 |
 |
|
Levendel Júlia BOLYONGÁS HAJNALBAN - PENTEKONTERÁN (részlet) Hajnal Mártonnak nevezem, s ahogy nézem - ujjbegyemmel mintha tapintanám is -, van-e már, legalább indulás előtt hihetem-e, hogy erős és megbízható, ő kajánul rám mosolyog: van, de nem tudhatja, alkalmas-e végiggaloppozni és bukdácsolni a neki szánt kalandokon. Ismerhetem: nem elég képlékeny. Nem várhatom, hogy híres elődeihez hasonlóan majd könnyűszerrel idomul a helyzetekhez, és bármikor alakot, maszkot, életkort, hitet cserél. A nagy utazók, hajósok és más alteregók pedig legelőbb is bámulatos hajlékonyságukkal aratnak sikert. Szóval meggondoltam-e választásomat? Meg, bólintok, és mulatságosnak találom, ahogy fénye vesztett szemünkkel egymásra villanunk. Hát ha meg, akkor jó. S már látom: éppen a zúgó-vibráló monitor előtt ül - ott rostokol már egy órája, és a 12 pontos Times New Roman betűsorok szépen gyarapodnak is -; azt ígérte, legkésőbb holnap estig elkészül a cikkel, de most, mint egész életében, ösztönösen iparkodik mielőbb végezni - megcsinálni határidő előtt úgy, hogy a szövegben ráadásul nyoma se legyen az űzöttségnek. Utálja a hevenyészett munkákat, a könnyű csuklómozdulatokkal odavetett, ormótlan alakzatba összedobált és aztán túlcsomagolt - rendszerint a sietősség közben locsogóssá lett - írásműveket, és hiába tapasztalta akárhányszor - elgondolhatatlanul sokszor -, hogy a pontosság, hát még a lelkes és lendületes túlteljesítés gyanúba keveri - látnia kellett, hogy a komoly és elfoglalt emberek mind kéretik magukat, és halasztásból halasztásba zuttyannak, úgy odázzák teendőiket, mintha kamatoztatnák idejüket, agyafúrtan kivárnak, visszatartanak - és lenézik az ő ostoba iparkodását - hová, hová oly nagy hévvel?! -, hiába, húszévesen is hiába fogadkozott, hogy most aztán nem adja be elsőként az évfolyamdolgozatát, és nem az első vizsganapra iratkozik, hiába türtőztette magát - valahogy sohasem sikerült kimaradnia az élmezőnyből. Nyargalásból újra meg újra világcsúcsot állított. Nevetséges. Mint egy kisgyerek a rongyos-rojtos alvórongyáért, úgy nyújtózkodott az ég csücske felé, s olykor beleszédül az örömbe, hogy már fogja, szorítja - kapaszkodhat valamibe. Mégis: kényelmetlen és zavaros ez az űzöttség, ha a hajrá közben húszszor is ellenőrzi az írásjeleket és ékezeteket - kéjenc módra olvassa és ízlelgeti a saját szövegét, pedig sohasem fenyegette az öntetszelgés vagy a grafománia. Adódott, alakult, hogy ezt-azt ír is, most éppen olyasmit, amihez hosszú évek óta a legkevésbé vonzódik: publicisztikus esszéfélét. Ráadásul a harmadik hete gerjesztett-gyűrűztetett Aszódy-ügyet súrolja majd - s már ez a "súrolás" is ellenszenves. Ennél csak a belemerülés undorítóbb. Kötelességből, dacból, hülyeségből fogott az írásba, ez tagadhatatlan. Mert hamis lett volna elhessegetni a felkérést. Gyávaság-gyanús. Nem mintha bárhogyan részt venni az aktuális-divatos szájalásban, tetszetősebb. S mégsem lehet, hogy sehogyan se tegyen, hogy semmit se válasszon. Maholnap hatvanéves, de kamasz-aggályokkal bajmolódik, kamasz-romantika fűti - és mindezt még túlontúl gyengéd öniróniával is figyeli. A kérdésre, hogy ugye, ő gyerekkora óta ismeri Aszódyt, könnyű volt válaszolni: nemcsak egyszerűen ismeri. Tizenöt-tizenhat évesen a legjobb barátok voltak, vérrel ugyan nem pecsételték meg életre szóló szövetségüket, de az a szövetség most is kötelez. Mire? Nyilvánosan nem lép fel Aszódyval szemben. És nem hiteti el magával, hogy ennek