Horgas Judit
"MIND MAKKOPÁNCSBA BÚ"
Rejtőzködés a shakespeare-i erdőben
(részlet)

"S nem jőnek össze rezgő csillagoknál
Azóta, rónán, berken vagy pataknál
Civódás nélkül; s ez oly iszonyú,
Hogy a tündér mind makkopáncsba bú"
Szentivánéji álom

A rejtőzködő ember, akár egy tábla: veszélyt jelez, hiszen vagy elkerülni próbálja a fenyegető helyzetet, s védekezésként menekül valami biztonságot adó zugba, vagy éppen ellenkezőleg: sötét rejtekhelyre húzódva tervezgeti mások vesztét, s csak a megfelelő alkalomra vár, hogy lecsapjon. A reneszánsz drámákban az efféle rejtőzködés hagyományos színhelye az erdő vagy a kert, esetleg egy barlang, ahol az árnyak között a szereplők a civilizációs korlátoktól távol követhetik el tetteiket. A hűséges pásztorlány; Philaster; A spanyol tragédia; Mucedorus; Dido, Karthago királynője: Shakespeare majd minden kortársa írt egy-két természeti környezetben (is) játszódó színdarabot, amelyben fontos szerepet kap a színhely mássága, civilizálatlan, azaz ember nem lakta jellege; ahol bármi megtörténhet, és meg is történik.
    Önmagában tehát nem különös, hogy Shakespeare is gyakran rejti szereplőit efféle természeti környezetbe. A shakespeare-i rejtekhelyek különlegessége a ravasz költői eszközökben rejlik: a szereplők szövegei alapján egyszerre látjuk vadnak, veszélyesnek, elhagyatottnak, azaz fenyegetőnek - ugyanakkor biztonságosnak, idillinek, jóindulatú természetfeletti erőkkel teltnek ezeket a színhelyeket. Ez a minden darabban visszatérő, kettős látás- és láttatásmód a természet iránti érzékenység legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, amit - kissé anakronisztikusan - ökológiai érzékenységnek is mondhatunk. Ha az ökológiát - Lányi András szavával - együttéléstanként értelmezzük, ami azon az elképzelésen alapszik, hogy az ember nem a természetben, hanem azzal együtt él, akkor Shakespeare költészete (a drámákon kívül például a Venus és Adonis is) olyan korszakot ábrázol, amikor az ember még bízhat a természet anyai, védelmező jellegében, remélheti, hogy ott megbújhat és biztonságban lehet; ugyanakkor a modern kori elszakadás is érzékelhető már: az ember többé nem a természet szerves része, legalábbis nem úgy, mint az erdei tündérek és koboldok.
    Az erkölcsileg romlott, korrupt fejedelmi és királyi udvarokat hagyományosan a tiszta természeti színhelyekkel állítják szembe a művek (első pillantásra az Ahogy tetszikben is ez történik), ezzel is felidézve az egykori, elveszített édeni boldogságot, s vágyakozva a visszatérésre. A visszatérés azonban lehetetlen. Egy évvel Shakespeare halála után, 1617-ben jelent meg az utazó Fynes Moryson angliai beszámolója: "Az erdők manapság inkább kellemesek, mint hatalmasak, mert a fákat kivágják a tüzelés és a vasöntödék miatt, így a fa és a faszén mennyisége erősen csökkent a régi bőséghez képest; és néhány helyen, például a Fens-en (kelet-angliai mocsaras síkság) tőzeggel, sőt, tehéntrágyával fűtenek."
    A fakitermelés természetesen nem csak a hazai erdőket sújtja. Richard E. Grove (akinek már a neve is ?liget?-et jelent!), Zöld imperializmus című könyvében a 17. sz. elejétől mind hatalmasabb méreteket öltő gyarmatosítás környezeti hatásairól ír, és bemutatja, hogy a különféle nációjú tengerészek által egyöntetűen ?földi paradicsom?-nak tartott Szent Helena szigete, amit portugálok fedeztek fel 1589-ben, alig húsz év leforgása alatt miként vált kietlen pusztasággá. Egy francia utazó 1610-ben készült feljegyzéseiből megtudhatjuk, hogy a portugál tengerészek távozásuk után inkább kivágták a virágzó fákat, nehogy az utánuk érkező angolok vagy hollandok élvezni tudják gyümölcsüket. Grove azt is megjegyzi, hogy az erdőirtás és az azt követő talajerózió nem ekkor lép fel először, hiszen Artaxerxes már i. e. 450-ben törvényt hozott, hogy megakadályozza a libanoni cédrusok kivágását. A 16-17. század fordulójától ugyanezek a jelenségek a gyarmatosítás hatására hihetetlenül felgyorsultak és elterjedtek. Egyre több, különösen a gyarmatokon szolgáló hivatalnok értette meg, hogy a természeti erőforrások kimerülhetnek, és - gazdasági, illetve társadalmi okokból - szükséges a védelmük. A holland, angol, francia társaságok emberei, akik gyakran kiváló orvosok, botanikusok, néprajztudósok voltak, és komoly kutatásokat végeztek a különböző gyarmatokon, igyekeztek megértetni az anyaországi bürokratákkal, hogy az egyre fokozódó fakitermelés, a cukornádültetvények, vagy a mindent felzabáló kecskék tenyésztése kevesebb, mint egy emberöltő leforgása alatt lakhatatlan pusztasággá változtatja a hajózás szempontjából oly fontos kis szigeteket. A trópusi sziget így a korlátok közé szorított természetnek, az erőforrások kimerülésének példaértékű modelljévé vált.
