Kiss Lajos András
A SZÜLETÉS DRÁMÁJA
(részlet)

A Hans-Jürgen Heinrich-kel készített interjúkötetében Sloterdijk azzal vigasztalja a Szférák szöveg-monstrumától visszariadó olvasót, hogy akkor jár a legjobban, ha a folyamatos olvasás helyett berendezkedik arra, hogy téma- és probléma-szegmentumokban időzzön, tehát hagyja, hogy a szöveg által inspirált gondolatok védőburokként vegyék körbe. Lassú olvasásra ösztönöz a hibrid nyelvezet is. Sloterdijk úgy tartja, ideje megteremteni egy olyan írástechnikát, amely korábban nem létezett a német nyelvű filozófiai irodalomban. Abban reménykedik, hogy ezt a nyelvet, noha eleinte különösnek és idegennek, idővel mégis szépnek találja az olvasó. Kiszélesíti a filozófiai nyelv hagyományos kereteit - hol a szatirikus, hol a lírikus nyelv barokkos keverékével -, olykor persze a racionális argumentáció hagyományos eszközeit használja. "Amire igazán törekszem, hogy ne legyen számomra kötelező választani a költészet és a filozófia között." Ha teheti, szinte minden alkalmat felhasznál, hogy kifejezésre juttassa lesújtó véleményét az akadémiai filozófiai életről. Leginkább azzal a neoskolasztikus vonulattal nincs kibékülve, amely a nyugati kultúrában normalizálja az akadémiai élet kvázi-totalitarizmusát - veszélyes szimbiózisban élve a mindenható médiavilággal. "A mediatizáció a reflexió helyébe lép (hajdanán még volt bátorsága az embernek egzisztenciális reflexióról beszélni), és a teoretikus munkálkodást felváltotta az újkomolykodó attitűd és/vagy az antikonformista konformizmus. Ami veszélyes, az a totalitarianizmus egy könnyített fajtája, amely rányomja bélyegét korunk szellemi életére, mégpedig az egész nyugati világban. Következésképpen ami engem érdekel, több mint a filozófia definíciója. Sokkal inkább vonz a filozófia de-definiálása, de-skolasztizálása, de-konformizálása... A filozófia túl fontos ahhoz, hogy a hivatásos filozófusokra hagyjuk."
    A sloterdijki módszernek van egy másik sajátossága is, amely egyúttal írástechnikaként is megjelenik. Ez pedig a köztes terek és az akcidenciák rehabilitációja. A hagyományos metafizikákat, mondja Sloterdijk, mindig a szubsztancia érdekelte, a szubsztanciák közötti terekre, a sehová sem tartozó résekre, szakadásokra csak kevesen voltak kíváncsiak. A nem szubsztanciákhoz kötődő gondolkodás- és írásmód a tudományos szövegekben szokatlan dinamikát kölcsönöz a sloterdijki filozofálás nyelvének. Másrészt ugyanez az írástechnika meglepő nyugalmat is áraszt magából, amit Sloterdijk - Gaston Bachelard kifejezését felelevenítve - a topofilia eszméje iráni elkötelezettséggel ér el. Sloterdijk-ot nem a "Mi az ember?" kérdése foglalkoztatja, hanem, hogy "Hol van az ember, amikor a világban van?", és úgy válaszol, hogy az ember mindig valamilyen be- és elrendezett térben él, mindig valamilyen relációban található a primordiális környezetével. Ez az oka, hogy számára "nem létezik olyan mint individuum, hanem csak di-viduumok vannak. Az ember csak részecskeként vagy a szférák pólusaiként létezhet. "Már csak ezért is monstruózusak a könyveim."
