 |
 |
|
Vörös István A SZEMÉLYTELEN SZEMÉLYISÉG SZÍNJÁTÉKA Csak a néző Utolér és azt se mondja kicsoda Be se mutatkozik ő az egyszer lesz egyszer volt s többé soha Csak a néző csak a szemlélő tanúskodik Csak ő állít csak ő hebeg róla valamit Olvasom a verset. Ki beszél? A hang. Személyét, kilétét nem határozza meg személyes névmással vagy személyraggal, nem mutatkozik be, nem mondja, kicsoda. Csak megszólal, és ezzel megteremti láthatatlan jelenlétét egy láthatatlan színpadon, amelyre rávetül valakinek az árnyéka. Árnyéka itt van, de ő sem látszik, ő se mondja, kicsoda, ő se mutatkozik be. Csak megmutatkozik - mint az egyikre ráirányuló másik, mint aki "utolér". De ki az, akit személyként nem létező jelenlétében utolérnek? A tárgyas igerag hiánya kijelöli a lehetséges tárgyat: engem vagy minket, téged vagy titeket. A tárgy tehát alany - a beszélő vagy a megszólított -, azaz líraian személyes vonatkozású. Ami ezen a színpadon történik, közvetve-közvetlenül bennünket érint. És mi történik? Találkozás. Két magány mesebeli-drámai összetalálkozása, amelynek rendelt ideje éppoly sorsszerűen mindenkori, mint amilyen végzetesen egyszeri. Mindegy, hogy eljön-e vagy elmúlt, az időtlenül időzített pillanat megismételhetetlen, mert megszüntethetetlen - az akkor és az ott ugyanazt jelenti benne, mint az itt és most. Akárhol és akármikor: egyedül vagyunk és kettesben, s így lesz kettősünk szembenállása egy cselekmény. Fogjuk fel tárgyként a cselekvőt. Bár eltünteti magát, látványként mégis felfogható, ha a szemlélet rátalál benne tárgyára. Ha van, aki néz, van mit néznie. Mégpedig nemcsak szemlélődőleg, esetlegesen, hanem nézőként, funkcionálisan. A nézőnek a színjátékban az a funkciója, a hivatása, a dolga, hogy lássa, amit lát. S ahol a játék misztériumjáték: hogy "tanúskodjon". Az élet profán színterén egy szakrális pillanatban a szemtanú tanúságot tesz. Miről? Csak "róla". A vers szövegében ez a rejtélyesen keveset mondó szóalak hordozza a legtöbb jelentést, ez a névmás más-más főnevek, megnevezések és megnevezhetetlenségek sokaságát sejteti. Hogy miről szól a tanúvallomás? Az egészről, a világról, rólunk - arról, akik vagyunk, s amit tettünk vagy tehetünk. A versbeszéd végtelenné táguló terében ketten játszanak. Melyik a szereplő, melyik a néző? Egymást nézik, egymást tükrözik. Így végteleníti egymást két tükör. Az állítás oda-vissza verődik közöttük, megbiccen, "hebeg". Igen, a végső hebegés: természetes beszédformája mindannak, ami kimondhatatlan. "Csak... csak... csak..." Csak épp ahhoz, hogy ihletett szólássá legyen a néma csend, amire nincs is szavunk, hebegni tudni kell. Egy másik nyelven, az emberi beszéden túli hazátlanság anyanyelvén. Ahogy Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes, Hölderlin és Samuel Beckett. Olvasatom azt tanúsítja, hogy Rába György beszéli ezt a nyelvet. |