Shakespeare szigete A viharban mintha ezt a kettősséget: az édeni szépséget és a lecsupaszított pusztaságot egyszerre mutatná a hajótöröttek vitájában:
ADRIAN: Bár e sziget egész pusztának látszik... Mégis finom, gyöngéd és szelíd itt a klíma... A szellő rendkívül édesen lehel itt reánk.
SEBASTIAN: No, édesen, mintha rohadt volna a tüdeje.
ANTONIO: Vagy mintha mocsártól volna parfümözve.
GONZALO: Itt minden megvan, ami az életre előnyös.
ANTONIO: Csak az nincs, ami szükséges.
SEBASTIAN: No, abból csakugyan kevés van - ha van egyáltalán.
GONZALO: Mi szép s mi ép a fű színe! S mi zöld!
ANTONIO: Éppen jól mondja: pont fakó a föld.
    És így tovább. Caliban mocsárról, lápról beszél, de egyik legfontosabb feladata a fahordás; Ferdinand is fahasábokat cipel, méghozzá sokat: "Párezer hasáb fát / Kell itt ma is kihordva ölbe raknom" - mondja, tehát a szigeten mégiscsak vannak fák (nem is beszélve arról a meghasadt fenyőről, amibe a boszorkány Sycorax, Caliban anyja zárta Arielt, vagy a tölgyről, amelynek "csomós belé"-vel Prospero fenyegeti a szabadságra áhítozó szellemet). Trinculo arról panaszkodik, hogy "Itt se bokor, se cserje, hogy az ember meghúzhatná magát", de megtudjuk, hogy Prospero tanyáját kis hársliget védi, málna, vackor és gomba terem, mézet is találni, a varázsló keltette viharban pedig tölgyet hasít szét a villám, és tövestül tépi ki a fenyőt és a cédrust (tehát az is van a szigeten). Az epilógusban a Nápolyba induló varázsló mégis így fordul a közönséghez: "Ne hagyjatok hát tengenem / Ezen a puszta szigeten" (kiemelés H. J.), mintha távozóban már maga is más szemmel nézne vissza az addig otthont és védelmet adó helyre.
    A természeti környezetben játszódó színdarabok végén a szereplők rendszerint visszatérnek a civilizációba, maguk mögött hagyják rejtekhelyüket, de biztosak benne, hogy ha ismét úgy fordul sorsuk, az erdő várni fogja őket. A korunkban tapasztalható ökológiai válsággal éppen ezt a biztonságérzetet veszítjük el, a visszatérés lehetőségét. A "régi bőség", ahogy Moryson írja, összehasonlíthatatlanul gyorsabban csökken 1617 óta, és a kis trópusi szigetek lecsupaszítása után egyre nagyobb, kontinensnyi területekre vár hasonló sors.
    Az egyik legkülönösebb Shakespeare-szereplő, aki a többiekkel ellentétben a színdarab végén nem tér vissza a hercegi udvart jelentő civilizációba, Jaques, az Ahogy tetszik melankolikus nemesembere. Bár társai gúnyolják melankóliáját, és a száműzött Herceg is csak szórakozásként hallgatja hosszú monológjait, ő az egyetlen, aki nem kizárólag a saját boldogságával és boldogulásával törődik, és keserű kommentárokkal kíséri az események alakulását. Shakespeare Lodge Rosalynde című művének felhasználásával írta a darabot, és csupán két új szereplőt illesztett a meséhez: az egyik Próbakő, a bolond, aki szintén kritikus megjegyzéseket tesz, és mintegy megkérdőjelezi a darab pásztori-idilli hangulatát, de a végén maga is megnősül, azaz "betagozódik"; a másik Jaques. Az események bonyolításához tulajdonképpen egyikükre sincs szükség, a szerelmesek remekül egymásra találhatnának az ő szövegeik nélkül is, tehát ha ezek a szövegek mégis a darabba kerültek, annak biztosan jelentősége van: talán úgy foghatnánk fel a két szereplőt, mint két idézőjelet, Shakespeare velük függeszti fel az egész szerelmi hercehurcát, s mintegy felmutatja: ha így tetszik (ahogy tetszik), hát legyen, de azért ne vegyük túl komolyan az idillt, a vígjáték boldog befejezését.