 |
 |
|
Méhes Károly MESE A LEGÖREGEBB HÓPEHELYRŐL Van az a mondás, miszerint "Nem mese ez, gyermek...". De az. Ezerkilencszázhetvenháromban végre meglátogattuk a nagyanyót, ott messze. Illetve, nekem tűnt nagyon messzinek - ma sokkal messzebb élek mindentől. Amikor reggel eleredt a hó, és esett, esett egész nap, estefelé nagyanyó csak annyit jegyzett meg: - Drágáim, itt marasztal titeket ez az idő nekem. Apa hangja ingerültre, morgósra sikeredett: - És dolgozni ki fog? Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! - A legrosszabbra? - nézett rám nagyanyó -, hiszen csupán azt mondtam, itt maradtok. - Hazamegyünk - vágott vissza apa. És így is történt. Legalábbis elindultunk, hiába, hogy akkor már harmadik napja esett. (Szakadatlanul szakadt - ez most jut eszembe.) A busz még bedöcögött velünk a városba, ahonnan a vonat vitt volna - haza, mert, ugye, dolgozni kell. De a vonat már nem jött, mert a hóátfúvások miatt valahol elakadt. Ültünk a várótermi lócán, közvetlenül a cserépkályha mellett, s olyan melegünk lett, hogy levettük a nagykabátot. Egy idő után leoltották a mennyezeti neont, csak egy kis falikar világított, s lehetett látni, hogy odakint, a peron lámpájának fénykörében mint zuhog a hó. - No, meséljek? - kérdezte apa, aki, úgy tűnt, leszámolt azzal, hogy reggel felveszi a műszakot, s már tudta, ez másfajta hazatérés lesz, mint amire számított. - Egy kis Andersen-mesét? - Andersen? - meresztettem a szememet. - Igen, Andersen Jenő. Elvégre ki a legnagyobb mesemondó? - Te vagy! - jelentettem ki az egyetlen nagy igazságot, a hízelkedés legcsekélyebb kísértése nélkül. - Akkor figyelj jól! Kezdem. Hóesés volt akkor is, igazi, fehér tél. Esett és esett, mintha sose akarná abbahagyni. De persze olyan nincs. Minden hóesés eláll egyszer. Elállt, sőt a nap is kisütött. Akkor vettük észre, hogy a kopasz gesztenyefa egyik kinyúló ága csücskén, mintha csak megpihent volna, egy hópehely ücsörög. Illetve, rosszul mondom, nem ücsörgött, hanem mintha táncolt volna a levegőben: pörgött, forgott ide-oda önmaga körül, és még csak véletlenül sem pottyant le. Különös, annyi szent. Hát még milyen különös, hogy másnap, harmadnap és még azután is ott volt! Mi több, odalent a hó előbb megfagyott, aztán megolvadt, utána megint megfagyott és megint megolvadt. Egy idő után már csak szennyes kupacok maradtak belőle, míg végül teljesen eltűnt az utcáról, s utóbb a kertek árnyékos sarkaiból is. Hiszen megjött a tavasz. És a hópehely, hihetetlen, de így volt, ugyanúgy táncikált a helyén, mint az első nap. Kirügyeztek a fák, virágeső hullott a frissen előbújó fűszálak közé, zöld lett a kert. A hópehelynek ez nagyon tetszett, virgoncan szemlélődött körbe, élvezte a meleget, a simogató napfényt. Se elolvadni, se leesni nem volt eszében. A nyár hőséget hozott, meg lehetett kukulni, úgy tűzött a nap, a fű sárgára égett, a föld megrepedezett. A hópehely csak nézelődött, csodálkozott, hogy mik történnek, amikor épp nem tél van. De persze a meleg sem tartott örökké, egy nagy vihar kisöpörte a nyarat, már szeptember elején hűvös szelek jártak, a barnuló levelek egyre-másra szánkáztak lefelé, súrolva a hópehely vállát... Ô kitartott a helyén, bár kevésbé volt virgonc, mint tavasszal, immár bölcsen várta a természet újbóli színeváltozását, az eltűnő vidámságot, a lassan beköltözködő telet. Mert jött a tél, előbb is, mint vártuk volna, a kopasz fák mintha összehúzták volna magukat, kicsire, amennyire csak lehet. És egy napon, lehet, még a december be sem köszöntött, eleredt a hó. Először pici, ritka pelyhekkel, épp csak kóvályogva szállingóztak, de aztán mind vastagabb felhők érkeztek fölénk, és délre már elmondhattuk: havazik. Amikor felnéztünk a fára, a sok-sok hópehely között nem tudtuk többé felismerni a mi házi hópelyhünket, ami egy éven át vendégeskedett a kertünkben, a tavaszban, a nyárban, az őszben is emlékeztetve arra, hogy legyen bármilyen idő, kicsit mindig ott kísért a tél... Igaz, ő cserében megtudhatta: nem csak jég és hideg létezik. Sejtettük, hogy így lesz, mégis, amikor megtörtént, úgy éreztük, elvesztettünk valami fontosat: amikor elállt a korai havazás, a cseresznyefa ágán, vagyis a levegőben nem volt semmi. A mi hópihénk is alászállt a társaival együtt. Eddig tartott hát, míg földet ért. Téltől télig. Többet élt minden más hópehelynél. Máig gondolkodom rajta, hogyan s főképp miért történt ez? Mint oly sok mindenre, nincs rá magyarázat, ami tán nem is baj. Vagy ha van, akkor csakis az: el lehet mesélni az egy éven át táncoló hópehely históriáját egy álmos kislánynak egy behavazott vasútállomás néma várótermében. Odabújtam apa ölébe, s éreztem, amint nagy mutatóujja a nyakamon, a verőéren pihen: szerette kitapintani, ahogy áramlik testemben a vér, lüktet bennem az élet. Föl-fölpislogtam, láttam a kint kavargó havat. Emlékszem, félálomban arra gondoltam: lehet, sose fogok repülni, mégse bánom, hogy már a születésem pillanatában földet értem, s tudom, milyen a tavasz, milyen a nyár, milyen az ősz, és azt is tudom, milyen - titokzatos, mesés, gőzölgő és fülledt - a tél. Arra riadtam, hogy egy bajuszos vasutas kiabál, szedelőzködjenek, jóemberek, tíz perc, és itt a kisegítő szerelvény. Felültem. Szürke, fénytelen volt minden. Már nem havazott. Fáztam a földön. |