←Vissza

Zsille Gábor FÖLÉNY Az állóhelyek szektorába szólt a jegyem, a "dühöngőbe". Így is egy vagyont fizettem érte, mondanom sem kell, egész kis vagyont; mindenesetre megvolt, és ez a lényeg. Napokon keresztül magammal hordoztam zakóm belső zsebében (a szállodai személyzetben bizony cseppet sem bíztam): együtt utazott velem a metrón, ketten bámultuk ámuldozva a magasvasúti panorámát, mi több, még egy strandra is elvittem szegénykémet, én, a méregdrága jegy büszke tulajdonosa, életem első és bízvást legjelentősebb külföldi sportélményére készülődve. Akkor már egész New York a profi szupernehézsúlyú világbajnoki döntő lázában vergődött, az évtized bokszmeccsének hisztériájában, és az, hogy a világraszóló esemény éppen egyhetes ottlétem közepére esett, végérvényesen meghatározta a programomat. Minden tévécsatorna híradójából, minden napilap címoldaláról a bajnok, a trónját védelmező néger kolosszus vicsorgott rám, egyenesen a szemembe, tudatom, idegrendszerem centrumába. Egyetlen pillanatig sem lehet kérdéses, hogy kiütéssel fog győzni - hirdette ellenállhatatlanul a tekintete. A megigézett embereket még az sem bizonytalanította el, hogy leendő ellenfeléről, a kihívóról semmit sem lehetett tudni: távol maradt a képernyőtől, a sajtó mélyen hallgatott róla, még a nevét sem szivárogtatták ki. A felületes kíváncsiság azonban könnyedén átsiklott e titkon: a pszichikai hadviselés egy pontján túl már vajmi kevéssé számított lényegesnek, melyikük fog győzni. Az emberek csak azt tudták, hogy verekedés lesz, remélhetőleg véres, kegyetlen kiütéssel, és hogy üvöltözni is lehet majd egészen a fátyolos rekedtségig, meg pattogatott kukoricát nyammogni. Ha pedig mindez megvalósul, rossz estéjük már nem lehet.      A sportcsarnok bejáratához érve gyanús csend fogadott. Az aulában, a büfénél senki, a jegyszedők rám se pillantottak, a ruhatáros éppen csak átvette sebtiben levetett kabátomat, kalapomat és kesztyűmet, azzal intett, hogy jobbra és fölfelé; a lépcsősor hosszú volt és kihalt, a világítás személytelenül tompa. A lépcső legtetején párnázott, széles ajtó fogadott - kitaláltam, hogy a nézőtér kupolás csarnokába nyílik. Egyetlen hangfoszlány sem szűrődött át rajta. Az elkésett kisdiákok rettenetes bűntudatával lenyomtam a kilincset és beléptem. Tágas, harminc méternél is magasabb hodályban álltam, a nézőtér egy felső pontján. A terem közepén lévő szorítóban, akár egy hegyoldalak közé rekesztett medencében nagydarab, csokornyakkendős bírót láttam, az emelvény alatt pedig a pontozókat és a fotóriporterek csordáját. Az egész csarnokban moccanatlan, síri csend volt: az emberek dermedten ültek, álltak és várakoztak, mint valami temetésen. Nem volt sok időm: mindössze annyi, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, megálljak és futólag körbehordozzam a tekintetemet. Egyszerre tízezren fordultak felém, mintha összebeszéltek volna; az egész embersereg talpra ugrott, az arcomba bámult és ordított, az összes létező reflektort rám irányították, egyszerre nyolc-tíz ultraviola fénycsóva pásztázott. "Ő az! Ő az! - üvöltötte ritmikusan a tömeg, és öklét rázta felém - Ő az! Ide vele!" Abban a szempillantásban már hozzám is ugrott három-négy öltönyös, felnyírt tarkójú biztonsági tiszt, és a hullámzó, fröcsögő katlan mélye felé lökdöstek. Aki csak hozzám fért, taszított egyet rajtam, mindig csak lefelé, a szorító irányában; végül elestem, a padlón lapítottam és reszkettem, megpróbáltam belecsimpaszkodni egy rózsaszín műanyag korlátba, de lefejtettek róla. A kopasz tarkójú biztonságiak erre felkaptak, és kalimpáló lábammal a fejük fölé tartva rohantak velem a mélybe. "Magyar diák vagyok! Magyar diák, Budapestről!" - kiáltoztam, de semmit sem hallottak belőle, sőt, egyre részegebben vonították: "Ő az! Lássuk! Gyerünk!" Alighogy leértünk a szorítóhoz, elkezdték letépni a ruháimat. Lábamra magas szárú tornacipőt, kezemre ormótlan bokszkesztyűt húztak, számba kóla ízű fogvédőt tömtek, azzal betaszítottak a ringbe.      Óvatosan, hunyorogva néztem körül. Egy száznegyven kiló körüli, kopaszra borotvált, kétméteres monstrummal álltam szemben. Bicepszein vastagon dudorodtak az erek, mesterien kimunkált felsőtestét brutálissá fényezte az olajozás. A bíró közénk lépett, leengedte a karját, élesen megszólalt a gong, a tömeg üvöltött. "Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel" - suttogtam magam elé, a halálba indulók utolsó fohászaként. Az irdatlan kakofóniában a tulajdon hangomat sem értettem tisztán, és mégis, a behemót, aki már egyenesen felém tartott, hogy egyetlen csapással agyonüssön, a pillanat egy töredékére megtorpant. Nem látványos megtorpanás volt ez, csupán egy árnyalatnyi, a közönség mindazonáltal megérezhetett valamit e rezdülésből, mert a hangerő egyszerre alábbhagyott. "Balsors akit régen tép" - suttogtam tovább, immár mindennek búcsút intve. A kolosszus alig egy méterre tőlem megállt, és jobb öklét felemelve, elgondolkodva méregetett. "Megbünhődte már e nép a múltat s jövendőt!" A kolosszus fél lépést tett hátrafelé, még mindig ütésre emelt ököllel; a videofelvételek tanúsága szerint a pontozók ekkor összenéztek. A pillanat lélektanilag kedvezőnek tűnt. "Egész úton hazafelé azon gondolkodám"... - kezdtem fennhangon szavalni, aminek következtében kiesett a számból a fogvédő. Az első sorokban ülő nézők hirtelen elhallgattak... Miért is részletezzem tovább? A negyedik menet közepén Pilinszky Négysorosával adtam meg a kegyelemdöfést a számtalan sebből vérző bajnoknak: "Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet."      A másnapi lapok az ökölvívás új fejezetéről beszéltek, az erőszak örvendetes háttérbe szorulásáról és a sport szellemének visszatéréséről a szorító kötelei közé. Az igen rangosnak számító Boxing magazin szakírója mindenekelőtt egészen kiváló verslábmunkámat dicsérte, a kritikus ütések elől történő áthajlásokat, valamint a boszorkányosan kivitelezett szimultán verselést, ami harcmodoromat mintegy követhetetlenné teszi.      Ez pályafutásom kezdetének története. A nagy sikerek miatt természetesen Amerikában maradtam: hatszor védtem meg világbajnoki címemet, és tizenkilenc egymást követő mérkőzésen nem találtam legyőzőre. A huszadikon végül kiütéses vereséget szenvedtem egy negyvenhárom és fél kilós, öt és fél dioptriás szemüveget viselő, sánta férfitól. Hiába is mentegetném magamat, nem volt esélyem ellene: ez a bokszoló hosszú részleteket tud ógörögül az Iliászból, továbbá behatóan ismeri Thomas Stearns Eliot egyik versének teljes lábjegyzet-anyagát.