    Amint már jeleztem, a Szférák-trilógia első kötete a Burkok (Blasen) címet viseli. A burkok a szférikus lét ősformáit jelképezik. "A hólyag képével arra teszek kísérletet, hogy leírjam és megidézzem azokat a helyeket, ahol és amelyek közelében az emberek eredetileg, specifikus és valódi értelemben megtalálhatók. Valójában sohasem vagyunk abszolút értelemben a ?világban?, hanem egy kiszínezett tér hólyagjában, olyan helyen, amelynek megvan a maga kiterjedése és egyedi szférikus feszültsége." A hólyagok vagy burkok azoknak a mikroszkopikus egységeknek a fenomenológiája, amelyek a legszorosabb, a legintimebb kapcsolatok bázismolekuláiként, lekerekített létformáiként szervezik meg az életüket. Sloterdijk olyan történetet mesél el a kórosan felnőtt (értsd: a fogalmi racionalitás világától behálózott) intelligenciáknak, azaz nekünk, amely történet nyomait még nem sikerült kitörölni a kollektív emlékezetből. Egy eltűnő-félben lévő történetben merítkezik meg, újra és újra, amely egy felbukkanó-eltűnő Atlantisz világról tudósít. Ennek a pre-objektív létnek a leírására a megszokott fogalmi világ szinte teljesen alkalmatlannak tűnik. Az erőteljesen metaforikus nyelvi univerzum megteremtésén keresztül Sloterdijk szeretne behatolni ezekbe az intim szférákba. Az anyaméh és a magzatvíz alapmetafora. Az anyaméh biztonságot nyújtó, zengő univerzum, amelyben az embrió léte egybefonódik az anyai élettel. Az embrió-anya kapcsolat analóg formái jelennek meg más elemi közösségekben is. Például az arcok, a tekintetek találkozása a szerelmesek egymáshoz fordulásában, a Júdás-csókban; a vérátömlesztés, a szívátültetés különféle mitikus vallási imaginációiban; a páciens-terapeuta-hipnotizőr kapcsolatok az őspszichológiában stb. Az intim szférák belső életéből kitekintve a modern pszichológia (és filozófia) mint individualista látszat lepleződik le: nevezetesen az a felfogás, amely úgy tekint az Én-egységekre, mint egy liberális klubhoz önként csatlakozó tagokra, akik közös kapcsolataikat utólagos, önkéntes és bármikor visszavonható szerződések alapján szervezik meg. Sloterdijk szerint ebben a szemléletben tetten érhető a nyugati gondolkodás alapneurózisa, azaz álom egy olyan szubjektumról, aki képes mindent megfigyelni, megnevezni, birtokolni anélkül, hogy hagyná magát valamitől is megtartóztatni, korlátozni. Ez a szemlélet már átvezet bennünket egy újabb szférikus szinthez, amelynek történeti metaforája a mindent magába olvasztó Én-Golyó formájú álom, amelynek a rádiusza egy önmagát elgondoló gondolat - olyan gondolat, amely fáradság nélkül végigfut a legszélső perifériákig, álomszerűen fáradhatatlan diszkurzivitással felszerelve, s amelynek nem képes ellenállni semmilyen külső dolog.
    Sloterdijk gyakran utal arra, hogy a megidézett történelem előtti világok (az ún. orális kultúrák) még nem ismerték a szubjektum/objektum éles szembeállítását. A megfigyelés csak az írásbeliséggel születik meg. "A legrégibb felfogások szerint az ember olyan teremtmény, aki mindent önmaga részévé tesz, amivel találkozik. Nem képes úgy látni egy fát, hogy ne venné fel önmaga is a látott fa formáját. Nem találkozhat úgy jaguárral, hogy ne érezné magát jaguárformájúnak. Senki sem nézhet vagy érinthet meg egy asszonyt anélkül, hogy ne mozdulna el, legalább egy kicsit, a nőiség irányába." Lehet persze azt mondani, hogy ez már a múlt. Sloterdijk azonban ahhoz is ragaszkodik, hogy az intim szférák mégsem tűntek el nyomtalanul, még ha a modern európai filozófia margóra szorította is az elemi tudásformákat. Mindannyian megérthetjük a "hólyagok archeológiájának" intim melegségét, akkor is, ha sohasem voltunk bensőséges vallási vagy nem vallási közösség tagjai, ha nem vettünk részt politikai, művészi és művelődni szándékozó csoportok munkájában, ha sohasem volt részünk jó munkahelyi közösségben, sportegyesületben stb. "Senkinek sincs szüksége hosszas magyarázatra, hogy ráhangolódjék a szférológia gondolkodásmódjára, még ha nem is szerzett soha világos tapasztalatot az életközösség és a szolidaritás világáról."