a hordószónokló, uszító Aszódynak vajmi kevés köze van a régi Aszódy Vilmoshoz, ahhoz a fiúhoz, aki megszökött otthonról, megpattant az iskolától, és az egész világ ellen lázadva beállt matróznak - maradt-e sejtjeiből csak egy is, egyetlenegy? Időközben kicserélődött a bőre, húsának, agyának minden darabkája. Vagy harminc kiló rakódott rá, és az egykori vastag, cserepesre rágott szájból vékony, gonosz görbület lett. Ez igaz, s mégis kevés, hogy elhitesse: már nem ugyanaz a fiú. Sötét volt még, nem is derengett - hajnali kettő volt vagy négy, mindegy, nemritkán ilyenkor hallja a saját hangján a legtisztább-élesebb, kerekded mondatokat, aznap például a szenvelgés nélküli kijelentést, hogy az. Ugyanaz az Aszódy Vilmos. Nem a fiú tűnt el, hanem az egykor hirtelen és mindjárt szenvedélyesen fellobbanó, kölcsönösen lángoló szeretet. A barátságuk, réges-régen. Az efféle, úgy látszik, könnyebben elpárolog - az ember bámulja a hűlt helyeket. Rutin nélkül ámuldozik a tulajdon veszteségein -, de amire a barátság kötelezett, mint az aszfaltra köpött rágógumi-maradvány, megtapad. És akkor támadt valami ötlete - úgy ír, hogy tapasztalt hajósként kikerüli az együttcsaholás veszedelmét meg az előkelő hárítás, a fennen lebegés pózát is. Végtére műve a szívének legkedvesebb, mert maradéktalanul az ízlése szerint szerkesztett folyóiratban fog megjelenni - tud-e élni a kivételes lehetőséggel? Így aztán ott ült reggel a monitor előtt - csak semmi kapkodás, egyetlen könnyen kínálkozó fordulat, túl hamari kötés se marad- jon! -, a teleírt első oldalt kinyomtatta és a klaviatúra fölé tette, odakerül majd a második oldal is - kilenc óra tájban a kép bal fölső részén láthatatlan lett a három sornyi eszközjel és a szöveg, tíz perccel később már csillogó, semmit sem mutató tükörre nézett. A délkeleti fekvésű szobába besütött a nap - átköltöztetni vagy elfordítani a számítógépet bajos lett volna, és az ablakra futó, felkötözött növény miatt a függönyt sem lehetett egészen behúzni. Egy órába is beletelik, mire a lenge, krémszínű anyag valamelyes árnyékot vet, addig le kell mondania a gépről. Nem játssza el újra balsikerű számát kifeszített lepedővel, plafonról lógatott esernyővel, a széke támlájához kötözött szalmakalappal, inkább visszacsalinkázik a régi módszerekhez: papír, toll, a leírt szavak áthúzása, a javítások áthúzása, a sokszorosan áthúzott, a beszúrásokkal, a fölé- meg aláírásokkal rondított szöveg tisztázása, aztán a tisztázás tisztázása, újra meg újra - húsz évvel korábban elképzelhetetlen volt számára, hogy másképpen is lehetne, ódzkodott a gépesítéstől, és a tapasztalatai csak megerősítették tartózkodásában: a szövegszerkesztőt használók még hanyagabbnak bizonyultak. Aztán valahogy csodálatosan megpuhult az a reflexes, feszítő dac benne, a szerkentyűt egyszer csak magához szelídítette, elemi higiéniai eszközzé alakította, és rádöbbent: hangszerré is. Már régen úgy pötyögteti a klaviatúra billentyűit, mintha zongora segítségével komponálna - de most káromkodott, és kilépni készült, amikor a csillogó, szürke üveg mögött megjelent a régi Aszódy, még mutáló hangját is felismerte: hozzá beszélt, persze a tizenhat éves Hajnal Mártonhoz, bár saját magát nem látta a Sopron környéki turistaház előtt - mert vakmerőn ott ültek azon a kőkorlát-csonkon, alattuk húsz méternyi szakadék, belelógatták a lábukat, fejük fölött a felhőtlen égen annyi csillag, mintha planetáriumi bemutatón volnának. És telehold volt. |