akik ma még nem kapnak szavazatot a sorsukat érintő kérdésekben. Nincs más választás: ezt kell tennünk, mert jólétünk - Boulding szerint - csak azon múlik, mennyire tudunk másokkal azonosulni.
    Richard B. Norgaard a koevolúciós nézet álláspontját ismerteti: eszerint jólétünket a társadalmi és az ökológiai rendszerek közti kapcsolat természete határozza meg, a szélsőséges individualizmus vagy a hamis kommunikáció egyaránt pusztuláshoz vezet. Sabine U. O`Hara pedig a sokféleség - a legértékesebb, ugyanakkor a legkevésbé megbecsült erőforrásunk - mellett érvel, és másokkal együtt rámutat az egyre homogénebb világgazdaság sebezhetőségére.
    A második rész a természeti erőforrásokkal való gazdálkodást, és az eddig levont tanulságokat elemzi. Ludwig, Hilborn és Walters tanulmánya is a jólét felől kanyarodik a történeti tapasztalatok felé. Hármójuk szerint a politikai és a társadalmi hatalmat a jólét vagy annak reménye hozza létre, és ez a hatalom mértéktelenül kiaknázza a természeti erőforrásokat - a jólét vagy annak reménye nevében. Amíg a természet ennyire változatos, addig éppen a sokszínűség takarja el a túlzásba vitt használat következményeit. De ezeket csak akkor érzékeljük, amikor már súlyosak és gyakran visszafordíthatatlanok. (Vagy mindig azok? Sohasem tudjuk meg, milyen lett vagy maradt volna, ha nem avatkozunk be.) Pedig Mother Nature a legnagyobb hatalom - finom rezdülései például odavezettek, hogy tanulmányok születnek az ökológiai közgazdaságtanról. Ám a teremtés koronája hosszú távon vak, legalábbis nehezen látja be - elsősorban a korlátos egyéni érzékelés akadályozza -, hogy sokkal inkább a természeti erőforrások gazdálkodnak az emberrel, mintsem fordítva. És mert nem látja be, konszenzusra sincs remény. Példával bizonyítva: háromezer évvel ezelőtt a sumér gazdálkodók az öntözés következtében kialakuló sós talaj miatt kénytelenek voltak a nagy terméshozamú búzát felcserélni árpára, és 1899-ben Hilgard hiába intette a kaliforniai gazdálkodókat, hogy ha bevezetik a tervezett öntözéses rendszert, ugyanez lesz a helyzet, tanácsait senki nem fogadta meg. Ezért - vagyis az emberi rövidlátást és kapzsiságot a rendszer elemeként kezelve - már a konszenzus kialakulása előtt cselekedni kell. A tudósok vélekedéseit ugyanúgy befolyásolja a politikai nyomás, mint a nyilvánosságot (nem beszélve a szakmai hiúság és a tudományos önérvényesítés hajtóerejéről). Cselekedni kell, vagyis olyan döntéselméletekre támaszkodni, amelyek számolnak a bizonytalansággal.