    Sloterdijk az akadémikus filozófia világának éles kritikájával és egyfajta nonkonformista beszédmód megteremtésével vitathatatlanul Nietzsche és Heidegger nyomdokain halad. Ez persze kockázatos vállalkozás. Heideggerhez hasonlóan többször fenyegette őt is az a veszély, hogy nevét kitörlik a "filozófiai mezőből." (A Carlos Olivierával folytatott beszélgetésében megemlíti, hogy a nyolcvanas évek közepén a zürichi egyetem filozófia szakos diákjai meghívták egy szemeszterre vendégprofesszornak. Hermann Lübbe a meghívást egy akár klasszikusnak is nevezhető érvvel ellenezte: "Ez a Sloterdijk csak afféle szépíró, olyan, mint Nietzsche; és az ilyenekre itt semmi szükség." Végül Lübbe, aki maga is szuverén filozófusegyéniség, beleegyezett a meghívásba, s Sloterdijk eltölthetett ott egy félévet.)
    Persze Sloterdijk is ügyes ember. Noha élesen kritizálja a médiatársadalmat, maga is a német médiavilág állandó szereplője. (Rüdiger Safranski társaságában a Glashaus című filozófiai beszélgető-show moderátora. Ez a műsor több-kevesebb rendszerességgel látható a 3sat-on.)
    Ezt az ellentmondást jórészt feloldja filozofálásának - úgyszintén eredeti invenciónak tekinthető - sajátossága. Sloterdijk tagja a német homeopátiás orvoslási társaságnak is, így feltehetően ezzel függ össze az árulkodó furcsaság, hogy a Heidegerről szóló nagy esszéjének a francia fordítása nem az eredeti címet (Menthetetlenül. Esszé Heideggerről), hanem az Esszé a szándékos (ön)mérgezésről címet viseli. Noha a szándékos önmérgezés problematikája már Nietzsche kultúrkritikájában is előfordul, a Sloterdijk-féle értelemben hangsúlyosabb szerepet kap: általános metaforává nő, és a modernitás betegségeit sűríti. A homeopátiás gyógymódnak éppen az a lényege, hogy a beteget az eredeti betegség legyengített változatával mérgezik - szándékosan. Sloterdijk tehát azért használja a médiát olyan előszeretettel (persze ironikusan és nagyvonalúan felülírva annak banális kifejezésformáit), hogy azt egy nem a kritikai elméletre jellemző kritikával illesse. Csakúgy, mint Heideggerre, rá is jellemző a Bourdieu-től származó megállapítás: "Az előkelő filozófiai szellem nem engedheti, hogy az előkelő és a közönséges szembeállítása közönségesen jelenjen meg." Ugyanakkor a sloterdijki filozófiát, legalábbis én így látom, kevésbé fenyegeti az úgynevezett "belső olvasat" veszélye, ami Heidegger esetén oly sok bonyodalom okozója. Heideggernél a belső olvasat azt jelenti, hogy a heideggeri szövegek autentikus értője azonos a hívek és a beavatottak kis és meglehetősen elszánt csapatával. A tanítványok és a rajongók azután valamiféle szent térbe helyezik mesterük életművét, így immunizálva azt mindenféle külső kritikával szemben. Sloterdijk munkái - diffúz és szándékosan széteső voltukból fakadóan - ellenállnak az efféle szakralizációnak, és jól tűrik a bírálatot.