 |
 |
|
Zsille Gábor ZUHANNI KEZD A földet érés, pontosabban: a földet NEM érés témájához nehéz szuggesztívebb irodalmi példát találnom, mint a lengyel költőnő, Wisl/awa Szymborska versét. Címe nem szorul különösebb magyarázatra: Fénykép, szeptember tizenegyedikén. A tragikus események első évfordulóján került elém, s mert nagyon megfogott, néhány napon belül lefordítottam magyarra: A lángoló emeletekről vetették magukat a mélybe - ketten, aztán még néhányan magasabbról s lejjebb. A fénykép egy pillanatra visszatartotta őket, s most is őrzi életüket a föld felett, a föld felé. Felcserélhetetlen arcuk még kivétel nélkül ép, vérük tökéletesen rejtve. Maradt elég idő, hogy szétterüljön a haj, és a zsebekből aláhulljék kulcscsomó, aprópénz. Még egyre légtávolban vannak, a hely határvidékén, mi épp megnyílik nekik. Csupán két dolgot tehetek értük: leírom e zuhanást - és zárómondat nélkül hagyom * Sl/awomir Mrozˇek kis elbeszélésében, melynek Zuhanás közben a címe, a főhős egy meredek fal mentén zuhan, körben a végtelen tér. Zuhanására csak nagy sokára döbben rá - és félni kezd. "Persze, nem annyira magától az eséstől fél, inkább a következményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan, nem tarthat örökké. De már jó ideje fél, s a vég nem következik be."1 A falból bokrok, ágak, sziklafokok merednek ki: elkap egy fácskát, hogy megállítsa e zuhanást, de hiába, letép róla egy ágat, s a kezében tartva azzal repül tovább. Kiderül, hogy nincs egyedül, az űr tele van hulló alakokkal - mindenki zuhan, külön-külön és együtt. Némelyek szabadon, lemondóan esnek, a többség azonban kapaszkodik valamibe. Egy idős úr zergét szorongatva repül, de valami esztelen remény visszatartja attól, hogy elengedje foglyát. A széplélek havasi gyopárral az ujjai között zuhan, az emlékeinek élő öregasszony elszáradt fűszálakat dédelgetve, szatyrában gallyacskákkal, kórókkal, kavicsokkal. Van, aki finom eleganciával és hetyke tekintettel zuhan, mások viszont hadonászva, hektikusan. A briganti mindenkibe belerúg, akinek a közelébe kerül - ha pedig nem éri el, akkor leköpi. Az üzletember óráját figyelve esik, és azt kiáltozza, hogy ő felfelé rohan. Egy fiatal szerelmespár összeölelkezve zuhan, és közben egymás szemébe néznek - nem valószínű, hogy tudatában vannak a külső történéseknek, s ha mégis, az egész teljesen közömbös számukra. Megesik, hogy a mélybe bucskázók bolygónyi gömbökké állnak össze: arccal befelé préselődnek egybe, hogy ne lássák zuhanásukat. Végül a köd zónája következik, a hideg és a nedvesség birodalma, ahol már nem látni arcokat, de még a tulajdon csuklónkat sem. Olyankor tudható: már egészen közel van. A zuhanó búcsúzkodni kezd: még egy kézfogásnyi idő maradt. Még egy perc, gondolja. Még egy p... Mé... * És mire gondolhatott az utolsó percben anyám, akinél úgy kellett berúgni a lakásajtót, s ő a nagyszobában feküdt, a padlón? És egy évvel később nagynéném, akinél ugyanúgy feltörték az ajtót, és a fürdőszobában hevert? Mi lehetett utolsó gondolata, míg földet ért? * Danyiil Harmsz, az orosz abszurd legnagyobb mesterének Aláhullás című novellája is zuhanó emberekről szól, Szymborskához hasonlóan kimerevítve a pillanatot - ugyanúgy és egészen másként: Két ember zuhanni kezd egy négyemeletes iskola tetejéről. A szemközti ház egyik ablakában meglátja őket egy nőszemély (bizonyos Ida Markovna), aki előbb letépi az ingét és azzal törölgeti az ablaküveget, majd szégyenlősen elbújik egy bambuszállvány mögé, hiszen "a zuhanók megláthatják meztelenül, és még Isten tudja, mit gondolnak róla".2 Míg azok ketten földet érnek, ugyanazon szemközti házban, két emelettel lejjebb egy másik nőszemély (szintén Ida Markovna nevű) is megpillantja őket, miközben az ablakpárkányon ülve gombot varr a cipellőjére. Leteszi a varróeszközöket, megpróbálja kinyitni az ablakot, nem megy, erre eszébe jut, hogy az ablakot alul beszögezte, ezért a kályhához megy és kivesz onnan egy fogót, visszatér az ablakhoz, kihúzza a szöget, kinyitja az ablakot, a két ember közben folyton csak zuhan a negyedikről, nem is zuhannak, hanem süvítenek, az utcán kisebb tömeg gyűlik össze és felfelé bámul, a házmesterek előkeresik sípjaikat és megfújják, sietség nélkül a várható esemény színhelyére érkezik egy rendőr (termetre tömzsi), elmagyarázzák a várakozóknak, hogy a süvítve zuhanók akár bennük is kárt tehetnek, a két Ida Markovna kihajol az ablakon, együttes erővel visít és toporzékol, ez mind-mind lezajlik, ez mind-mind véget ér, míg a két test kigúvadt szemmel és széttárt karral a járdának vágódik, míg párosuk aláhull az elért magasságokból, a jövő hervasztó liftaknájának mélyére, míg földet ér. * Danyiil Harmsz az OBERIU művészeti csoport tagja volt: zene, film, dráma és vers ötvözésével happeningszerű előadásokat hoztak létre. A csoport tagjait, köztük Harmszot is, Sztálin parancsára elhurcolták és megölték. Tarkólövés egy pincében, hajnaltájt, vértől mocskos falak között. Harmsz egy négyemeletes iskola tetején állt, a keskeny perem szélén, bekötött szemmel, és zuhanni kezdett. Végtelenné merevedett, halhatatlansággal vegyült a pillanat, míg földet ért. |